Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · NAGY LAJOS: SZATIRÁK

NAGY LAJOS: SZATIRÁK
CLAUSTROPHOBIA

Nem csak kicsiny, hanem nagy szobában sem tudtam már megmaradni. A mennyezet és a négy fal elzárt a külvilágtól. Kevés volt az a pillantás, amit ablakon át vethettem a magas égre. Ahogy a négy fal körülfogott, a fulladás félelme szállt meg. A külső világosság, az a kis darab kék ég, nem tudott már megmenteni, tekintetem a nagy mindenségtől elfordulva önmagamba irányult s valami ismeretlen szörnytől kezdtem szűkölni.

Riasztó valóságos helyzetem a képzeletemben felfokozódott, börtöncella és koporsó jutott eszembe. Gyermekkorom olvasmányai mozdultak meg emlékezetemben, a «világtörténelem», fogságok, ciszternák és katakombák s a vétkező vesztaszűzek, akiket élve temettek el.

Nem is kellett, hogy rám legyen zárva az ajtó, már is kigyúlt bennem a horror. És nem segített a tudat, hogy bármikor elhagyhatom a szobát, börtönömet. A rémület talpra ugratott, föl-alá lépkedtem a falak közt, kivert a hideg verejték, sóhajtoztam és ismeretlen hatalmak irgalmát kértem, hasztalanul. Végre is felvágtam az ajtót, kirohantam a szabadba, le az utcára, a terekre, jártam, futottam, fárasztottam a testemet, nyugodni nem tudtam.

Ha ülő helyzetben egy padon elaludtam, álomból riadtam fel: szűk folyosón haladtam, amelynek nem volt ajtaja, nem volt ablaka, a folyosó elkanyarodott a tekintetem előtt, nem volt kijárata s még a zárt folyosó alacsonyan ívelő falain is a nap világossága helyett valami gyenge sárgás fény pislákolt. Máskor egy ládában kuporogtam, a láda fedele úgy lezárt, hogy szinte azonos volt a fedél a koponyámmal s még álomgondolataimat is bilincsbe fogta. Ismét máskor egy kémény nyílásán kúsztam fölfelé, a kémény szűk volt és magas, tetején elérhetetlenül derengett egy kis nyílás, melyhez ha fel is juthatnék, nem férek ki rajta.

Irtóztam a keskeny utcáktól, melyeket sokemeletes házak szegélyeznek. Rémülten gondoltam a földszintes lakásokra, amelyeknek ablakán a kitörő tekintet falba ütközik, elszörnyedtem a kisajtajú, mélyöblű ablaktalan antikváriumokon, a pincéken és barlangokon. A bányamunkásokat már sem nem sajnáltam, sem nem tiszteltem, mert már meg sem értettem őket. Borzalom lepett meg, amikor innom kellett s a poharat ajkamhoz emelve beléje néztem és egy parányi zárt helyen találtam magam. Ilyen órákban enyhet adó fantáziául villant fel előttem: egy óriási sivatagban, a Szaharában, lakom, ott fekszem egy kisded oázisban, ahol egy pálma alatt áll tábori ágyam, az ágy mellett éjjeli szekrény, rajta villanycsillár s úgy olvasok, csillagászati műveket, a világűr végtelen távolságairól, naprendszerekről, bolygókról és üstökösökről.

Ha ideggyógyászati könyvekben a tériszonyosokról olvastam, szegényekről, akik súlyos szorongást kapnak, ha széles utakon kell átmenniök, vagy tágas terekhez érnek, - hát egyszerűen marháknak tartottam s kinevettem őket.

És ekkor, amikor már úgyis elviselhetetlen volt ez a szörnyű betegség, ekkor történt, hogy egy barátom természettudományi ismereteit fitogtatva, többek közt Einsteinről beszélt s arról, hogy Einstein szerint a világ nem végtelen, hanem véges, ki is számította, hogy pontosan 300 millió fényévnyi egyenes az átmérője, nem kisebb, de egy milliméterrel sem nagyobb.

Ezt eddig még csak nem is gyanítottam. S amint megtudtam a kinos valóságot, egyszerre újabb félelemhullám öntött el. Irtózatos! Tehát mégis csak be vagyok zárva, még pedig úgy, hogy ebből a börtönből azután nincs szabadulás.