Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / ·
Szörnyü katasztrófa fenyegeti a világot. Ami küszöbön áll, az emberi kultúra öngyilkossága. De fizikailag is, gyász, halál s alig leképzelhető rettenet mindnyájunknak. Országunk, népünk napok alatt semmivé lehet. S mégis ha korunk irodalmát olvassa valaki, azt hiheti hogy mindez egy csöppetse komoly. Az utókor, ha lesz még, bámulni fogja hogy irásainkban a közelgő veszély gondolata alig hagyott nyomot. Az írók mindenről írnak, csak erről nem, noha folyton azt hangoztatják, hogy az élettel, a valósággal kivánnak kapcsolatban lenni. Csip-csup helyi bajok, faji és osztályérdekek sokkal jobban látszanak izgatni őket, mint a nagy veszedelem melyben minden faj és osztály egyformán elpusztulhat.
Mégis, a külföld írói közt, itt is, ott is, folyóiratokban s irodalmi ankétekben, fölmerül a kérdés, mintha a furdaló lelkiismeret valamely kérdése volna, amit nem lehet egészen elhallgattatni okos érvekkel:
Persze hiszen neki is tűrni kell a veszélyt, s a földi katasztrófák jégverését mint más közönséges embernek! De vajjon szótlanul kell-e tűrni? Nem épen abban külömbözik-e ő másoktól, hogy amit érez, az emberi félelmeknek és szenvedéseknek hangot is tud adni? Igen, bizonyos értelemben ő az emberiség tudatát képviseli. Benne világosodik meg az érzések «sötét hullámzása».
Szaváról régebben azt hitték hogy világokat mozdít, forradalmakat gyujt s kormányozni tudja a közvéleményt. Maguknak az íróknak jámbor óhaja táplálta ezt a hitet. De akárhogy van is, bizonyos hogy az egyszer kiejtett emberi szó nem mulhatik el teljesen hatás nélkül... Mintahogy a fizikai világban sem mulik el semmi teljesen hatás nélkül.
Mit tegyen az író háború esetén? ezt nehéz volna megmondani. Megtörténhetik hogy nem tehet már semmit. Bármely pillanatban vége lehet még annak a viszonylagos szólásszabadságnak is amelyet ma élvez. De azt meg lehet mondani hogy mit ne tegyen.És hogy mit tegyen
És hogy mit tegyen és ne tegyen
Nyugodtan maradhat-e művészete önzésében, mikor magát a kultúrát, s benne művészetét is pusztulás fenyegeti, maga a nyelv amelyen ír, a nép melynek lelkét kifejezi, elveszhet? Vagy ezt elkerülhetetlen végzetnek kell tekintenie mint a véletlen sorscsapásokat melyekkel szemben művészete tehetetlen, tehát érdektelen?
Vagy ellenkezőleg, felelősnek kell éreznie magát a világért, amelynek lelkiismeretéül szegődött?
Talán vissza kell térnie az emberiség régi ideálizmusához és optimizmusához, s újra megfontolni a Kant híres okoskodását mely soha nem volt oly aktuális mint ma:
azt hogy a békegondolat utópisztikus és kivihetetlen, az emberi ész matematikai bizonyossággal belátni nem képes. Mindaddig pedig amíg ez matematikai pontossággal bebizonyítva nincs - ahogyan sohasem lehet -: kényszerülünk az «örök béke» megvalósulásának legalább halvány vagy távoli lehetőségét megengedni. Addig azonban amíg ez a lehetőség - bármily kicsike is különben - fennáll: alig megbocsátható bűnt követ el az emberiség ellen aki ezt a lehetőséget kételyek kifejezése és hangoztatása által gyengíti. És aki ezt átgondolva, mégis cinizmusának és tapasztalati fölényének fitogtatására a kételkedő pózában megmarad, azt joggal lehet erkölcstelen embernek és mindannyiunk ellenségének tekinteni.
De talán ez a logika is naív, akár a lázadók hősiessége. Talán nagyobb hősiesség, egyszerűen kertünket művelni, míg bele nem tapos a barbár? Én most nem akarok a kérdésekre felelni; csupán felállítom őket, a Nyugat nevében, a magyar írók elé.