Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · NAGY LAJOS:
Anyuka kétségtelenül szeretett bennünket, a maga módján. De hát mindenki a maga módján szeret. Soha nem vert meg egyikünket sem. A veréshez nem volt tehetsége. De annál jobban tudta velünk éreztetni haragját, szomorúságát s félelmét mozdulatlan, néma magatartásával. Szóval a szemével, a tekintetével, ahogy ránk nézett. A fájdalmas arcával, ami volt neki, de amit azon fölül még csinált is, hogy fájdalmat keltsen bennünk, büntetésül.
Bizony, így jobban megvert bennünket, mintha kézzel, bottal ütött volna. És ez a verés fájt nekünk. Annyira, hogy mi is némákká, komorakká váltunk s fájdalmunkban haragudtunk anyukára, mert hogy ezt a büntetést még sem érdemeltük meg. Komor szótlanságunkat anyuka talán konokságnak látta, talán úgy vélte, hogy még mindig nem elégséges számunkra a büntetés, még mélységesebb gyötréshez folyamodott hát, nyilván, hogy megtörjön bennünket. Néha csendesen sírdogált, kinyomozhatatlan, talán nem is létező ok miatt, de úgy, hogy a sírását fedezzük föl s hadd fájjon, hadd szakadjon meg a szívünk, mert mi nem szeretjük őt, mi nem vagyunk elég jók hozzá, mi gonoszok vagyunk.
Így ment ez különféle változatokban, egész életünkön át. Mi mindenre is emlékszem hamarjában? Emlékszem például arra, hogy negyvenegynéhány esztendővel ezelőtt, amikor anyuka még fiatal volt és szép s felnőtt bácsik udvaroltak neki, néha nagyokat kacagott, vidám volt, újra és újra kacagott órákon át, de ha betévedtem én is a nagyok közé, ha tekintetünk találkozott, az ő arca elkomolyult, a szeme szinte elborult s ködös bánattal nézett rám. Istenem, mit is vétettem?
Később, tíz-tizenöt esztendő mulva, gyakran köhögött anyuka. Mi a köhögésre nem sokat adtunk, de ő közölte velünk, hogy halálos beteg, a doktor lesujtó véleményt mondott az állapotáról, azt mondta, hogy a tüdeje «oda van». Mi rémülten hallgattuk, nem szóltunk, a dologról egymás közt sem beszéltünk, csak mostanában öregedő korunkban derült ki, hogy magányosan, elbújva sokszor sírtunk, sirattuk szegény anyukát, aki ma hetvenhat éves és a tüdejének, hála Istennek, semmi baja.
Arról is panaszkodott anyuka, hogy anyagilag a tönk szélén állunk. Negyven éven át álltunk a tönk szélén. Amikor nem panaszkodott anyuka, akkor mélységesen hallgatott. De nem ám csak úgy, hogy nem beszélt, hanem leült egy alacsony dívánra, homlokát a tenyerébe fektette s merőn nézett a padlóra, ha kellett, órákon át, és néha-néha nagyot sóhajtott.
Mostanában, néhány esztendő óta, nem beszél anyuka a tönk széléről, talán azért, mert végre csakugyan a tönk szélére jutottunk, nem ő, hanem mi mindannyian, az egész család. Nem is köhög már anyuka. Arról sem panaszkodik, hogy éjszakánként izzad s mire fölkel, csupa víz a paplana. De azokat a mélységes bánatokat, homlokát a tenyerébe fektetve, az alacsony dívánon, vagy a széken az asztal mellett ülve, mind gyakrabban rendezi. Talán kevesebbet sóhajt, de annál többet búsul.
Mi sajnáljuk anyukát s fáj miatta a szívünk. Talán úgy is mondhatnánk, önző módon, hogy elrontja a kedvünket, tönkre teszi az életünket. Szegény anyuka. De hát nem is csoda, ha búsul. Mi örülni valója is van egy öregasszonynak? Oda a régi erő, a régi szépség. A hajdan üde arc sápadt és csupa ránc. Haja ősz, szemei kicsinyek és vizenyősek. A fogai rég kihullottak, a betétet nehezen tűri, alig tud enni, a képe beesett, szája végében néha kis seb keletkezik. A termete hajlott, a hasa puffadt, a háta lapos, mint a deszka. Még fürgén jár, de nehezen áll fel. Egyébként nem szokott meghűlni, a gyomrát nem rontja el, semmi «komolyabb» baja nincs. De hát az öregség maga! A jövőbe vetett remény kiesése a lélek életéből, a semmit-nem-várás, a multon való csöndes vegetálás, hát bizony ez nem virágzó élet, meg lehet érteni anyukát és sajnálni lehet őt.
No, de aztán sajnáltatja is magát. Úgy, hogy mi, gyermekei, szerencsétlen testvérek, majd bele halunk. A mult hónapban például valamennyien találkoztunk vidéken élő Balázs bátyámnál. Anyukát is magunkkal vittük. Azon kívül, hogy általában «nehezek a viszonyok», egyőnknek sem volt semmi különös baja. Jól ettünk, ittunk, elbeszélgettünk, talán örültünk is volna, de hát anyuka búsult. Valósággal tüntető búsulásokat rendezett. Beült közénk, pedig volt külön szobája. És ült, hol a dívánon, hol egy karosszékben, homlokát megint a tenyerébe fektette, kezével a térdén könyökölt, lenézett a padlóra s egy szót sem szólt. Ha kérdeztünk tőle valamit, csak nehezen felelt, legtöbbször csupán a vállán rántott egyet. És néha-néha mélyet sóhajtott: he-e-ej, Istenem, Istenem!
Mi egymásra néztünk s mintha a szívünkbe kést szúrtak volna. Nem is birtuk volna ki anyuka bánatát, illetve a mi lelki kínunkat, ha egy kis megkönnyebbülést nem hozott volna számunkra a kegyes sors. Éppen a tizenkettedik órában talán, mert Margit hugom már öngyilkos akart lenni, mert ő, amint mondta, nem bírja anyukát. Ez a szerencsés megkönnyebbülés úgy állott be, hogy egyszer véletlenül valamennyien egy időben távoztunk a nagyszobából. Elindultunk, ment kiki a dolgára, de nekem hirtelen az a vágyam kerekedett, hogy lefeküdjek egy félórára aludni. Visszatértem tehát szobámba, mely szomszédos volt a nagyszobával, egy csipkefüggönyös üvegajtó választotta el a kettőt s az ajtó félig nyitva volt.
Lefeküdtem, de mielőtt elaludtam volna, valami különös hangot hallottam a nagyszobából. Fülelek, fölállok, odasompolygok az ajtóhoz s be is lesek rajta. Hát ott volt anyuka. Nem ült, hanem föl-alá sétált, kezeit hátul összefogva. És fütyörészett. Arca, tekintete egészen más volt, mint mikor körünkben időzött. Nyoma sem látszott rajta a búnak, sem bánatnak. Derült, kedves, nyugodt öreg arca volt, talán még a ráncai is elsímultak. Föl-alá sétált anyuka és fütyörészett, még hozzá nem is valami régi dallamot, hanem egy vidámat, a legújabb időkből, ezt:
Különös érzés lepett meg. Megörültem, de ezt az örömrohamot úgy is kifejezhetném: elhült bennem a vér! Azután nesztelenül visszasompolyogtam a dívánhoz, lefeküdtem újra, aludni azonban nem tudtam. Sok minden közt azon is törtem a fejem, hogy ugyan hol tanulta meg anyuka ezt a tréfás dallamot, amikor még rádiónk sincs.