Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám
Miközben a nyirkos erdei uton haladtam, egy gyermekre gondoltam
akit a város kőépületei között láttam futó pillantással
és életének rózsaszinü emléke örökre bennem maradt.
Ha költő lennék, most elmesélném életemet, ami fáj
bennem rejtőző mélységét a kimondhatatlan igazságnak
a hiábavaló vágyódásokat s az ösztönöket, melyek az ismeretlen felé hajtanak.
De jaj, ujjaim hegyével, ha érintem a tárgyakat, nem moccannak
az erdő nyöszörög körülöttem, mint a megjuhászodott állat
s a fákról, akár a harmat, hullanak boldogtalanságom könnyei.
Menni, csak menni, fehér zászlókkal intenek a távolok
a dombon egy lány áll piros ruhában, piros kis kalappal a fején
és kiált felém, hogy jöjjek, különben meghal érettem az alkonyatban
meghal és rámhagyja gyermeteg mosolyát, ahogyan az a másik gyermek tette
akit a város kőépületei között láttam évszázadokkal ezelőtt.
Szerettem volna visszafordulni az utról, mi keresnivalóm az erdőben
micsoda ígéret vonszol határokon és esztendőkön át?
Szeretnék visszafordulni, de az álom valósága fogva tart
s a gyermek is csak álom, akire rossz óráimban gondolok
könnyü szédületekben emlékszem rá, amint ott feküdt fehér párnáin
a város kőmedrében és napsugár játszott szőke fürtjein.