Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · REICHARD PIROSKA: VEZEKLÉS
A hullámgyűrű eljutott a legszélesebb vetületig, a népig: szimbólikus, hogy a humanista, kancelláriai legendából már népies Mátyás-adomák lesznek, a szellemes latin Galeottotól eljutottunk az ízes magyar Heltai Gáspárig. A hitújítás az alulról jött tehetségek tömegeit dobja felszínre, a vallásos, de tisztán esztétikai eszmélés nyomán is megkezdődik a vulgáris nyelv öntudatos térhódítása, a fejedelem hatalmának elismertetése mellett a népjogok hangoztatása. A reformátor, aki Jézust képviseli, amidőn a bűnt ostorozza, érzi erkölcsi fölényét a világ uraival szemben. «Nem szidalmazom itt én az fejedelemséget». - írja Károlyi Gáspár - «Mert tudom szent Pálnak és szent Péternek tanításából, hogy az feiedelemségnek tisztességgel és engedelmességgel tartozom, nem csak az ioknak, hanem az gonoszoknak is. De az vétket és bűnt szidalmazom bennek és intem őket, hogy penitenciát tarcsanak, hogy az istennek haragja meg csendesedjék.» Azért az engedelmességre nevel, még ha méltatlanságot szenvedne is az alattvaló; a rossz uralkodó Istentől jövő büntetés, amit keresztyén alázattal kell elviselni. Bornemissza Péter is prédikációban oktat ki a fejedelem jogairól és kötelességeiről. «Ha törvéntelenséget parancsolna, kibe te magadat terhelne, mint fölöttébb való szolgálattal, fizetéssel, aztis békével tűrd és tudgyad, hogy az, te raytad ostorul vagyon.» Csak ha a vallás vagy az erkölcs ellen dühöngene, van igazolva a lázadás. «Illy méltatlan dolgokban meg engedtetik az gonosz Fejedelemre való támadás. Mondom, csak egy szömélis reá támadhat, mikor vagy felesége mellett kapná, avagy egyéb gonozba.» A zsarnokgyilkosság kedvenc humanista vitatétele, amelyről még Elektra-fordítása utószavában a régi modorban értekezett, reformátori buzgalmában erkölcsi súlyt kap, elveszti retorikus ízét. A hang keményebb, puritánabb itt is, mint az örökül kapott többi problémánál, ha tetszik, parasztosan őszintébb és paposan elmélyültebb. A reformátor az új igényeknek megfelelően formálta magában a humanistát.
Láttuk Dudith és Melius szembefordulásában a lélekalkatok különbségét és a jelzett néhány vonással mi is újrafogalmazhatnók a hagyományos ellentétet a feltörekvő nyers erőkről és a hanyatló kifínomult világnézetről, amelyik értetlenül fogadja a kor parancsszavát. Csak éppen az ellentét nem ilyen egyszerű. Az alulról jött ugyanazt az iskolát járta ki, mint a kiváltságosak, ha hangsúlya más is volt, célkitűzése azonos, mozgalma nem nélkülözhette a humanista megalapozást. Luther eruditus baráti köre biztosította az első szervezkedést, az új életre született hittételek teológiai megerősítését. A humanista elmélet felszívódott nálunk is a vallásos gyakorlatba, módosította és módosult általa. A forradalmak betetőzése, hogy magukba fogadják a megdöntött rendszer értékeit: ahogy a francia forradalom a változott külsőségek alatt az ancien regime közigazgatását, úgy őrízte meg a reformáció, a vallásosság parancsuralma, a legvilágibb hagyományokat. Őrzi, erről tanuskodik a kortárs tudós munkája, felhasználja és változtatja, (mert minden ami még él, változik), bizonyság rá az új humanista típus: a prédikátor.
Bornemisza Péter önmagában ívelte át a Dudith-Melius kettősséget. (Sajnos az antológia az Elektra-szemelvény mellett mit sem ad a prédikációkból. Egyébként Dudith, Verancsics Antal, Brodarics és Sambucus teljesen hiányoznak; miért?) A külföldön járt, a bécsi egyetemi humanizmust magába szívó ifjú lerója adóját az antikvitás előtt Elektra-fordításával, amely egyúttal tudatos nyelv programmjával, adózás a jelennek is. A jelen marad azután az uralkodó a lelkén, a reformáció közvetlen tennivalói, a térítés és hiterősítés munkája, amelyhez csak statisztaként vonulnak fel a latin és görög bölcsek. Hányatott élete során, amelynek veszedelmes fordulatait önérzettel emlékezi vissza beszédeiben, rendíthetetlen munkakedvvel ontja prédikációit. Különös írások ezek; egyvelege elvont teológiának, erkölcsi fejtegetéseknek és népszerű, képzeletet lekötő példáknak. Tulajdonképpen kis értekezések a megadott textus körül, az élőszó erejével fokozott önelmélkedések, a nyugtalan szellem fogalmi hódításai, amelybe bele tudja sodorni az akkor még figyelmesebb hallgatóságot. Ízüket éppen a tételről-tételre haladás és a hallgatót értelmileg megrohamozás adja, az írásbeliség és szóbeliség keveréke; mint a zenekarra hangszerelt zongoradarab, bomlik szét sokszoros színekre a közvetlen kapcsolat álatal a magányos töprengés. Humanista, akinek azonban szüksége van a tömegre; prédikátor, aki azonban a legbelsőbb igazságkeresését dramatizálja az emberek előtt.
Pedig ellenkezés van benne az eltanult ízléssel szemben és fölény a megtalált alapigazságok birtokában. Ha az antik nevek felidéződnek, csak azért történik, hogy megszégyenüljenek az összehasonlítástól. És ő, aki drámát fordított, hogy ki tud kelni minden ellen, ami költészet! «Hazugságnak halgatására és hívságos mulatságra vágyódnak mindennek fülei... fondorlók sugárlásira, trágár és penészes csúffságra, baba beszédre, álnokuk költöt fabulákra, Királyfia kis Miklósról, Poeták óriásiról, Apolloniusröl és egyéb hitságról, virág és szerelem énekek halgatására, lant, síp, dob, trombita szóbeli hajahujára és temény ezer csácsogásokra.» Ő, aki mestere az érvelésnek, gyanakodva néz az «gen versutus, io Dialecticus» felé, mert «igen tugya mind két kézre forgatni az magyarázatot.» A kemény egyoldalúság megint egyszer ellöki magától a játékos színváltást.
Mi az a többlet, ami végre felszabadít az antikvitás nyomasztó tekintélye alól és a múlt mellé, sőt fölé emeli a jelent? Nemcsak az elmélyült keresztyén hit, amely a középkor és a renaissance virágzó századjaiban nagyon jól megfért az ókor előtti feltétlen hódolattal. Ami legjobban különbözteti őket a pogány nagyoktól, ami önérzetet ad az újnak a régivel szemben, - bármilyen különös - egy megalázkodó mozzanat: a bűntudat. A latin és görög bölcsek messze lejutottak az önismeretben és maguk kicsinyítésében, a bűnnek ezt a szédületét, marcangoló kínját és vele a megváltódás őrjöngő igényét nem ismerték. Az ókor vezérlő elve az emberméltóság volt, a középkor a hierarchikus renddel ellensúlyozta, amit hittételeivel lerombolt az örökségből, a reformáció (kezdeti stádiumában) eldobott mindent, ami felemel és kényre-kegyre kiszolgáltatta az emberi lelket Istenének. Csak a kegyelem segíthet az esetten. «E drágalátos és vigasságos titokról semmit sem tudtak a pogány bölcsek» - örvendezik Heltai Gáspár. A stoikus kevésigényűség és életnemtörődömség végletes önkínzó szenvedéllyé tüzesedik a hitvallókban; nem csoda, ha a szelíd tanításokat idézik, hangjuk lenéző; mi a bölcsek lemondása az övékéhez képest. «Köteleztetünk örökké való kínokkal az törvénynek és az istennek igazságának eleget tenni». Batizi András (az ő szavai) és társai számára a kegyetlen kötelezettség a «keresztyéni tudomán.» Bornemisza Péter fáradhatatlanul teregeti ki az emberi természet szennyesét. Kérlelték, mondja, hogy ne írjon ilyen rettenetes tárgyról. De amint a gennyes sebet fel kell fakasztani, hogy gyógyuljon, az ő hivatása, a lélek orvosáé, feltárni a bűnt. «Bizony valami bűn azban kit felakaztanak, nyársba vonnak, kerékbe törnek, fogóval szaggatnak, meg égetnek, mind mi bennünkis lakoznak, csak hogy el röytöztek, mint a hamú alatt az ganéy büdössége. De ha pizkálnák, hamar kifakadna... És így minden bűn felmozdulna benned, ha izgatód volna, Ha Isten kisirtetre vinne, ha ő nem őrízne.» A lélektudomány majd hosszú út után jut el a mindenkiben lappangó szörnyetegig, akit a prédikátor kegyetlen szeme leleplez. Egyformán bűnös, ám egyformán megváltatott is mindenki. «Az mi igazságunk az bűn bocsátás.» E ragyogó vigasztalás mellett értéktelenné fakulnak az ókor fínom megkülönböztetései a különféle justiciákról.
Ahol a vallására büszke lélek legjobban elveti a világi hagyományokat, ott lesz megint önkéntelen és akaratlan rabjuk. A renaissance egységes világlátása széttöredezett, az esztétikum, amit annyira tiszteltek, elvesztette becsületét. Bornemisza Péter kárhoztatja és gúnyolja az emberi elme elbizakodottságát, amit filozófiának és frivol játékait, amit költészetnek neveznek; de a vádló mondatok széles hömpölygésükkel, a húsos, ízes szavak, a végeérhetetlen felsorolások torlódásával a renaissance formamámorból adnak nálunk ízelítőt, Rabelais örömére emlékeztetőn, amint csapkod a burjánzó szólások között; az elvi megtagadás pillanatában megvalósul a legmélyebb hatás, az ösztönös nyelvi művészet. Bűneinket fejünkre olvasni csak ürügy Bornemiszának, hogy elrugaszkodjon: «Rakvák vagyunk irigységvel, haragval, gyülölségvel, boszonkodással, gyolkossagval, paráznaságval, czivalkodással, henyéléssel, tobzódással, részegségvel, lágyságval, kevélységvel, álnokságval, csalárdságval, ragadozással, rágalmazással, czúfolással, szitockal, átkozódással, panaszval, gonosz kévánságockal, gonosz gondolatockal, úgy annyira, hogy mind házunkba, mind aztalnál ágyba, mind küvül az városba, az mezőbe az úton csak bűnt gondolunk, bünt futunk, bünt szólunk szüntelen minden szem pillantásba.» És így tovább féloldalakon. «Terécselés, fecsegés minden ember száiába mennyi legyen ez, világ szerte, minden házba, minden piatzon, minden vásárt, minden korcsmán, minden aztalnál minden fal alat, és azok melly hiába valók, melly boszonkodók, dul fulók, mérgesek legyenek, ki mondhattya meg?» «Mostis minden emberek csak arra vágyódnak, hogy ő torkoskodgyék, zabálódgyék, egyék, igyék, aludgyék, buiálkodgyék, iátzodgyék, tánczollyon, frissen öltözzön, kevélkedgyék és sok képpen kényeskedgyék.» A stílus árulkodóbb, mint a mondanivaló; ha az érvelésben megtetszett a prédikátor mellett a humanista bölcselő, a szavak orgiáján lepleződik a puritánban a kéjenc művész. Janus Pannonius sem volt írásszerelmesebb, mint Bornemisza Péter. Írt is különben élete végéig, rendületlenül; prédikációi ezer és ezer oldalt töltenek meg. Az «ördögi kisirteteket» előszámláló mű buja fantáziája pedig az ostorozó szándék ellenére bármelyik renaissance-adomázónak becsületére válna.
Rabelais hahótázott a humanisták elegáns szabályain és félrerúgott minden mértéktartó korlátot; mégis egyike volt a legnagyobb humanistáknak, a múlt elvesztette szigorú rendjét számára, hogy tetszés szerint gyúrható nyersanyagként szolgáljon fölényes alkotótehetségének. A zárt világkép bomlása érlelte meg a késő renaissance nagy művészösszegezőit, egy Rabelaist, Montaignet, Shakespearet vagy Cervantest; a legdúsabb virágok rothadó televényből nőnek ki. A tizenhatodik századi gazdag magyar humanizmus is egyszerre hordta magában a pusztulást és az újraszületést; és a halál átolvadt az életbe. A főúri kezdeményt a maguk módján, de folytatni akarták a polgárfiak (Bornemisza maga, jelképéül a változásnak, tönkrement nemes családból származik), a világi tudomány átitatódott vallásos szellemmel, hogy új lendületet nyerjen saját céljai felé, a latin nyelv átadta uralmát a nemzetinek, hogy legalább két évszázadra mintakép legyen a formáiban s a latinizmusok adják meg a könyv nyelvének az előkelőséget és az irodalmi jelleget. Nehéz a tegnaptól szabadulni; amit elvet az elmélet rombolókedve, visszahozza az alkotó nosztalgiája és az öntudatlanul is munkáló kényszer a magakülönböztetésre. A művész élete a szabadságharc; ha valakinek, neki szüksége van az elnyomóira. Janus Pannonius, a Guarino-tanítvány, az iskolák aranykorában akkor lett költő, amikor személyes érzései ütöttek át a konvenciókon, a reformáció gyermeke, Bornemisza akkor művész, amidőn szabadjára engedett egyénisége, vallásos indulatai mögött kirajzolódik stílusban és tartalomban a múlt hagyománya. Prózája erejével és egyszersmind árnyalni tudásával messze felette áll a csak-tudós és csak-prédikátor kortársakénak. Az igazi nagy betetéző mégsem ő, hanem a költő, akinek nevelője volt, akiben képzeletfelszabadítóvá vált a humanista tudás, ihletővé a reformátorok türelmetlen hite és aki előtt végkép feltárultak a magyarúl szólás titkai. Balassa Bálint, mint minden korszakos egyéniség, egyszerre zárókő és kiindulópont. Vele végződik a fejlődés, amely Janus Pannoniussal indult és kezdődik az új humanizmus, amely talán csak Vörösmartyval ér véget