Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · REICHARD PIROSKA: VEZEKLÉS

REICHARD PIROSKA: VEZEKLÉS
A költő

Numeri laetum animum, non dolorosum expetunt - írta Janus Pannonius egy ferrarai költőtársához. A verseléshez víg lélek kell, erre az embertelen törvényre esküdött a kor, melyet emberségesnek nevezünk. Elmarasztaljuk e könnyelműségben, személytelenségben, az életből kikapcsolódásban, vagy mentsük a változott irodalmi magatartás ravasz érveivel? Nem érdemli az egyiket és nem szorul rá a másikra; a humanistákat, mint minden elfelejtett írót, nem rehabilitálni kell, hanem olvasni és ha van bennük lappangó szikra, kigyullad a fölébük hajló lélek melegétől. Janus Pannoniusban bizonyára van, ha a láng, amit vet, kicsiny is. A vígságot vállalta poétai elvének, a hősiesség költészetét, amely dacol a körülményekkel, de azért nem feledkezik meg róluk. Elégiái tele vannak a legszemélyesebb panaszokkal, gyötrő betegségéről szemléletes képek tanuskodnak.

Quod modo corpus erat, nunc est cutis ossibus haerens,
Nunc tantum larva est, qui modo vultus erat.

Ha az álomért sóhajt, amit mák és mandragora sem tud megadni néki, a kénytelen virrasztás szörnyűsége éppen úgy kicsap a sorokból, mint egy mai neuraszténiás sikolyból. Az eltérő mégis - a «víg» szemben az új «szomorú» hangulattal -, hogy közömbös díszítéseket halmoz fel kínlódása körül, klasszikus célzások látszólag felesleges, játékosan kígyózó szalagját. És itt túlkényelmes magyarázat lenne a bűvös szó: konvenció. A konvenciók költői szerepe örök, ma is megvannak, mihelyt, amire esküszünk, kicsit tegnappá vált, bántóan érezzük ki a legközvetlenebbnek tartott modorból, hogy elgyönyörködjünk benne mint furcsaságban, ha egy lépéssel jobban eltávolodunk. Valamikor hajlandó voltam magam is csak az eltérő formaadást firtatni; pedig a lényeg ezen belül van. A versírás ösztöne nem változhatott. A humanista költő sem érzelmén kívül álló eszközként fordult a mitológia és a jólismert hasonlatok készletéhez, hanem érzelmei felfokozására. Szenvedélye őt is fogva tartotta és ha illusztrált, kifejtett, példákat sorolt fel, egyszerre volt önkínzás és önvigasztalás, túlfeszítette az érzést, hogy kielégüljön és megszabaduljon. Minden «tudós» vonatkozás, ami versébe jutott, örvénylő gyűrűkkel sodorta a lelkét, akár a modern költőt a hangulata, az idézett nevek zuhogásával az idegeit is próbára tette, nemcsak az emlékezetét. A szavak sorsokat idéztek, a sorsok képeket, amelyek dús színeikkel megviseltek vagy megnyugtattak. És ahol a mai tolmácsoló legjobb hiszeműen szemléletessé akarta tenni, amit üresnek érzett: «Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs, bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem.» (Sed quid in aegroto sapientia pectore prodest? Non ego cum morbo Pittacus esse velim), ott a költő a lesbosi nyugodt bölcset látta maga előtt, akit irigyelhetett, mint nyomban utána az erős Atlast és Milot, az átszármaztatott tanításra emlékezett állhatatosságról, tűrésről, a jótékony mákonyról, amely az ő vérébe is felszívódott és amely most mégis tehetetlen volt a beteg test önkényuralmával szemben. Magát gúnyolta, neveltetését, eszét, fegyelmét, amidőn másra hivatkozott, kiszolgáltatta magát képzeletének, mert kishitűvé lett eszményeivel szemben.

Ac sopor almus abest; nec luce aut nocte quiesco
Sed vigil horrendis vexor imaginibus.

De a kicsinyhitűség még nem jelent megtagadást; kételkedni a hívők vétke. A «derűs lélek» kortársi követelményét ő is kötelezőnek ismerte el és vele mindazt a képzetet, ami az akkori legmagasabb irodalmi műveltséghez hozzátartozott. Már mint gyerekember ontotta a könnyű és szellemes epigrammákat, az elegáns műfajt, amelyben az antik nagyvonalúságot bámuló nemzedék a napi kedvét és szükségletét élte ki, lerótta panegyrisekben is adóját, a renaissance e hősnélküli hőskölteményeiben. Azok közé a humanisták közé tartozott, akiknek nem az ókor volt az igazi élménye, bármenyit emlegették is, hanem az ókori receptek alapján készült új; igazi mintaképe nem Vergilius, mégcsak nem is az utánzott Martialis, hanem tanítómestere Guarino. A régiek szinte idegesítették, minden tiszteletadás mellett igazán jól a hozzáhasonlók körében érezte magát. Hiányzott belőle a megittasulás képessége, amellyel áldozatul eshetett volna egy nagy elődnek. Ő csak remekül és fölényesen ismerte őket, mindent tudott a mesterségükről, sokat eltanult és ügyes volt a felhasználásban. A jól ismert literátortípust képviselte, amely titkon többre becsüli az irodalmi életet a holt betűnél. Igaz viszont, hogy az aktualitás iránti érzéke megóvta a grammatizálás veszedelmétől, a Charybdistől, amely a kor kisebb képességeire leselkedett, ha elkerülték a tájékköltészet Scylláját. A pedáns és a mulattató rokonabbak, mintsem hinnék.

Janus Pannonius néhányszor mégis költő volt, a legigazabbak közül való. Ha a feszültség gondjai-bajai és a vállalt attitude között megnövekedett, az igényes magatartás, amely prózában is érték volt, képmutatásában is erény és a küzdő lélek ellentéte kicsalta a valódi hangokat. Ilyen jó versfakasztó volt a betegség a stoikus számára, a halál a meghalás tudományának mesterére, az egyedüllét az emberek és könyvek társaságának a dícsérőjére. Ha a szerep kevésbé jól játszott lett volna, talán gyámoltalanabbul szólal meg az ember is. Ki tudja, melyik mesterkéltségünknek köszönhető az, ami bennünk természetes.

Mater io cur me rerum inter prospera linquis?
Hoc tibi vivendum tempore, mater, erat.
Cum florentem, cum me spectare beatum,
Cum poteras omni commoditate frui.

A Horatius óta hagyományos harctól irtózás, amely eleinte könnyű öniróniára bírja, hogy át tud szinesedni, amint a hadbaszállás izgalmai valóban megviselik. Az új, zordon világ mellett egyszerre tündérkép lesz a humanista idill, a patak partján heverészés jó könyvvel a kezében. Izgatott kis felkiáltásokban tör ki aggodalma; ha meghalna, ha tehetsége és fiatalsága semmit sem számítana a könyörtelen végzet előtt, ha hasztalan pergetné imáit. A magány is elnehezül az élettől búcsúzó felett; nincs testvér, aki a szemét lezárja, vagy csontjait összeszedje. A magáramaradás félelme szellemit át benne egy másik kötelező életformát; a barátkozást. Galeottóhoz írt szép elégiájában letünt fiatalságuk emlékei kergetőznek. Közös ágyuk volt és közös asztaluk, együtt virrasztottak éjfélig és együtt keltek fel sokszor hajnalban, amikor oly nehéz volt abbahagyni az édes alvást. Kiben bízhatott volna másban, mint ő benne, aki egyedül törődött vele, apja helyett apja, anyja helyett anyja volt, testvére és rokona. A dícséretek, amiket máskor oly könnyen veszteget, sulyt kapnak az érzés erejétől és a humanista, aki életcéljának látja a hízelgést, most retteg, hogy őszinteségét nem veszik észre. «At vos, lectores, ne fictis credite verbis Me illi blanditias composuisse leves.» A virtuóz igazi vizsgája az egyszerűség.

A ferrarai csodagyerek, aki percek alatt rögtönözte verseit bámuló hallgatóságának és az itthonra száműzött, akiből társtalanul, évek során szakad fel egy-egy mélybúgású elégia, az irodalmi mesterember és az igazi költő ellentéte. Az első humanista külsőségek között élt, az utóbbi humanista eszményének, a vágyakozásnak az elvesztett Arkádia után. Az itáliai környezet, melyben jól érezte magát, nem tett néki jót; most a barbárok között a társaság helyett felragyogott a könyv és letört, kielégítetlen szelleme a visszakívánkozás élményében megismerte a mult költői varázsát. Ez volt a poeta doctusok örök szerencsés pillanata; a tudás átlényegesülése érzelmekké, megszólalás a tiszta hangulatok nyelvén, amelyhez csak a kultúrával terheltség vezethetett. A könyvhatásoktól megviselt lélekben lázassabban, mert az önigazolás ösztönével tör elő minden, ami indulat; a Baudelairek szenvedélyesebbek és így «primitívebbek», mint a Burns-ök. A végre szívvel olvasó Janus Pannoniusban szívből fakad fel az írás is; igazi énje és ereje a késői elégiákban van és nem mint maga hitte és máig elhitette, ifjúsága virtuóz epigramáiban.

A latin nyelv, amely addig kinálkozó fordulataival, retorikus díszével volt fontos számára, most lágyabb, puritánabb és közvetlenebb lesz a tolla alatt, a szikrázó pointe-ok szerepét átveszi a csendes refrén. Az ismétlődő sorok füzére szinte dalszerűen tagolja verset, mint a Berczelitől éppen modern ízében szerencsésen eltalált «Búcsú Váradtól» epigramájában. (Berczeli fordításainak különben a modernizálás egyszerre érdeme és hibája; közel hozta a mai olvasóhoz, ami eleven Janusban; mégis hiányzik az az árnyalatnyi holt teher, a régmultnak, az iskolásnak az éreztetése, ami csak együtt az élővel adja meg az igazi élvezetet számunkra. Ahogy a régi kézirathoz, a régi költőhöz is hozzátartozik egy csöppnyi dohosság. És kár, hogy az elégiákból a jelzett félreértés folytán oly keveset kapunk.) A költő búcsúzik vagy az álmot szólítgatja; a megújuló invokációval meglepően lírai hatást tud elérni és még ha játékos ellentétre használja is fel antik szónoki modorban, mint mikor falun kedvüket töltő barátjaival háromszor állítja szembe magát: «Ast ego continue grammasin invigilo», a visszatérő, egyhangú sor fínom melankóliát lop a versbe. Könyvei felett gubbaszt és időnként fáradt szemekkel pillant ki az életbe.

De az életben is csak kivétel volt a falusi idill pillanata, valójában hajszolt világ volt körülötte a mátyási tempó, amelybe sehogy sem tudta magát beletalálni. Nem, természetesen nem kellett neki a folytonos hadakozás, ha kötelességszerűen ünnepelte is a nagy hadvezért és élete végéig készülődött a Hunyadiak megéneklésére. De ami furcsább, nem lelkesítette a mátyási renaissance sem, ha a kancellárián szolgálta is. Barbárságot panaszló verseiben mindig Itália az álomkép és nem cseng ki a megnyugvás, hogy az udvarban jó üvegházra talált a kényes idegen növény. És itt lélektani magyarázatul kevés az összehasonlítás kiábrándító élménye, hiszen a tündérkertből jöttek, még a gőgös Bonfini is, hódolattal be tudtak illeszkedni. Talán éppen a könnyen alkalmazkodók és könnyűt hozók mozgalma volt az, ami őt, a most már nagyobb igényűt, lélekben távol tartotta; Galeottóhoz intézett egyik leveléből legalább ilyenfélét olvashatunk ki: «Hogy követségem történetét (az 1465. római követjárásról van szó) tőled várja a király, annak nem nagyon örülök. Tudom, hogy ő nem annyira magukat a tényeket és az eseményeket, mint a te tréfáidat élvezi és nem kételkedem, hogy jobban gyönyörködik az elbeszélésedben, mint a tetteinkben.» Mintha csak a fiatalkorának tenne szemrehányást, a felelőtlen humanistának, aki épp olyan lendülettel és sikerrel tudott alkalmazkodni idegen környezethez és megfelelő irodalmi keretet adni néki alapjában közömbös eseményeknek, mint Galeottó, a szeretetreméltó kalandor. A csak-literatorok, bár még írigyelte őket, alapjában terhére voltak, mert észrevétlenül fölibük nőtt. Maga nem tudott erről; egyszerűen rosszul érezte magát, panaszkodott, hogy mindent elfelejt, költészete kiapad. Termékenysége el is hagyta, újfajta erejéből már csak kevésre telt; teljes vers ritkán született. Az éghajlatváltozás kihozta az értékest belőle, de őt magát megölte. Végül torzó maradt a tehetség és az ember egyaránt.