Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám
Költők műveivel általában díványon fekve ismerkedtem meg, miután előzőleg olvastam vagy hallottam róluk s aztán kíváncsiságból megszereztem őket. Ezek a körülmények némi függetlenséget, nem ritkán fölényt biztosítottak szellememnek. Verseim ugyan gyakran kerültek e költők hatása alá, de közöttük és személyiségem között mindig meg tudtam őrizni bizonyos távolságot. Világukat gyönyörködve szemléltem, de nem merültem el benne. Füst Milán verseivel Isten szabad ege alatt ismerkedtem meg, a Pilis hegységben. Orvul támadtak rám, anélkül, hogy fogadásukra bármily előkészületet tehettem volna, miután addig Füst Milánról csak Karinthy gúnyképei között olvastam s így nevével kapcsolatban csak hosszú, spulnira gombolyíthitó verssorai jutottak eszembe.
Ekkortájt, nem sokkal érettségi előtt, két barátommal és két fiatal lánnyal kirándultunk a Pilisbe. Hozzánk csatlakozott Déry Tibor is, akinek műveit ekkor már meglehetősen szerettem. Általában azonban művészi hitem és ízlésem ellentétbe került egymással. Szívem és értelmem minden hevével az újszerűhöz csatlakoztam és elmerültem a dadaisták s surrealisták tanulmányozásába. Ugyanekkor azonban sokat olvasgattam Baudelaire és Babits, sőt Villon és Balassi verseit és nosztalgiával, mert azt találtam bennük, ami hiányzott új olvasmányaimból, a költészet zenéjét. Így válik érthetővé, milyen hatást váltott ki Déry, amikor - leheveredvén egy hegyoldalba s az elemózsiával együtt egy kis kötetet is előszedve, Füst Milán verseit - kérésünkre hangosan is olvasni kezdte:
A ködben két banya szidott egy részeget.
S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér.
S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt,
S mellette ült a nyájas holdvilága.
Ez több volt, mint tetszés, amit barátaimmal éreztünk. Sürgősen megszereztem a kötetet és hónapokig csak füstmilánian középkorias hangzású jelzőkkel és szidalomszavakkal illettük egymást. Érettségi után Bécsbe kerültem, ahová a Gragger szerkesztette «Anthologia Hungarica»-n kívül csak Füst Milán verskötetét vittem magammal. Ekkoriban, magányos és szerencsétlen őszi hónapokat töltvén, a «Nyilas hava» volt kedvenc versem. Az utcán járkálva is sokszor mondogattam magam elé:
Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek!
S tekintve, hogy e versben egy jószívű szellem «zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik», kedvenc almafajtám a zöldszínű volt, az őszhöz és bánathoz csak ezt tartottam illőnek.
Ezek persze kamaszos külsőségek, de Füst hatásmódjára jellemzőek. Verseivel hasonlóképen állunk szemben, mint Rilke Apollo-torzójával: «denn da ist keine Stelle, die dich nincht sieht. Du musst dein Leben ändern». Füst nem kíméletes az olvasóval szemben. Már verssorainak alakja sem kedves a közönségnek, mely többnyire nem kedveli a vágott sorokat, azaz a verset, de ha már verset olvas, a rövid verssort előnyben részesíti, tán mert ez kevésbé veszi igénybe. Általában nem talál Füst verseiben versmértéket és rímet, mely, egyebek között, kedveskedés is az olvasónak, vígasztaló jutalom, amiért rászánta magát, hogy izgalmas történetek helyett verset olvasson el. Ezenfelül egy egész világ ez, ahová kénytelen belépni, akár a nagy regények világába, jól körülnézni s élni egy ideig e világ életét, mely pedig elég mozgalmas. Füst költészetében van valami sajátos epikai tartalom. Bár ritkán beszél el valamit, mégis majd minden verse tele van látszólag szeszélyes, valójában és ha az egész kötetet elolvastuk, rendkívül következetes történésekkel. Különös népség, halászok, kovácsok, pékek, mészárosok, kalmárok, vargák, részegesek, ringyók, középkori várurak, szőlőművesek, pásztorok, kutyafejű, fehérleples lelkek, magános lovasok űzik játékaikat, elmélkednek, garázdálkodnak, veszekszenek és dolgoznak. Füst Milán verseit a németalföldi festők, Breughel, Van Ostade képeihez szokták hasonlítani és joggal, ami vaskos érzékiségüket illeti. De mihez hasonlítsuk azt az érzékfölöttiséget, ahová ez a nyüzsgő élet torkollik s ami leghúsosabb alakjait is belengi? Füst Milán mindent megnevez, leír, megszámol s gyakran alkalmaz prózaian, hivatalosan vagy éppen tudományosan hangzó kifejezéseket. Armeniában két kovács «kezdi üzletét», szőlőjének «nem elsőrendű mustja», a Missisipi mellett élő cimborája még a Jupiternek s kilenc holdjának sem örülne, a föld télen az Orion-csillagzat ködképe felé fordul. De a részletek pontossága csak fokozza az egész légkör valószínűtlenségét. Vagy mit szóljunk például ahhoz a kovácshoz, akinek
Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék...
Két korcsmáros arra megyen, rájuk sem hederit...
S ha borus az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi patakban...
Rablókkal szigoru... S hová a hollók leülnek,
Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön...
Füst képei nem hasonlatok, hanem látomások. Füst világa: érzéki kísértetvilág. Az esztétika - mely nem annyira egyetemes törvényeit alkalmazza az egyes művekre, mint az egyes műveknél tanult szempontokkal gazdagítja egyetemes törvényeit - Füst Milán verseinél nehéz feladattal áll szemközt. Nemcsak azért, mert Füst költészetének annyi ellentét adja meg feszültségét, de azért is, mert oly nehéz őt a magyar irodalomban vagy akár az európai költészetben bármely hagyomány fonalához hozzákapcsolni. Füstöt gyakran emlegetik középkori költőnek és bár a középkorban mégcsak hasonló verseket sem írtak s bár verseinek tartalma és alakjai ritkán csak középkoriak, mégis a legközömbösebb verse is középkori hangulatot idéz számunkra s nyilván nem véletlen, hogy nem lírai művei is gyakran játszódnak a középkorban vagy a középkorhoz közelálló korszakban. (Ádvent, Aggok a lakodalmon, A kapitány felesége, IV. Henrik király.) De ha középkori költőnek nevezzük, ugyanannyi joggal nevezhetnők surrealista költőnek is. Füst Milánt a magyar szabadvers megteremtőjének is mondják. De nevezhetjük-e szabadversnek Füst versformáját, melynek olyannyira kötött a zenéje? S bár verseiben sűrűn fordulnak elő szabályos jambusok és daktylusok, ami verssorainak jambusi vagy daktylusi lejtést ad, mégis nehéz volna megmondani, mi teszi oly zeneivé e szabadverseket. Nyelvét régiesnek tartják s valóban úgy hangzik, a sűrűn használt félmult időkkel s ódon kifejezésekkel. De nevezhetjük-e régiesnek ezt a nyelvet, mely egyúttal oly izgatóan modern azzal az állandó erőszakkal, amit a költő a syntaxison elkövet s ami oly termékeny a nyelvre, ha valódi költő alkalmazza?
Ezek az ellentétek azonban csak akkor jelentkeznek, ha elemezzük Füst verseit s nem ha olvassuk. E tekintetben egy költő nagyságának két ismérve van: mennyi ellentét fűti költészetének anyagát s milyen símán és tökéletesen tudta ezeket az ellentéteket művében feloldani. Füst Milán első kötete, a «Változtatnod nem lehet», annyira érett alkotás, hogy nem találhattunk benne egyetlen verset sem, amely megzavarta volna a kötet színvonalát. Így Füst előszavának olvasása után sem igen értjük, miért kellett e verseken javításokat végezni. Hogy az olvasó kegyeleténél a művészi lelkiismeret többet számít, abban igaza van Füst előszavának. De ha félre is tesszük a kegyeletet, mely e versek sokat olvasott alakjához fűz, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy az átírás nem mindig vált a vers előnyére. S ezzel még csak nem is vitatjuk, hogy a költő egy későbbi fejlődésfokán nagyobb felkészültségével ne javíthatna régi versein. De kifogástalan verseken nyilván csak ronthat a változtatás. Füst átírásaiban a szabatos szót választja s ez nem mindig a költőileg találóbb is. «De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó alakok», kifejezőbb volt «oszloptartó leányok». «Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal» olvassuk most az igaz bíróhoz írt versében, holott jobb sor volt «Szeretni, kit eddig megláttam: a deréket s menni előre daccal». Néhol szomorúan kell látnunk, hogy a telitalálatú sorokat, versrészeket mint váltják fel jóval gyengébb betoldások, így a «Sötétség», «Egy új szobrászhoz», «Egy magános lovas» befejezései s ha a «Szózat az aggastyánhoz» (régi címe «Az élet alkonyán») átírása előnyére különbözik is régi alakjától, ez nem ér fel azzal a veszteséggel, ami a «Kutyák» átírása által ért bennünket. Persze, ezeket a különbségeket csak az veszi észre, aki a régi verseket jól ismeri s aki méricskéléssel hasonlít. Füst régi költészetének lényege érintetlenül és maradéktalanul került át új kötetébe.
Ezzel a régi költészettel szemben új versei meglepetést nem hoznak. Költészete nem kanyarodott úgy el kezdeti pályájától, mint Babitsé, vagy Kosztolányié. Mégis, ez a kötet is hozzátartozik ahhoz a jelenséghez, amit a későbbi irodalomtörténész bizonyára nem győz majd eléggé megcsodálni: az «Öregek», az első Nyugat-nemzedék, Babits, Kosztolányi, Gellért, Füst költészetének késői, de kápráztató kivirágzását, mely költészetük csúcspontját jelenti. Füst régi verseinek, mint ezt már annyi bírálója megírta, az érzékletesség volt legjellemzőbb tulajdonsága. Ez az érzékletesség új verseiben tán nem oly szembeszökő. Még érzékisége is átszellemült s a tapintható szépségekért gazdag árnyalatokkal, nyelvbeli finomságokkal kárpótol. Lírája közvetlenebb lett, melegebb hangú. Van néhány olyan finom kezdete, amilyet régi verseinél sem találunk: «Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat. Olyat nem tudsz mutatni pajtás, - nem, olyat a knidoszi táncmesterek sem tudnak feltalálni», vagy: «Mire rám mutatnál: nem vagyok». S talán új versei között találjuk költészetének legszebb, legmeghatóbb darabjait, mint az «Önarckép», «Levél Oidipúsz király haláláról», «Este van».
De ha nem is hoznak meglepetést az új versek, hozzá segítenek egész költészetének megértéséhez. Elsősorban kiviláglik, amire tán régi verseinél nem figyeltünk kellőképen, mennyire vallásos költő Füst Milán. Igaz, ez a vallásosság eléggé szokatlan költészetünkben, melynek amúgy sem gyakran felbukkanó eleme a vallás. Ha eltekintünk Babits katolicizmusától, mely különben sem képezi lényeges alkatrészét e hatalmas skálájú költészetnek, ki marad jelentős költőnk, akit vallásosnak nevezhetnénk? Balassi, csodálatos kereszténységével, mely olyan összhanggal ível a bűnből az Istenben való megnyugvás felé, Ady, akinek a vallás egyet jelent saját egyéniségének és küldetésének rejtélyeivel és Füst Milán. Az ő vallása azonban jellegzetesen zsidó. Nem külső ismérveivel az, ebben nem különbözik el az egyetemes vallásosságtól, hanem lényegével és hangulatával. A zsidó vallásból csak azt tartotta meg, ami annak legbensőbb tulajdonsága. Ez az a l'art pour l'art vallásosság, mely eredetében és lényegében nem hisz a mennyei jutalomban s melynek idegen a megnyugvás is. Ez a külsőségeiben oly képtelenül megkötött vallás a legfőbb dolgokban meglehetősen bizonytalan, Istenről például egyáltalán nincsenek tiszta fogalmai. A bibliai történet folyamán nyilván ezért kellett Istennek annyiszor külön bebizonyítania létezését kiválasztott népe számára. Eképen mintegy az állandó hitetlenség fölé emelve egy annyira ízzó, mert annyira reménytelen hitet, vallásossága szüntelen feszültség s kimagasló egyéniségeinek, prófétáinak vallásossága folytonos felelősségre vonás, pörlekedés az Istennel. Még hitetlenségében is ez a különös vallásosság szólal meg már Füst régi versei között a «Zsoltár» befejezésében:
Tanits meg rá, hogy ujra áldjalak
S feledjem el, hogy nem találtalak.
s folytatódik mostani költészetében, hogy csak legszebb példáit említsük, az «Igy lesz-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz» refrainnel s az «Önarckép» megható befejezésével:
Négy izzó fal mered reám csupán, -
Az Uristennek vörhenyes haragja, -
Majd bólogatva lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált. -
Kárvallott számadó, megbántott régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.
Ez a hívőivel annyira kegyetlen vallás nem ismeri azt a bölcs és emberi távolságot, amit a kereszténység a hit és az élet között meg tudott találni, ami a keresztény lelket a bűnök közt is egyenesen tarthatta s amiért Balassi ily meghatóan bizakodó lehetett:
Irgalmad nagysága,
Nem vétkünk rutsága,
Feljebbvaló:
Mert az jó végtelen,
De bűnünk éktelen,
Romlást valló.
Füst Milán, igazi zsidó, csak saját életére hívatkozhat, reménytelen hívalkodással:
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégis csak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
Én prófétáktól származom - írja Füst. Ezt nemcsak az emberi társadalommal szemben érzett tárgytalan elégedetlensége és lázongása bizonyítja, de egész hanglejtése is, mely akár Ezékiel öröksége lehetne. Ez nem csupán egész szemléletét, de szabadverseinek sajátságosan kötött zenéjét is magyarázza, hiszen a zsidó imákból ismerhetjük ezt a szabályos dallam nélkül is annyira kötött zenét. Füst Milán nemcsak tudatával vállalja zsidóságát («Copperfield Dávidhoz», «A magyarokhoz»), hanem egész formaművészetével. Innen van, hogy még jóval a szabadvers divatja előtt kénytelen volt felbontani a kötött verset s innen az is, hogy a szabadversen belül egy tökéletesen zárt, fegyelmezett formát tudott megteremteni.
Füstöt zsidóságának következetes vállalása segítette hozzá, hogy az új költészet legjobb szabadversét megalkossa s mint Fülep Lajos finom gondolatsorral fejti ki «Magyar művészeté»-ben, az igazán nagy művészet az egyetemesnek és a nemzetinek szerencsés találkozása, amikor az egész művészet egy megoldatlan problémája valamely nemzeti természet sajátságaival oldható meg. S miután szabadverséhez Füst a legódonabb, legtisztább magyar nyelvet választotta, sikerült elérnie azt, amire a magyar költészetnek oly égető szüksége volt s amire saját hagyományaiból sohse lett volna képes. Megteremtette a magyar szabadverset. Az ő szabadverse ma már a magyar költészet hagyományaihoz tartozik s Illyés Gyula, Fenyő László, Déry Tibor szabadverseit ez a hagyomány segítette. Németh László írta Illyésről, hogy az ő számára Füst volt az a Gibraltár, melyen át a modern költészetből a klasszikus költészet tengerére evezett. Füst maga azonban nem modern költő és nem klasszikus költő. Mint költészetének annyi más ellentéte közt, a régiesség és újszerűség között is mindig egyensúlyt tudott tartani azzal a bölcs mértéktartással, mely elengedhetetlen kelléke a költészet varázsának és a költő halhatatlanságának