Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: SZÍNHÁZI BEMUTATÓK

Az első dolog, amit minden írásműtől meg kell kívánni, hogy színvonala legyen. Akár magas, akár alacsony színvonal, de színvonal. Az írónak tudni illik, hogy igényt kell kielégítenie és tudni illik, hogy milyen az igény, amit ki akar elégíteni. A színvonalak keverése, ha öntudatlan, dilettantizmust jelent, ha tudatos, akkor unfair félrevezetést.

Hatvany Lili bárónő a Lánc című darabjában a színvonal kevertsége szemmel láthatólag öntudatlan. A nagy amerikai sikert látott írónő egyforma meggyőződéssel viszi színpadra azokat a jeleneteket, melyek a bűnügyi film rövidnadrágos korában is el voltak már használva és azokat, amelyekben mégis csak dereng némi művészemberhez méltó mondanivaló. Ebben a tekintetben naivitása csaknem enyhítő körülménynek számít. Az a mód, ahogy a tíz év előtti Hollywoodból a Magyar Színházba áttelepített «vamp»-pal ellopatja a darab főszereplőjét, azt a bizonyos nyakláncot, az elképzelésnek olyan fiatalos tapasztalatlanságát árulja el, hogy Titkos Ilonának minden képessége megfeszítésével kell küzdeni a szerep nevetségessé válása ellen. Ebben az esetben a szerepet teljesen a színésznő formálta ki, mondhatni, a szerző ellenére. A cselédek szerepeiben lett volna alkalom annak a furcsa, félig bizalmas, félig idegen viszonynak, annak a testi közelségnek és lelki távolságnak éreztetésére, ami az uraság és cselédsége között ki szokott fejlődni. Ezt a szerző úgylátszik érezte is, de megcsinálni már nem volt ereje. Vagy talán a színpadi szerző visszaijedt attól, amit az író észrevett? A tény az, hogy a cselédfigurák és jelenetek egészen alantos színvonalon mozognak a többihez, különösen a harmadik felvonás főjelenetéhez képest, amelyben végül mégis felcsillan a «lánc» sok hamisköve közt egy kis igazi.

Ha a darabnak, mint szívesen halljuk, mégis van valamelyes sikere, azt a színészeknek köszönheti. Titkos Ilonán kívül, akit már említettünk, Makay Margit, Törzs Jenő, Földényi László alakításainak.

*

Egy asszony, akinek multja van - László Aladár vígjátékának van állandó, egyenletes színvonala. Nem magasabb, de nem is alacsonyabb, mint a modern szórakoztató vígjátékoké, de kielégíti azt az igényt, amit az átlag-közönség támaszt az ilyen darabokkal szemben, azzal a rokonszenves szerénységgel, amellyel a szerző a maga feladatát kijelöli. A kokott, aki pénzzé teszi multját, elhiteti, hogy emlékiratokat ír, amelyekben szerepelni fognak az összes férfiak, akik kegyeiben részesültek, épkézláb és elég eredeti s még jobb ötlet is fejleszthető belőle: a kompromittálódástól rettegő előkelő állású férfiak, akik valóságos kongresszusra gyülnek a nő házában, hogy az emlékirat megjelenését megakadályozzák. Ebben egészséges komikum van s a szerző jól kihasználja. A tucatnyi férfi mind máskép és mind a komikus oldalával a nézőtér felé fordulva vesz részt a nagy tanakodásban, amelynek végén a gangster megzsarolja az egész társaságot. A veszedelmet, hogy az a két szereplő, akik a vonalat tartják, a kokott és a gangster tulajdonképpen közönséges csirkefogók, bizonyos tapintattal kerüli meg: nem akarja őket rokonszenvessé tenni, de egyenest ellenszenvessé sem válnak. A darabnak vannak hatás-szünetei, a szerző nem mindig a legjobb vígjátéki alkalmakat aknázza ki, de végeredményben épkézláb dolgot csinált s eléri célját: mulattatja az embereket. Ebben segít a Belvárosi Szinház előadása is; különösen Lázár Mária, aki széles jókedvvel, elmésséggel játssza meg a kokott felelőtlenségét és Páger Antal, aki valóságos férfi-pendantja. A másod- és harmadsorban álló szereplők közül Z. Molnárt, Baróthyt, Borayt, Bársony Istvánt kell kiemelni.

*

Szembekötősdi - itt a színvonal nem is annyira a darab színvonala, mint inkább a műfajé: a francia társasági vígjátéké. Ez a műfaj Párisban évszázadokon át kialakított bizonyos formákat értékesített bizonyos tapasztalatokat, kifejlesztett bizonyos fogásokat, amelyek szinte önműködően dolgoznak annak számára, aki el tudja őket sajátítani. A francia színház kultúrája pedig gondoskodik arról, hogy ami színrekerül, annak meglegyen legalább a technikai színvonala. Érdekes nézni, hogy milyen okossággal, milyen egyszerűséggel és mennyi raffináltsággal készítik ki a francia szerzők, Antoine és Lery azt az ősrégi, látszólag már használhatatlanná kopott témát, hogy az egymástól már-már elidegenedő fiatal házaspárt a köztük megjelenő anyós békíti össze. Anyagot találni, ötleteket felvetni tudnak a mieink is, de az anyag megmunkálásának, az ötletek kihasználásának eleganciájában messze elmaradnak a franciáktól, akiket persze a sok évszázados társadalmi kultúra támogat.

A Szembekötősdi előadását a Nemzeti Szinházban legfőképpen az a szerep indokolja, amely Bajor Gizinek jutott. A művésznő itt újra kiélheti játékos kedvét, bájának azt a derültségét, amely derültséget hoz a szinpadra és nézőtérre egyaránt.

*

Bankett a Kék Szarvasban - egyenetlen szerkezetű és hatású darab, de van belső színvonala a szerző komoly írói szándékában és abban, hogy iróilag hitelesen, szolíd körvonalakkal kiformál legalább egy alakot, az állomásfőnökét, a hivatali kötelesség szobrát, a megmerevedett hűséget, a szolgálat fanatikusát, akit ha megrendít is egy percre gyermekei lázadozása s a megrendült állapotát kihasználó forradalmár rábeszélése, a sok évi megszokás a válságos pillanatban mégis visszavezeti kötelességéhez. Ennek az alaknak távlatot ad az, hogy a kötelességtudó nyárspolgárnak a véletlen egy alkalmat kínál arra, hogy beleavatkozzon a történelembe, de éppen mert nyárspolgár, nincs meg benne az erő és elszántság az alkalom megragadására. Az író ebbe a témába belesző egy másikat is: a fiatal nemzedék lázadását az apa ellen, az élet szabad éléseért, a megmerevült konvencióval szemben. És itt a szerkezeti baj: a két motívum nincs összeszőve, felváltva kerülnek szinpadra, hol az egyik, hol a másik, az ifjúság-motivum a második felvonás után ki is hull - a két egymásba nem olvasztott motívum veri egymást. Ezen túl pedig a gyermekek lázadása az apa ellen a kelleténél nyersebben van kifejezve, hangosabb, semhogy erőteljes tudna lenni.

Toronyi Gyula hiánytalanul karakterizált alakot csinál az állomásfőnökből, nincs egy szava vagy mozdulata, amely megzavarná a konturjait - érett szinészi karakterizálás, amit csinál. Harsányi Rezső a forradalmár nyugtalan fanatizmusát hozza ki teljes készséggel. A fiatalok közül Mezei Mária mintha önálló szinészi kifejező eszközök után tapogatózna, Szakács Zoltán szép beszédével tünik ki.