Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · FIGYELŐ
Ez a karcsú verseskötet, mely mértéktartó szemelvényben s mégis gazdagon jellemző választékban költője nyarának állít emléket, az olvasónak nagy ajándék; a kritikusnak több annál is: nagy okulás. Ritkán eszmélhetünk rá ennyire magunkbaszállva a hamarkész kortársi elhelyezgetésnek, az előlegezett irodalomtörténeti magatartásnak ingoványára. Épen akkortájt, amikorról ennek a gyüjteménynek legkorábbi darabjai valók, széltére megindult a Nyugat első lírikus nemzedékének kritikai birtokbavétele, nem is jogtalanul, hiszen majd egy negyedszázad képe volt kibontakozóban s ennyi idő alatt már az epigonhad láncolata is eléggé szembeszökteti a magános csúcsokat. Gellért Oszkár külön helyét és magaslatát mindenki számontartotta (azt is, hogy e felé a csúcs felé nem a legsűrűbb a hegymászóforgalom, - csak azzal nem igen vetettünk számot, hogy ennek a tehetségnek tektonikus erői hegyrajzi számítgatásainkba még nagyon is beleszólhatnak. Lírájának negatív jegyei körül az akkori mérlegek általán durvább hiba nélkül is működtek: hogy az impresszionizmus kelendő divatjától mennyire érintetlen maradt, nem volt nehéz észrevenni, hisz a korirányzattól függő olvasói igényeknek is ép ezért volt oly kevéssé ínyére. Kritikusai azután ebből az archimedesi pontból szerkesztették meg felőle az első nyilvántartást; így lett a «legférfiasabb» költővé, a «valóságok» lírai megmunkálójává, égi titkokat megsejtető extátikus helyett földi titkokat kibeszélő puritánná. Kritikai érzékelése és értékelése kezdett lezárulni, már-már kéziköny-szellemben megrögzítődni.
Ugyanakkor maga a költő valójában még csak a küszöbére érkezik el az «önismeret pokoljárásá»-nak. Mostani könyvének mindjárt kezdő szakaszából valami feltűnő műhelyi nyugtalanság csap felénk, az írósága harmadik évtizedében járó költő izgatottan kezd faggatódzni a maga művészi természete, «roppant szenvedélyének áldott vagy átkos volta», költőségének multbeli, tisztázásraváró értelme s jövőbeli, talán még magasabb lehetőségei felől. «Lehet, hogy költő már csak voltam, Vagy hogy csak ezután leszek.» Nem perlekedik semmiféle nézettel vagy ítélettel, mely útjának állomásain fogadja, talán egyikünk sem ismert még alkotóművészt, aki annyira tisztelt volna minden véleményt, még balhidedelmet is, mint ez a magát tapsra sohasem illegető lírikus. Önmagában sem a pódium felé áradó visszhanggal támad elintéznivalója, hanem a tulajdon erőivel, melyek a
Ebben a pontban mondott csődöt az egykorú kritika. Kevéssé vették számításba, hogy a Gellért-versek sikerének teljessége mennyire az alkotólélek és formálókészség érettségének fokától függ, s hogy aki annyira «beszédszerűen» vállalja a lírai vallomástételt, mint ő, az csak az emberi lélek érett mélységéből hozhatja fel mondanivalóját s csak azon az érett hangon közvetítheti hozzánk, mely a mondanivalóhoz nemcsak hogy pontosan talál, hanem azzal ímmár tökéletesen egyfogantatású. A boldog «beérés»-nek ez a folyamata még ebben az új, tíz év termését időrendben bemutató kötetében is nyomon kísérhető: abban is, hogy amit közöl, mennyire mindinkább a világ legősibb titkait érintő gondolatnak s a tudatlanul csírázó érzésnek, Babits Mihály szép szavával: «az ösztönök feledett édené»-nek világából való, - s abban is, hogy a gondolatnak s érzésnek versberendelése során mennyire mindinkább úgy ejti a szót, hogy verse necsak
Hanem ahhoz, hogy ezt a most már leplezetlenül megmutatkozó metafizikai hajlandóságát költészetében kiélje, egyáltalán nem kellett önmagából kilépnie, váltig megmaradhatott rég kialakított formái között, melyek - s ez épen nem paradox megállapítás - lassú tisztulással olyan egyszerűvé nemesedtek, hogy most már a százszor összetettebb és bonyolultabb tartalomért is bízvást helytállhatnak. De voltakép ugyanígy megmaradt régi témái mellett is, melyek csak most, a befogadásukra méltóvá lett formák keretében adhatják ki egész rejtett gazdagságukat. Így, visszamenőleg, Gellért Oszkár költészetének megelőző két évtizedét szinte hajlandók vagyunk kötetről-kötetre fokozódó lendületű nekikészülődésnek felfogni ehhez a harmadikhoz, valahogy úgy, mintahogy magában verseinek alkatában is már kezdettől fogva ily többszöri nekifeszüléssel szokott felemelkedni a verslényeghez, mely nála mindig úgy nyilatkozik meg, mint valami raffinált, a kibúvók lehetőségeit egyre jobban s végül teljesen kizáró vallatómódszerrel előcsiholt töredelmes beismerés. Ez a versalkati szembeötlő sajátsága viszi bele költészetébe azt a
Kisebb tehetség költői gyakorlatára ez a vaskövetkezetesség akár végzetessé is válhatott volna, vállalóját menthetetlenül alájavetve a formai megrögzöttség elviselhetetlen parancsuralmának, a művész indulatát a műves igényeinek. Gellért Oszkár formai tekintetben a meghódítás készségétől eljutott a lemondáséhoz, az aláhúzás művészetétől az elhagyáséhoz. Legfrissebb verseiben - mindenekfölött azokban, maiket
Fiatal költőink közt a vers nyelvi zenéjének s általán művészi hatásértékeinek nem sok a becsülete. Az impresszionista szín- és hangzásáradat idején olyan kevéssé népszerű Gellért Oszkárnak talán ezért is támadt soraikban annyira szembeötlő kultusza. Az ecsetek és húrok egyelőre kevésbé kegyelt szerszámokká váltak, a markokba inkább véső került. Ki is tagadná, hogy a komoly és fegyelmezett költő hatása az epigoncsilingelések és dekadenciamaskarák évadának ítéletzavarában valóságos lélekmentéssel ért fel? De mielőttünk a puritánság világcsalói sem merőben ismeretlenek s a művészietlenség puszta negativumában erényt látni hajlandók nem vagyunk. A