Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám · / · FIGYELŐ · / · Elvek és tünetek

Elvek és tünetek
Kürti Pál: A HÁBORÚ TAGADÁSA

A Pen-klubok utolsó londoni kongresszusán elhangzott egy indítvány, mely háborús veszedelem esetére, vagy annak megelőzésére alkotmányt óhajt adni a világ minden szellemi emberének. Nem nevezzük meg az indítványozót, mert szerettük volna, ha ez a nevezetes indítvány nagyobb szellemi méltóságú férfi szájából hangzik el. De szeretnők most magát az indítványt a kongresszus formalisztikus légköréből átmenteni egy szabadabb megvitatás hullámaira.

Az indítvány értelmében minden szellemi ember csatlakozzék egy memorandum-féléhez, amely a háborút már most, jóelőre megbélyegzi, feltétel nélkül s minden politikai esetlegességtől függetlenül visszautasítja, azonfelül kötelezi magát, hogy bárminő külső pressziónak, nyilt vagy burkolt terrornak, csábító jelszónak, szűkebb, partikulárisabb kötelezettségnek ellentállva minden rendelkezésére álló eszközzel küzd a háború ellen. Háború esetén pedig kötelezzék magukat e gentleman-agreement vállaló kapcsolataik további fönntartására, küzdjék ki maguknak a jogot, hogy a földnek valamely semleges pontján találkozhassanak, legyen a zsebükben egy láthatatlan, Nansen-útlevél, amelynek segítségével megakadályozhassák bizonyos általános ember s legmagasabb kulturális szálak teljes szétfoszlását.

*

Az indítvány második részének semmiféle gyakorlati jelentősége nincsen. A háború odakünn tombol és valahol egy magányos házban egy kis csapat szétomlott, tovatűnt, eltörölt dolgokról tanácskozik, tervelget s indítványoz, a megvalósulás leghalványabb reménysége nélkül.

Mégis megragadóan szépnek érezzük. Egy valóság fölötti létezés, egy legyőzhetetlen szellemi realitás bátor felmutatását látjuk benne. Tüntetés, amely valahol a tejúton ablakokat zúz be, lámpavasakat csavar ki valami kézzelfoghatatlan és talán soha el nem érhető cél szolgálatában.

*

A szellemi ember olyannak akarja látni a világot, aminőnek lennie kellene. A nem-szellemi ember olyannak, amilyen. Ez a leglényegesebb külömbség ember és ember között. E külömbség mellett nevetséges semmiséggé zsugorodik minden antropológiai, etnikai és szociális választóvonal. A szellemi emberek rétegébe tartozni a legfelsőbb méltóság, az egyetlen, ami jogot ad bizonyos osztálygőgre, autokrata életérzésre s független felelősség-tudatra.

Ennek az osztálynak háborút tagadó akaratát kodifikálná az elhangzott indítvány. A szellemi emberek számtalan módon képzelhetik el, hogy milyennek kellene lenni a világnak. Lehet s legyen is közöttük külömbség, sőt harcos antagonizmus. De hogy milyen ne legyen: a valóban független elit itt kell, hogy egyet érezzen.

A szellemi ember etikus indulatból tagadja a háborút. Semmiféle világszemlélet nem érv számára. Hogy a világegyetem szerkezetét szakadatlan harc hajtja, hogy háború volt, van s mindig kell lennie, mert «ez az élet»? A darwinizmusnak e kényelmes s otrombán szimpla mithológiájával szembeszegezhet egy másik, szebb, emberibb s felsőbbrendűbb mithoszt, amely nem holmi kávéházi reformerek gyanús fecsegéséből és gyávaságából indult ki, hanem egy Platon ajkán született.

Platon egyik ősapja annak az emberfajtának, mely olyannak akarja látni a világot, aminőnek lennie kellene.

Ha voltak olyanok a kíválóak között, kik egykor húzódoztak a háború tagadásától, mert lélekalkatuk ellentmond minden érzelgős emberszeretetnek, nőies kicsinyességnek, ma már régen belátták, hogy a háború megszünt egy hősibb életfelfogás, egy haláltmegvető életigenlés: a ridentes morimur nemes eszköze lenni. A háború ma a gépmesterek és soffőrök esztelen gyakorlata, lesüllyedés a vakondok-életszintig s kikapcsolása minden egyéni bátorságnak.

A szellemi emberé a feladat, hogy ezt a felismerést, amely a háború vagy béke kérdésének lényegéig nyúl le, átültesse a köztudatba.

*

Bárgyúság volna abban képzelegni, hogy a szellemi emberek szövetkezése bármit is cselekedhet a háború megakadályozására. De fontosabb ennél, hogy létezzék egy fórum, amely az utolsó pillanatban s azután sem hagyja cserben az eszmét.

Ugyan kire lehetne ezt rábízni? A Népszövetségre? A szociáldemokráciára, mely teljes virágában, 1914-ben, még elvi tiltakozásra sem bírta összeszedni magát, mi teljék hát tőle mai félholt állapotában. A kommunista tömegek és vezetőik a taktikát tették meg világszemléletté s így a marx-lenini dogmatika értelmében csak örülnének egy új világháborúnak. De még kevesebb várható a Villiam Clissold világának «humanista kapitalizmusától», ha ugyan vannak egyáltalán hiszékeny emberek, akik messziánikus elhivatásokra képesnek tartják a közel jövő kapitalizmusát.

Az eszme egyedüli hordozója, védelmezője s mindenen túl való konzerválója csak a szellemi emberek szövetkezése lehet. Egy új Internacionálénak kell megszületni, a tiszta szellemű, tiszta agyú, függetlenségükre büszke, hitükért helytálló emberek Internacionáléjának. A meggyőződés arisztokratáinak nemzetfölötti szerve volna ez.

A hullámok minden percben összecsaphatnak a fejünk felett; legyen hát meg az a mindennél többet érő tudatunk, hogy az embereknek egy elítcsoportja valami elképzelt Grálhegyre mentette az eszmét, amit egykor majd tovaszőhetünk...