Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN?

MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN?
A NYUGAT ANKÉTJA
A VÁLASZOK: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

«Mit tegyen az író egy új háborúban?» Ez a kérdés egy másik kérdést idéz eszembe: «Mit tegyen az író, ha történetesen pestist kap?» Hát igyekezzék meggyógyulni, lábadjon föl a förtelmes nyavalyából, vagy pedig ha nem tud, haljon meg, mint akárki más. Egy ilyen óriási veszedelemben, mely az egész földgolyót és minden értékét fenyegeti, lehetetlen őt külön mértékkel mérni, kivételes lénynek tekinteni, előjogokat biztosítani számára csak azért, mert néhány halhatatlan verset, vagy remek könyvet irt.

Más kérdés az, hogy mit cselekedjék az író a háborús veszedelem elhárítására, vagy meggátlására. Azt hiszem, erre gyönge. Módjában sincs, hogy akaratát keresztülvigye. A nyilvánosság leghathatósabb eszköze - a sajtó, a rádió, sőt maga a könyvkiadóvállalat is - nem az övé. Ezek csak vendégül látják őt, akkor, amikor alkalmasnak vélik a maguk céljára, de nem föltétlenül kíváncsiak rá, mint valami szellemi fensőbbségre, akinek véleménye már irányító parancs is. Tekintélye nincs. A hatalom és tőke esetleg rokonszenvvel kísérheti működését, de esetleg teljesen elzárhatja útját a közösséghez. Különben is fölöttébb kétes és nehezen kimutatható, hogy egy író szava milyen módon befolyásolja a tömegeket. Élek a gyanúpörrel, hogy hatását a multban - a megtörtént események és kész eredmények távlatából tekintve - túlbecsülték. Petőfi az 1848-49. szabadságharcban viharmadár volt. Mégis csaknem bizonyos, hogy ez a forradalom nélküle és a versei nélkül is éppúgy kitör és lezajlik, mint vele, hiszen ezt Párizsban, Bécsben és Pesten egyaránt világpolitikai körülmények tették szükségessé. A kakas azért kukorékol, mert feljött a nap és nem megfordítva.

Tudom, van egy közhit, mely szerint az író a benne lakozó isteni szikra folytán mindent jobban tud s ösztönével, sugallatával, hatodik érzékével azonnal rátapint a bajok rejtett kútfejére, akár a forráskutató. Ezt a regényes és émelygős fölfogást semmi se támogatja. Előttem legalább merőben érthetetlennek tetszik, hogy kifejezés e művésze miért lásson világosabban az élet, az emberi teendők és követelmények, a politika, a közgazdaság szövevényes és nagy szaktudást igénylő kérdéseiben, mint bárki, mondjuk egy értelmes csizmadia, vagy egy értelmes állatorvos. Nyugtalanul aludnék, ha a világ sorsát az író kezére bíznák. Sok kitünő alkotót ismerek itthon és külföldön is. Akadnak köztük eszesek, de akadnak olyan buták, mint a tök és olyan hiúk, akik azonnal átnyújtanának az ellenségnek egy egész gyarmatot, mihelyt az hivatalos átiratban megdícsérné egyik hasonlatukat. Ha van valaki, aki nem született vezérnek, az író az. Nem az már a mestersége mivoltánál fogva sem, mely látókörét kis térre korlátozza, a papír síkjára. Az órás szemlélete hasonlít az övéhez. Élesen, finoman akar látni valamit s első gondja, hogy ki is fejezze ezt, sőt - ez az igazság - mindig a kifejezés lehetőségéhez szabja mondanivalóját. Aki az alkotás e szemérmetlenül kényes titkát letagadja, az vagy nem író, vagy nem mer őszinte lenni magához. Jelenségeket vesz észre az író, tüneményeket s ezekből a lenge, pókhálószerű holmikból teremti meg a valóság káprázatát, mely élőbb, mint a valóság, de azért nem valóság. Egy éjszaka leírásához például elegendő számára néhány árnyfolt, vagy fénypászma, egy szag, mely a levegőben kóvályog s az elemek vegyülése, művészi aránya adja az egész éjszakát - pars pro toto - és sohasem a lényeg, sohasem a valószerűség és az igazság, mely a tudomány dolga és ellentéte a művészetnek. A tudós meghatározza, milyen órában nyugodott le ekkor a nap és mennyit mutatott a hőmérő. Ezzel az író nem törődhet, nem is érdekli az ilyesmi. Shakespeare-nél nyilván nincs különb emberismerő. Mégse őt küldeném el egy tárgyalásra, ahol a létem érdekei forognak kockán, hanem egy jólfésült gentleman-t, aki oly közönséges, mint maga az élet, egy minden hájjal megkent államférfiút, akiben a telekügynök szimata párosul a kígyó ravaszságával. Az ábrázoló, föltáró emberismeret más, mint az alkalmazott, gyakorlati emberismeret.

Ugy érzem, hogy az író titkos cinkosa a homályos és névtelen természetnek, amely nem nyilatkozik - nem ad interview-et, - csak megnyilatkozik. Erőssége, hogy érzékletes és szemléletes, hogy sohase vész el bamba «metafizikai» ködökbe, hogy ihlete szerencsés pillanataiban az élet burkolt, sokértelmű jelképét a maga egészében tudja közölni, fölbontás és elemzés nélkül. Véleménye csak annyi, mint a természeté, hogy minden olyan, amilyen. A kérget szemléli, mely neki többet mond a dolgok velejéről, mint a mag. Hivatásához híven mer istenien-gyermekesen fölszines és felületes is lenni, olyan fölszines és felületes, mint a szerelmesek, akik a legmélyebb megismerést és a legtartalmasabb gyönyört a fölhámok érintkezéséből kapják. Ösztönei vezérlik, azok a forró és garaboncás ösztönök, melyek a költészet televénye, melegágya és mocsara s nem osztályozhatók erkölcsi szempontból jókra vagy rosszakra, nemesekre, vagy nemtelenekre. A szerelemből sok remekmű született, de a homoszexualitásból és egyéb «fajtalan» indulatokból is s a szeretetből éppannyi gyönyörű vers, mint a gyűlöletből. Ha szabad szeretni, miért nem szabad gyűlölni is? Hol az a bíró, aki a kettő között pontosan meg tudná vonni a határvonalat? Tyrteus talán háborús uszító és számon lehet tőle kérni a termophylei halottakat, az anyák könnyét, vagy talán Romain Rolland a bűnös, a békére uszító író, aki a győzelem-akaratot bénítva kárt okoz valamilyen közösségnek? Nem, ez gyermekes vádaskodás. Hogy az író miképen szólal meg, az pusztán véralkat dolga. Én a világháború alatt kétségbeesetten jajveszékeltem. Nem erény ez, nem is bűn, csak egy idegrendszer megnyilatkozása.

Egyelőre az a kötelességünk, hogy világosan lássuk, hogy ne tettessük magunkat ostobábbaknak, mint amilyenek vagyunk, hogy ne essünk abba a hibába, mint rajongó önképzőköri elnökök, akik egy mozdulatukkal egyszer és mindenkorra rendbe akarják hozni az emberiség évezredek óta rendezetlen ügyét. Háborúk, sajnos, mindig voltak. Ezzel a ténnyel szemben áll vágyunk, hogy ezután ne legyenek többé. Hogy a mai kor az a határ, amelynél a háborúk majd végkép megszünnek, kívánatos volna, de nem igen valószínű. Boldogok azok, akik ebben reménykednek. Boldogok azok, akik a hadseregszállítókban, a lőszergyárosokban, az ordító politikusokban, a háborús akarat e végrehajtó közegeiben és emeltyűiben látják a háború okát és nem a lelkek mélyén szunnyadó pusztító ösztönökben. Boldogok azok is, akik azt hiszek, hogy a Bertalan-éjszaka idején csupa gonosz, műveletlen tökfilkó élt a föld hátán, csak azért, mert ezeknek még nem volt villanylámpájuk, töltőtolluk és vízzel öblíthető árnyékszékük. Ez a föltevés tetszetős, mert észszerűnek látszik. De maga az élet folyamata nem észszerű. Minden közösség szinte megfoghatatlan titok. Egymillió ember nem csak egymillió egyed összessége, nemcsak egymillió agyvelő és egymillió szív, hanem külön egyéniség, melynek cselekedetében valami nem is emberit kell látnunk - emberfölöttit, vagy emberalattit, mindegy -, de valami megfoghatatlant, valami távolit és csillagközit, melyre többé nem alkalmazható az értelem és erkölcs törvénye. Aki úgy akarja kiszámítani, mit tesz és mit gondol majd egymillió ember, hogy ezt az egymillió embert külön-külön tanulmányozza, aztán a tételeket összeadja, az gyökeresen téved. Az eredmény megcsalja. Rejtélyes összeadási művelet ez. Egy háborús tüdőlövés igazi okáról talán kevesebbet tudunk, mint a rák igazi okáról. Mind a kettő egyformán rejtélyes.

Céltalan volna fölvilágosítani felnőtt társainkat, hogy a gyermekeket nem a gólya hozza és hogy a háborúkat a csúnya, rossz emberek hozzák. Tudják ezt ők mi nélkülünk is. Ők se szeretik, szegények, se a kolerát, se a gránátot, legalább ezt állítják. Magukat is ismerik úgy, mint mi magunkat. Megdöbbennek attól, hogy egy örökség szétosztásánál halálosan összevesznek nénjükkel egy diófaszekrény vagy egy velencei tükör miatt és hogy aztán egész életükön át nem is szólnak hozzá s mégis csodálkoznak azon, hogy a többség hasonlít hozzájuk. Mióta az ember ember, sohase tudta fönntartás nélkül elítélni a gyilkosságot. Szüksége volt erre, mint utolsó fegyverre. A szélső jobb- és a szélső bal-oldal, a fasiszta D'Annunzio és a kommunista Majakovszky egyformán dicsőíti a vérontást. Mi, akik a béke barátai vagyunk, nem indítványozhatjuk, hogy mindenkit, aki nem barátja a békének, azonnal meg kell gyilkolni.

Kénytelenek vagyunk a vallásokhoz menekülni. Azok általában ezt hirdetik: «Ne ölj!» Ez a parancs azonban csak addig van érvényben, ameddig nincs rá szükség és ameddig az emberek nem is igen ölnek. Mihelyt igazán szükség volna a tilalomra, mihelyt tömegeket mészárolnak s egy nap akár százezer embert is elpusztítanak, a parancsot szögre akasztják, azon a címen, hogy tulajdon életét mindenkinek jogában van védelmezni, megáldják a fegyvereket, különféle nyelveken imádkoznak egyetlen Istenükhöz a győzelemért, vagyis egymás pusztulásáért. A parancs tehát felfüggeszthető és ereje nem föltétlen. Aki talajt keres, az ma is az ősi zürzavarban találja magát s lába a levegőben kalimpál. A biblia, mely erkölcsünk alapját alkotja, csak a felebaráti szeretetet emlegeti és a maga emberközponti szemléletében sohase szól az állatok szeretetéről. Állatokat ölünk, lelkes élőlényeket s azok húsából, véréből táplálkozunk. Nem helytelenítem ezt, csak megállapítom. Nyilván ilyen a természetünk. Vajjon elképzelhető-e, hogy a világháború minden halálbüntetés és zárótűz ellenére csak egy napig is tart, ha nem felel meg az emberi természetnek? Ez képtelenség lett volna. Ha arra kényszerítenék az embereket, hogy négy évig négykézláb járjanak, ami pedig sokkal kevésbé veszedelmes, fáradságos és megalázó, mint lövészárokban tetvesedni és meghalni, akkor bizonyára egyszerre föllázadnának, mert ezt valóban esztelenségnek tartanák. De a háborút nem tartották esztelenségnek, mert emberi volt. Magam is elborzadok attól, mit leírtam. Csakhogy ez az igazság. Nézetem szerint az igazságot hirdetni becsületesebb, mint valóságnak feltüntetni egy vágyálmot. A háború szörnyű valóság. Tiltakozni ellene erkölcsi kötelesség, ízlés és becsület dolga, de annyit ér, mint ünnepélyes kiáltványt fölolvasni, hogy helytelenítjük a földrengést.

Azt ajánlom tehát önmagunknak, hogy ne foglalkozzunk ilyen «nagy» kérdésekkel. Nem méltó ez hozzánk. Az íróhoz csak a «kis» kérdések méltók. Hagyjuk a nagy kérdéseket azoknak, akik mindig a lényeget bolygatják és éppezért sohase férkőzhetnek közelébe, a szélhámosoknak, a félművelteknek és a kontár íróknak. Ezek kisebb dolgokhoz nem is nyúlnak hozzá, mint Élet, Halál, Társadalom, Jövő, Megváltás, Túlvilág s mindenről valami bizonyosat állítanak abban a hiszemben, hogy a «nagy» dolgok feszegetése már magában is «nagy» dolog. Ezek nincsenek tisztában mesterségünkkel, mely csak kerülő úton, agyafúrt vargabetűkkel ragadhatja meg a mélységet az áldott felülettel és fölszinnel, az általánost az egyessel és a nagyot a kicsinnyel. Ezek előre elpuffogtatják puskaporukat és azt írják meg, amit az olvasónak valami rejtélyes vegyi-szellemi hatásként éreznie kellene, éppen azért, mert nincs is megírva. Ezek sokat markolnak és keveset fognak. A mi mesterségünk azonban szerény, nem tür meg szerénytelenséget. Minden alkotó, aki ezen a téren teremtett valamit, keveset markolt és sokat fogott. Egy királyfi nem tudja megbosszulni apja halálát, tettét folyton halogatja, míg maga is el nem pusztul, egy francia vidéki patikusné többször megcsalja urát, végül arzénnel mérgezi meg magát, egy magasrangú orosz hivatalnok májbajt kap, aztán nyomorultul kileheli lelkét. Vajjon «nagy» kérdések ezek? Dehogyis. «Kis» kérdések ezek, nem is kérdések, hiszen semmi irányelvet nem tartalmaznak, csak egy esetlegesnek látszó történetet mondanak el, úgy hogy az egész élet jelképévé válnak és ezzel lesznek naggyá.

Ennélfogva az író a háborúban írjon, lehetőleg ilyen «kis» dolgokat, ha ugyan hagyják. Egyébként szeretném tudni, hogy milyen ez a háború és hogy kik vívják. Mert bevallom, számomra ez egyáltalán nem közönyös. Nekem a háború sem elvont fogalom, nem tudok általánosítani, mert nem vagyok két lábon járó elmélet. Elfogult vagyok. Ha Guatemala, vagy Paraguay sodródik nemzetközi bonyodalomba, akkor felülemelkedem kicsinyes szempontjaimon s azt tanácsolom, hogy törik-szakad egyezzenek meg ellenségükkel a belátás, az emberiesség nevében s inkább csorbuljon meg egyiknek, vagy a másiknak a joga, önzése, gőgje, de ne ontsanak vért. Mit cselekedjem azonban, ha az erőgyűrű a testemhez ér és testvéreimet fűrészelik ketté, törik kerékbe? Ebben az esetben nem tudnék ilyen okos és fölényes tanácsot adni. Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, melynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek, én ösztönösen és öntudatlanul is akarom ezt a szellemi és lelki egyházat, én föltétel nélkül helyeslem ezt a titokzatos egységet, melynek folytatója vagyok és messze századokból érkező célfutója, kezemben koszorúval és fáklyával s minden bölcseségen túl az az óhajom, hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen.