Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám · / · FIGYELŐ · / · Színház
Jézus parabolájának ez a modern változata, mely egy régmult svájci író azonos tárgyú művére támaszkodik, ősi, de mindig érvényes, az emberi kultúra legtartósabb örökségéhez tartozó igazságokat nem bizonyít, hanem illusztrál. A bizonyításhoz nemcsak az volna szükséges, hogy bizonyításra szoruljanak, hanem az is, hogy szorosan felépített, a feszültséget fokozó cselekvényben történjék. Erről az író eleve lemondott, egymásba kapcsolódó képekbe taszította a történetet, beéri igazságainak felmutatásával. Ebben a tekintetben hű maradt a moralitás régi forma-elvéhez. De a belső szerkezetben bizonyos hibákat követ el, amelyek az egésznek a szervességét teszik bizonytalanná. Motívumok, mint a hazafias tanulság motívuma a keretben, nincsenek pontosan beépítve, csak rakott díszeknek látszanak, a cselekvény közben többször bevonuló búcsúsok szerepe nincs tisztázva.
A hangsúly a színpadi képekre esik, főképpen a tér nagyobb részét elfoglaló tömegjelenetekre, amivel a szerző a feladat szokottnál nagyobb részét áthárítja a rendezőre. Horváth Árpád nagy kedvvel és sok invencióval oldotta meg ezt a feladatot. A magyar falusi környezetbe helyezett, részben népi, részben népmesei képeket népies barokkra stilizálta, az egésznek mesejellegét folyton megtartotta és különös szerencsével használta fel a festői hatásokat, a színek és a világítás játékát. A tömegek mozgatása, különösen az öröm-városi jelenetekben, kifogástalan, meglepő hatásokat lehet vele elérni. Ezekben a jelentekben tulajdonképpen két szereplő van: a tékozló fiú és a tömeg, amelynek indulatait egy-egy pillanatokra kiugró alak fejezi ki. Ez a hullám-mozgás teljesen érvényesül.
A darab Kiss Ferenc szerepére van felépítve, ő az egyetlen szereplő, aki nemcsak erkölcsi szimbolum, hanem emberi ábrázattal megrajzolt, valódi alak. Kiss Ferenc játékában örömünk telhetik. Népiség, meseszerűség, álomszerűség elemeiből kombinálja össze bonyolult játékát, az elsóvárgás naivitását éppoly hitelesen játssza meg, mint a tobzódó mámort s a keserű kiábrándulást. Mindig a realitás és a mesefantázia határvonalán mozog és ezt a határvonalat sohasem lépi át. Ennek a kitünő tehetségű szinésznek a munkája újabban nagy lehiggadást és elmélyülést mutat, egyenetlenségeitől megszabadult, szerepeit szervesen átgondolja és teljes gonddal dolgozza ki. A többi szereplőkről nem sok mondanivaló van. Kürti József jó magyar ízű, nyugalmában erős öreg gazdája; a tékozló fiú apja és Juhász József magyaros, garaboncás-forma sátánja emelkedik ki. A nagyrészt rímes versekben írt szöveg mondása ellen kell panaszt tennünk. Ebben is Kiss Ferenc ad példát, de a többiek legnagyobb része nem követi: recitálás-íze van a beszédnek, rigmussá teszik a verset. A Nemzeti Színház művészei modern társadalmi darabokban eléggé tudják tartani a társalgó hangot, ha verset kell mondani, azonnal előbúvik belőlük egy régmúlt éneklő beszédmód.
*
Anni, a trieszti csapszék éjjeli pillangója egy furcsa véletlen révén belekerül az úri szanatórium finom és tiszta levegőjébe, boldognak érzi magát benne, mindenki szereti, a tisztességes, szép élet varázsa megcsapja, most már érzi, nem tudna visszamenni a lebujba, folytatni régi életét. Asszimilálódott a nők tökéletes asszimilálódó képességével az új környezethez, de asszimilálódása nem teljes. Multjának beidegzései még élnek benne, skrupulus nélkül használja fel a prostituáltak legfőbb védőfegyverét, a hazudozást, nem érzi, hogy a test odaadása az új környezet moralitásában főbenjáró bűn. Bejutott egy számára tündérmese környezetbe, kedvezően el tudott helyezkedni benne, de régi életének maradékai elbuktatják.
Előttem ez teljesen világosnak és logikusnak látszik. Anni hazudik, mert a hazugság ott, ahol nevelkedett és élt, magától értetődő dolog. Különben is egész helyzete a szanatóriumban nagy hazugság, nem is az ő, hanem az ötletes gróf Armaila hazugsága. Csak a mesterileg felépített és véghezvitt hazugsággal tudja pozícióját tartani. Hogy odaadja magát a kis postásnak, aki a kedvéért elsikkasztja a szanatórium és a mecenás gróf közötti levelezést, az csak a hazudozás folytatása. Az ő esetében odaadni magát valakinek, nem jelent semmit, mesterségbeli tevékenység. Hogy érezné át ennek a szörnyűségét? Ez csak a jólnevelt, védett úrinők kiváltsága, akiknek őrizni kell fiatal testüket az eljövendő férj számára.
Nem tudok egyetérteni azokkal a kritikai hangokkal, melyek ennek az Anninak a lelkiképében következetlenséget vagy logikátlanságot látnak. Itt arról van szó, hogy egy vágyálom megvalósul, de rögtön össze is omlik, mert multját úgy hordja magával az ember, mint egy kölöncöt, amelyben elbotlik a lába. Anni hozzáhasonulhat a tisztességes emberek társaságába modor dolgában veleszületett kedvessége révén, de nem hasonulhat hozzá teljesen a moralitása, nem válhatnak rövid idő alatt vérévé azok az erkölcsi és magatartási törvények, melyek a polgári társadalomban feltétlenül érvényesek. Az, hogy szereti Rudolfot, a csinos úrifiút, nem zárja ki, hogy a postásnak odadobja magát, az ilyen az ő régi világában mindennapos. Egészen világosnak és egyenesnek érzem a lélektani vonalat. Ha van valami nem egészen reális a dologban, akkor az, hogy a szanatórium úritársasága föltétlenül behódol a leánynak s hat hétig nem vesz rajta észre semmit az igazi valójáról. Az úrinépnek ennél jobb szaglószervei vannak, előbb-utóbb megérzi a volt prostituált parfőmjét. De ez csak az életben valószínűtlen, a színpadon ennél sokkal különb valószínűtlenségeket is el tudunk fogadni, ha az író megfelelően adagolja. Adagolni pedig Molnár Ferenc nagyszerűen tud. Itt két életforma, a polgári társadalomban élő és a társadalmon kívüli ember közötti kibékíthetetlen ellentmondásról van szó, arról, hogy az egyikből a másikba áthasonulni illuzió. Anniból, jó hosszú lebuj-praxis után époly kevéssé lehet úrinő, mint ahogy a tiszta úrilány boldogtalan lenne a lebujban. Mindenkit kötelez a priusza. Az úrinép lehet még oly jó Anni iránt, szeretheti, dédelgetheti, de amint rájön, hogy megsértette azt az erkölcsöt, melyen az úritársadalom létjoga épül, könyörtelen ítéletet mond róla.
Molnár Ferenc sokat foglalkozik a jóság és rosszaság gondolatával. Valamikor megpróbálta megírni a jó ember komédiáját, de kedvenc alakjai azok, akik egyszerre jók és rosszak, s akkor is rosszat tesznek, ha jók akarnak lenni. Anni rossz volt a rosszak között, jó akar lenni a jók között, de nem tud egészen jó lenni - ez a tragédiája. De a jóság, amelyet megkóstolt, már inficiálta, rossz se tud többé lenni, visszamenni a lebujba, inkább megöli magát. Az teszi tönkre az életét, hogy megjavult. Nem szép ez? Benne van a világ rendjének szépsége és kegyetlensége.
A minden dolgok illuzórius volta ott van Molnár minden műve mögött. Ebben a darabban is Anni boldog, tiszta élete a szanatóriumban csak illuzió, a valóság a lebuj, a harisnyába dugott pénzek, az egyszerre két pohárból vedelő asztalos, hogy nagyúri ötlet beledobhatja az illuziók világába, de megvalósulni az illuzió nem tud. Ha Anni jókedvűen belement volna a gróf tréfájába, a szanatóriumot csak úgy tekintette volna, mint egy kellemes, mulatságos epizódot, amely után szépen visszamehet a csapszékbe, nem lett volna semmi baj. De valóságnak vette az illuziót, azonosította magát a szereppel, melyet a gróf ráakasztott, élni akarta a szerepet - s az illuzió bosszút áll rajta.
Az ismeretlen lány különbözik Molnár minden eddigi színművétől. Szabályszerű társadalmi dráma, a francia hagyományú szerkezeti törvények szerint felépítve. Lélektani alapon fejlesztve és a társadalmi erkölcs egyensúly-törvénye szerint befejezve. Nincs benne semmi szimbolika, semmi valóságontúli. Ebben a módszerben is éppúgy érvényre jut Molnár kivételes színpadi érzéke a hatások elosztásában, a fordulatok előkészítésében és kirobbantásában, mint azokban, amelyekben felhasználta a kifejezés realitáson túli eszközeit. Alulról száll fel, mint földről a madár, elrepül a mélységek felett, könnyű szárnnyal érintve őket, bizonyos jól kiszámított magasságra s aztán biztos siklással alászáll. Csak látvány, amit ad, de szép látvány.