Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · KÜLFÖLD · / · FRANCIA FOLYÓIRATSZEMLE

FRANCIA FOLYÓIRATSZEMLE
KÖLTÉSZET ÉS FORRADALOM

Milyen a mai alkotó helyzete egyfelől a forradalommal, másfelől a polgári, a sokattámadott polgári kultúrával szemben? Egy bizonyos: a mai művészet seholsem tisztán proletárművészet; még az is, aki proletárszármazású s proletárokról énekel, el kellett hogy sajátítsa a hagyományos polgári műveltséget s olvasói is ugyancsak ennek a műveltségnek a letéteményesei. A mai művész, ha akarja, ha nem, polgári, egyéni művész; azonban tudja - s ez a drámája -, hogy a polgári hagyományok ma már sehova se vezetnek; «propagandára» viszont művészi felfogása miatt képtelen; így aztán vagy szolgálja azt a rendet, amelynek létjogában nem hisz többé, vagy pedig - főképp Nyugaton - lerontani igyekszik azt, amin még egész léte alapul. Akárhány művész, hogy meneküljön e dilemmától, a puszta cselekvés felé fordul s haszontalannak bélyegzi a művészetet. Pedig hát - így Stephan Spender, a most sokat emlegetett fiatal angol író, az Europe augusztusi számában - a művészet s főképp a poézis vértisztító funkció, a nyelvi s az érzelmi élet legtökéletesebb eszköze, legbelsőbb egyensúlyunknak, a magunkkal s a világgal való kapcsolatnak alapzata; igaz, hogy mindig kissé «ellenforradalmi», mert mindig marad benne könyörület; de épp úgy kell, mint egy falat kenyér, mert a tiszta, hű és jó művészet minden kor harcosainak megmutatja az események és az erők világos és mélyebb értelmét...

A «Polgári» irodalomra, a polgári alkotóra mindenképp rossz napok járnak. Egy fiatal francia író, Denis de Rougemont, nem is annyira forradalmi, mint inkább vallásos és keresztény szempontból kongatja meg a halálharangot (Esprit, október). A három polgári írótípusnak: a birtokon belüliek regényírójának, az elérhetetlen ideálok költőjének s az anarchiát hirdető immoralistának szerinte végleg befellegzett. A mai író nem hisz semmiben, a mai kritika nem bizonyít semmit, az egész mai irodalmat semmi belső szükség nem hajtja. Az új élet, az új művészet mértéke, elve nem a párt, az osztály, a faj, a nemzet, az állam, hanem az ember, a személyiség, a maga szabadságával és felelősségével: Istennel szemben, ha hívő, önmagával szemben, ha hitetlen. Minden tudatos civilizációnak morálja, tanítóereje is van. S az új író abban különbözik a talajavesztett maitól, hogy, a talentumon kívül, tisztelni fogja a műveltséget, küzdeni fog eszméiért s a dekadens eredetiskedés helyett lényegében s nem eszközeiben lesz eredeti...

S mit szólnak mindehhez az új oroszok, akik a nyáron, Moszkvában első nagy kongresszusukat tartották? A katolikus Etudes szerint (november 20 - Nicolas Klépinine cikke) a szovjetirodalom «terv-irodalom» ugyan, de azért nem egészen propaganda-irodalom. Az irodalom igazi célja, ahogy a kongresszuson hangoztatták, az új állam, az új ember megértése és segítése; ez azonban az irodalomnak nem a lealacsonyítását, hanem, éppen ellenkezlőleg, felemelését jelenti, mert hisz így tevékeny részt vehet a legmagasabb emberi feladatban. Tulajdonképp nincs is törés a szovjet- és a klasszikus irodalom között: mint régebben Puskin vagy Tolsztoj, a mai oroszok sem csak «szépírók», hanem egyben az élet mesterei, doctores vitae akarnak lenni. Ami a nyugati írók kincsét, a művészi szabadságot illeti, ez, egyes kongresszisták szerint, a tervelt, az egységesített, az egyelvű irodalomban is lehetséges: míg a nyugati irodalmak az utolsó századokban az egyén s a társadalom állandó küzdelmét ábrázolták, az új orosz irodalom ezt az ellentétet nem ismeri, mivel benne a kollektív egybeolvad az individuálissal! Ugyanezt a problémát - az egyén s a tömeg ellentétét - vetik fel s próbálják megoldani Malraux és Gide, Nyugat küldöttei: az első azzal, hogy nem az egyént, hanem az embert hangsúlyozza, az embert, aki iparkodjék önmaga fölé emelkedni; a másik egy régebbi, 1900-ból való mondásával: legyünk minél emberibbek, azaz minél banálisabbak, mert így leszünk a legszemélyesebbek! (Nouvelle Revue Française, november).

Ez a kongresszus egyébként részben az eddigi propaganda-irodalom csődjét, részben egy új irodalom szükségérzetét szentesítette. Milyen lesz, milyen legyen az új irodalom? mit vehet át a régiektől? a nyugatiaktól? a «polgári művészettől»? mit és hogyan ábrázoljon? fényképszerű dokumentumokat gyüjtsön? vagy túlmenjen a zolai naturalizmuson s egyesítse a valóságot az emberi lélek lírájával? A legégetőbb kérdéseket Gorkij megnyitó- s záróbeszéde érintette: a művészet, szerinte, az élet és a munka magyarázata; a folkloreban művészet és munka még szoros kapcsolatban vannak; de aztán a magántulajdon és az osztálykülönbségek kifejlődésével a tömegnek megmaradt a munka, az uralkodóosztályoknak a kontempláció; s a proletárirodalomnak, így Gorkij, éppen az a főfeladata, hogy e megszakadt egységet a munka felmagasztalásával helyreállítsa.