Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · FIGYELŐ
A szerzőnek nem ez az első könyve Magyarországról, illetve a magyarokról. Első művében [*] eredeti forrástanulmányokra támaszkodva foglalkozott a 9. századi magyarság történetével. E tanulmányaira hivatkozik mostani műve első lapján, amikor egy 9. századi arab írót idéz, aki a magyarokat így jellemzi: «A magyarok turk fajtájúak és vezérük 20.000 lovassal vonul harcba. Síkságon laknak, amelyet száraz fű borít és nagy kiterjedésű... Teljesen leigázták a szlávokat, akik az ő parancsukra élelemmel látják el őket és akiket rabszolgáiknak tekintenek... Ezek a magyarok csinos és jómegjelenésű nép és ruhájuk selyembrokátból való, fegyvereiket pedig ezüst és arany borítja. A szlávokat állandóan sarcolják.»
Ezeregyszáz éve annak, teszi hozzá a szerző, hogy ez a vén arab kereskedő ezt a tömör jellemzést megírta és azóta a magyarok a Don és Volga helyett a Duna és Tisza mellékén laknak és sátrak helyett ma paloták és székesegyházak ékesítik országukat, ők maguk pedig ezer éve részesei a nyugati kultúrának. De ez a jellemzés a szerző szerint ma is helytálló. «Szép férfias megjelenésük, közmondásos hajlandóságuk, hogy a szlávokat sarcolják, hogy más népeket rabszolgáiknak tekintsenek és megparancsolják nekik, hogy lássák el őket élelemmel - mi más ez, mint számtalan könyv és röpirat áradatának tartalma, amelyet a magyarok mellett és ellen az új korban a sajtó ontott világgá?»
Azt is mondja a magyarságról első lapján a szerző - és ez jellemzi egész könyvének tónusát tárgyával szemben:
«E kettőnek egyike és mindkettő egyszerre: Nyugat védőbástyája a betörő Kelet ellen és Keletnek a riadt Nyugat szívébe dobott lándzsahegye.»
A szerző jól átgondolt terv szerint és arányosan tárgyalja anyagát. Földrajzi és történelmi bevezetése a mű egyharmadát foglalja el, utána ezek a fejezetek következnek: az alkotmány, az egyház, az arisztokrácia, a gentry, a kereskedők (zsidók), a parasztok, a munkások, a nemzeti kisebbségek a korona, a revízió, a külpolitika és visszapillantás.
Lássuk példaképpen az egyházról szóló fejezetet.
Tekintélyben és régiségben a magyar társadalom legfontosabb pillérének az egyházat véli. A Katolikus egyház vagyona a háború előtt 2.000.000 kat. hold volt, amiből 800.000 még ma is megmaradt. Ma is 18 szerzetesrend van Magyarországon, köztük a minoritáknak 33 helyen van rendházuk, apáca padig 22-féle van. A magyar katolicizmusra nézve fontosnak tartja politikai és érzelmi szempontból, hogy az ország valaha csaknem teljesen protestáns volt és protestánsból lett katolikussá. Az alföldi és tiszántúli kálvinista magyarság épp annyira kevert, mint a dunántúli, de a keveredés keleti (besenyő, kún, jászoszmán) és ezért a síkföldi magyar észjárása idegenebb az európaitól. Ezért volt a kálvinista kelet a Habsburg-ellenesség főfészke. Míg a kálvinizmus szinte csak a magyarokra szoritkozott, a katolikusok között sok volt a «nemzetiség», sőt a papságban ma is erősen túlteng a sváb és tót elem. (A szerző fölsorolja Fetser, Hanauer, Rott, Glattfelder püspököket, sőt még az apácákra is kiterjeszti ezt a «névelemzést» és megállapítja, hogy pl. a soproni Isteni Megváltó leányai-rend főnöknője Maurer Mária, a többi apáca neve pedig: Steinmayr, Vatka, Puskaritz, Velansits stb.) A nagyon hatalmas többségi egyház és az igen tevékeny kisebbségi egyházak viszonya azt eredményezte, hogy valamennyi egyház az autonómia magas fokát érte el; ennek, mint precedensnek a szerb és román görögkeleti egyházak is hasznát látták. Minthogy az egyházi autonómia körébe tartozott az idővel egyre fontosabbá vált iskolák fönntartása, az egyházi autonómia lett a nemzetiségi szervezkedés törvényes alapja. A régi Magyarországon is 16.655 elemi iskola közül csak 3051 volt állami, 1929-30-ban pedig 6826 elemi iskola közül 4683 volt a felekezeteké és csupán 1190 az államé. Igaz, hogy az állam 1932-ben a tanítók fizetésének több mint kétharmadát fedezte, az állam jelenlegi financiális helyzete azonban lehetetlenné teszi a felekezeti iskolák átvételét. Noha a szerzőnek van tudomása az ifjú protestáns és katolikus mozgalomról, mégis úgy véli, hogy még a parasztok közötti vallásosság is ritkán éri el a hitbuzgóságnak vagy fanatizmusnak azt a fokát, amely a szlávoknál vagy németeknél található. A katolikusok és protestánsok közötti konfliktus nem akut, de lappangó és a szellemi életnek csaknem minden ágában észlelhető. Így a monarchia kérdésében a katolikusok, akik letéteményesei a szent korona hagyományainak, természetszerűleg legitimisták. Legalább is a főpapság intim kapcsolatokat tart fönn a nagy mágnás családokkal (a szerző itt hivatkozik Zichy Gyula gróf kalocsai érsekre, továbbá Mailáth Gusztáv gróf erdélyi és Mikes János gróf szombathelyi püspökre, megemlítve az utóbbi szerepét az 1921-es Habsbrug-restaurációban) és így erősen aktiv támogatói a legitimizmusnak. A kálvinisták a régi Habsburg-ellenes hagyományokat képviselik és csaknem mindnyájan szabadkirályválasztók. A protestánsok főereje a gentry és a jobbmódú parasztság. A kálvinista főnemesség bizonyos tekintetben külön állást foglal el az arisztokráciában. Általában a protestánsok társadalmi rétegeződése egyaránt távol áll a legmagasabb és a legalacsonyabb osztálytól, szűkkörű, mint ahogy «van valami szűkkörűség és komorság» az egész felekezetben. Viszont a katolikus egyházban a fokozatosságnak szinte végtelensége nyilvánul meg és «bizonyos tekintetben talán a legdemokratikusabb intézmény Magyarországon. Seholsem oly könnyű egy szegény paraszt fiának, ha tehetsége van, a legmagasabb rangot elérnie». A kormányzóság óta a püspököket a pápa nevezi ki. A protestánsoknak számuknál nagyobb befolyását jelzi, hogy nemcsak a kormányzó, hanem négy miniszterelnök közül három volt protestáns: Teleki Pál, Bethlen István és Gömbös Gyula, az utóbbi luteránus. Az újonnan megindult Actio Catholica-ról a szerzőnek az a véleménye, hogy még nem valósította meg a hozzáfűzött reményeket. Az a körülmény, hogy a mezőgazdaság kedvezőtlen helyzete gazdaságilag igen nyomasztó a katolikus egyházra és hogy a katolikus egyházi vagyon és alapítványok nem csupán hogy erősen függnek a kormánytól, hanem nagy adóhátralékaik is vannak, lehetetlenné teszi, hogy aktív ellenzéki politikát folytassanak a kormánnyal szemben.
A gentryt így jellemzi:
Míg a főnemesség idegen hatásokat, sőt idegen érdekeket képvisel, a vidéki nemesember annyira az ország szülötte és jellegzetes alakja, mint a háza tetején fészkelő gólya. Nem a főnemes, nem a paraszt és még kevésbé a kereskedő vagy iparos az, aki Magyarországot azzá teszi, ami. Az átmenet a főnemességből a nemességbe fokozatos, mindketten élvezik az «egy és ugyanazon szabadság»-ot és egyaránt részesei a «nemzet»-nek, amelyből az összes nem-nemesek ki vannak zárva. Az igazi és döntő választóvonal a magyar társadalomban nem a gazdag és szegény nemesség közt, hanem az utóbbi alatt van. Pedig a kétféle nemesség két különböző világban él. A gentrynek nincs féltucat kastélya, mint a mágnásnak, hanem fehérremeszelt földszintes mezei lakban él, amelyet néhány akácfa véd az időjárás ellen és óriási uradalmak helyett, amelyeket a szakképzett jószágigazgatók és jobbágyok (mert a szerző szerint azok) ezrei művelnek, néhányszor tíz, vagy száz holdja van, egypár paraszttal, akiknek mindegyikét gyermekkora óta ismeri és botos ispánnal, aki félig szolgája, félig barátja. Bécsi palota és párisi kiruccanások helyett beéri alkalmilag, talán valami tenyészállatkiállítással kapcsolatban egyheti budapesti tartózkodással, udvarok és fővárosok kozmopolita szórakozásai helyét kártyapartik foglalják el a helybeli plébánossal, szolgabíróval vagy jegyzővel, esetleg egy szomszédbirtokossal, aki vagy nyolc kilométerről hajtott oda a sáros kocsiúton és egy vagy két bál a tél folyamán a megyeszékhelyén, ahol lányai a garnizon tisztjeivel jönnek össze. Egyéb szórakozásai: séta a harmatos tarlón, egy-egy lövés fogolyfalkára vagy nyúlra; gondjai a helyi ügyek végtelen bonyodalmai, a búza- vagy borár esése és a munkásviszonyok örökös panaszt okozó helyzete. A mágnás a nyugati feudalizmussal folytatott flört szülötte, míg a gentry, ha nem is faji értelemben (mert hiszen csak alig valamivel kevésbé kevert a mágnásnál), de lelkileg egyenes leszármazottja Árpád vitézeinek. A szerző ezután a gentry rövid történetét adja, Jókait
A forradalmak a vagyontalan osztályokra nézve több veszteséggel, mint nyereséggel jártak és «nemzeti politika» címén ürügyül szolgáltak elnyomásukra. A nemzeti egység pártja főképpen a gentryből áll, minden ami ezen kívűl esik, a mágnások beszámításával, ellenzékbe szorul. Mint mindenütt, Magyarországon is a középosztály félretolja régi vezetőit és maga vette át a hatalmat. Hozzáteszi Macartney, hogy a magyar gentry nemcsak társadalmi, hanem nemzeti eszmét is képvisel. A magyar ügyért harcolt és az idegen befolyás megszüntével természetes jutalmát élvezi.
Nem kevésbé érdekes az is, amit a könyv többi fejezetében találunk. Csupán mutatványképpen közlünk ebből egyet-mást.
«A magyar zsidók ma sok értékkel járulnak a nemzeti kultúrához. Kiválnak az irodalomban, művészetben, tudományban. Természetük és nevelésük bizonyos széles látókörű és kozmopolita jelleggel ruházta fel őket, amely gyakran hiányzik a fajmagyarban, és ha ezeket a képességeket szabadjukra bocsájtják, az eredmény nincs hijával a bájnak és fínomságnak. Kevésbé szerencsés inspiráció az, amikor, mint ez néha megtörténik, a szembeötlő magyar vonásokat akarják utánozni, mert ez az utánzás nagyon is könnyen válik akaratlan karikaturává.»
A parasztságról és az agrártörvényhozásról ezt mondja:
«Nem lenne méltányos észre nem venni, hogy ezek a (szociálpolitikai) rendszabályok haladást jelentenek, de esztelenség lenne azt állítani, hogy a probléma felületénél csak valamivel is mélyebbre mennek. Amíg Magyarországon a politikai erők oly egyenlőtlenül oszlanak meg, a kisbirtokosok és mezőgazdasági munkásság sorsában kevés valóságos javulás várható, viszont gazdasági helyzetük továbbra is nagyon romolhatik az egész világra kiterjedő agrárválság folytán, amelyért persze Magyarország semmiképpen sem felelős... Nyilvánvaló, hogy itt óriási tűzvészre való tüzelőanyag van együtt, ha a vagyontalan mezőgazdasági népesség valaha is módot talál arra, hogy szervezkedjék.»
Az ipari munkásságról azt mondja, hogy helyzete erkölcsi és anyagi tekintetben jóval előnyösebb a mezőgazdasági munkásokénál. Azt hiszi azonban, hogy ezt csak jelentéktelenségének köszönheti. Az uralkodóosztály főgondja, hogy a mezőgazdasági kerületekben biztosítsa hatalmát. «Ha bármilyen okból is engedményeket akarnak tenni a munkásságnak, föltétlenül sokkal szívesebben teszik ezt a zsidó kapitalisták, mint a saját zsebük rovására.» A legsötétebb képet adja a munkásság jövedelmi és lakásviszonyairól. «Szomorú ellentét, ha az ember a hasonlóképpen elszegényedett Bécsből, amely oly eredményesen vitte keresztül azt a lakáspolitikát, amely a munkások ezreinek biztosított tisztességes lakásokat, Budapestre megy, ahol a városnak van pénze arra, hogy külföldi ujságíróknak állítson föl szobrokat, ellenben emberi lények seregeit engedi pincékben, téglaégetőkben és földbeásott gödrökben összezsufolódni.»
A szerző nagy kedvteléssel mélyed a magyar alkotmány és magyar királyság jogi finomságainak fejtegetésébe. Rendkívül érdekes, tanulságos és eredeti az, amit a magyar külpolitikáról mond. Sajnos, lehetetlenség mindezeket idézni. Mindössze az utolsó fejezetből idézzük azt, amit Magyarország jövőjéről mond.
«Nevetséges volna azt állítani, hogy Magyarország legcsekélyebb mértékben is hasonlítana ahhoz, amit demokráciának nevezünk és aminek lényeges kelléke az, hogy a közvélemény minden árnyalatának egyformán álljon szabadságában megnyilvánulnia és ha erre kellő támogatást talál, egyformán legyen joga a politikát irányítani. Magyarország politikai rendszere őszintén kifejezett oligarchia, részint parlamentáris, részint bürokratikus alapon, és a lakósság többsége csupán névleg nem jogfosztott, sőt még elégületlenségének kifejezésére sincs meg a szabadsága. De nem volna méltányos Magyarországot más mértékkel mérni, mint a sajátjával. Végeredményben minden nemzet azt a kormányformát kapja meg, amelyet óhajt és amelyet megérdemel.»
Könyvének zárómondatai ezek:
«A magyar történelem valóban romantikus és hősies történelem. Mint idegenek jöttek idegen országba, mint kis nép, amelyet nagy nemzetek vettek körül, amikor Európa legexponáltabb bástyáján veszélyes helyen állomásozó őrségként szüntelen küzdelemnek voltak kitéve a minden oldalról jövő támadások ellen. Ellenálltak, megmaradtak, sőt megerősödtek ott, ahol minden más kevésbé bátor és történelmi missziójának kevésbé büszkén tudatában levő nép eltűnt volna a föld színéről. Igy tehát, ha ma sorsuknak egy sötét időszakán haladnak keresztül, igazuk van, ha nem esnek kétségbe. Máskor is álltak szemben a balszerencsével és legyőzték azt. Most is le fogják győzni.»
A szerző diagnózisát sok tekintetben kitünőnek találjuk. Tárgyismerete elsőrendű. A régi és új Magyarországot olyan alaposan ismeri, mint talán egyetlen külföldi sem előtte. Époly jól ismeri Verbőczit, mint a nemzetiségi törvényt vagy a háború utáni törvényeket. tudja, hogy Serédit hogy hívták azelőtt, hogy milyen szerepe van Meskó Zoltánnak vagy hogy Gömböstől eleinte hogy féltek a zsidók, de aztán hamarosan rájöttek, hogy erre nincs okuk, stb. stb. Ép ilyen elismeréssel kell szólnunk tárgyilagosságáról és ítélőképességéről. A magyarság és Magyarország iránti rokonszenv könyvének minden sorából kitünik és ezért sikerült úgy megtalálnia a kontaktust tárgyával. Még a magyar táj sajátossát is úgy átérzi, mint kevés idegen. Ahogy a magyar falut leírja, poros, széles főuccájával, amelyen «ott sütkéreznek a disznók, tyúkok és libák, libák, végtelen sokasága a libáknak». A fehérre meszelt házak szabályos sorai olyanok - mondja, - mint egy sátortábor, amelyet mintha csak valami véletlen folytán nem szedtek föl már olyan régóta. «Gyakran, mikor hajnalban egy ilyen faluban fölébredtem a falusi pásztor harsonájának szavára, amint végiglépdelt az uccán, hogy előhívja a marhákat az istállókból és amikor elnéztem, hogyan távolodnak el a porfelhőben a síkságon emberek és állatok, az asszonyok pedig előjönnek, hogy tisztára söpörjék házukat és udvarukat, gyakran alig tudtam elhinni, hogy egy óra mulva nem szedik föl sátraikat és nem rakják föl cókmókjukat az uccán örökösen bőven kószáló lovaikra és követik a férfinépet, el, messzire, új kalandokra.» (p. 17). Vagy lehet-e jobban szemléltetni alföldi városaink falujellegét, mint amikor följegyzi, hogy Debrecenben, a nagytemplomtól 200 yardnyira fürjet hallott szólni?
Külön ki kell emelnem H. A. L. Fischer nagyon érdekes és tanulságos bevezetését, amely rövid négy oldalon elmondja az angol közvélemény változó magatartásának történetét a magyarsággal szemben Kossuthtól máig.
Magyar szempontból véve, kevés ilyen érdekes és tanulságos könyv jelent meg Magyarországról. Milyen kár, hogy tanulsága, azok kivételével, akik angolul tudnak és egy guinea-t fizethetnek ezért a kitünő könyvért, kárba vész reánk nézve!
[*]