Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: EGER A XVIII.-IK SZÁZADBAN

Breznay Imre olvasmánynak is nagyon érdekes - és amennyire meg tudom ítélni - éppen olyan értékes könyvet írt arról, mi volt Eger városa a tizennyolcadik században. Adatainak szinte végeláthatatlan sorozatát a könyv első forrásból veszi: többnyire Eger város levéltárából; a dokumentumok nem annyira kritikai feldolgozás, mint inkább egésszé rendezés, csoportosítás révén válnak szervessé. Ma divatos szólással, azt hiszem, azt mondanák, hogy «keresztmetszetét» adja a tizennyolcadik századbeli Egernek. Szerintem sokkal többet ád ennél: nem egyetlen síkon, hanem plasztikusan térbe helyezve mutatja meg a magyar városok fejlődésére olyan fontos század urbánus életének intím részleteit. A nagy munkát, amelyet szerzője könyvére fordított, megérdemli Eger - kis számmal megmaradt városaink egyik gyöngye - s megérdemli a kor.

A török foglalás alól felszabadulva, Magyarország fellélegzik és ami városi élet, polgári művelődés gyökeret ereszthet és kihajthat, a tizennyolcadik században veszi fel azt a külsejében mindnyájunk által ismert barok-képet, melynek Breznay társadalmi alkotó elemeit kutatja fel: a városi szervezetet, a jogszolgáltatást, a közegészségügyet; a gazdálkodást, az adózást, az iparoscéhek belső életét; a piacot és a kalodát; azt az örökös egyformasággal megújuló mindennapi életet, mely - igaza van Breznaynak - ilyenféle lehetett akkor minden más hasonló jelentőségű magyar város falai között. Érdemes munka volna, ha valaki kellő hozzáértéssel és elfogulatlansággal utánajárna, mi volt az, ami csaknem egészen elpusztította a törökkorabeli, a renaissance és a középkori Magyarország emlékeit. Mi egyszerűen azt mondjuk: a török uralom; ebben kell igazságnak lenni, csak az a kérdés, vajjon ez-e a teljes igazság?

Victor Hugo szerint (Notre Dame) három nagy ellenség pusztítja a régi emlékeket: az idő, melynek foga a felületet rágja meg; a forradalmak, tehát a háborús erőszak; s végül mindennél sokkal nagyobb mértékben a tudóskodók barbár restaurálása. A három destruktív erő közül melyiknek mennyi része volt régibb emlékeink elpusztításában, nem tudom. Ami magyar várost ismerünk s ami nekünk megmaradt, az, ha újabb s többnyire nem nagyon kellemes részeiről nem veszünk tudomást, szinte mind Mária Terézia századát juttatja eszünkbe.

Tizennyolcadik század! Kezdetén Franciaországban még XIV. Lajos uralkodik s a távolból felé-felé tekintve II. Rákóczi Ferenc Magyarországon felkelést kezd a Habsburgok ellen. Mária Terézia királynő Nagy Frigyes porosz királlyal küzd; az Északamerikai Egyesült Államok kivívják függetlenségüket. Lengyelországot végleg és «örök időre» felosztják. II. József császár adózásra kívánja fogni a nemeseket, vagy gyarmatként bánni Magyarországgal. A század alkonyán a francia forradalom lángja új utakat világít Európa számára.

A világot és országunkat kavaró viharok és események hozzánk is eljutó hullámcsapásaival Breznay könyve nem kíván foglalkozni. Azzal a józan mérséklettel, melyet gyakran és joggal említ Eger város urainak dícséretére, határt szab a maga munkájának olyan mindennapi apró tények gyüjtésével «melyeket a szeretet nagyítóüvege fedezett fel». Így nem szól Eger művészettörténetéről - erről a tárgyról Szmrecsányi Miklós írt több úttörő tanulmányt - mint általában a mások által már kellőképpen feldolgozott témákról. Mellőzi, hely hiányában, mostani gyüjteményéből a nagyértékű régi épületekről, az egri szerzetesekről, a régi utcanevekről és sok más egyébről már együttlevő anyaga feldolgozását. Hisszük, hogy módja lesz még megmutatni a nyilvánosság előtt ezt az egyelőre elraktározott színes mozaikot is.

Olykor mégis hiányát érzem könyvében az egri, helyi sorsokat a nagy világgal összefűző kötelékek kinyomozásának: midőn az író maga utal, de pusztán csak utal e kapcsolatokra, például a francia forradalom szellemének hatására. Ezt a hatást Breznay sajnálatosnak mondja; a világért sem akarok felfogásával vitázni; magam - élvezettel olvasó - azt sajnálom, hogy ezt a hatást nem érzékelteti, nem beszélteti olyan tényekkel és dokumentumokkal, mint amilyenek gyüjtésében különben fáradhatatlan. Azután, helyesebben szólva, még sokkal előbb: Rákóczi! Megtudjuk Breznaytól, hogy a század elején Eger férfilakosságának fele távol volt - nyilván mint Rákóczi katonája - úgy, hogy nem is tartották illőnek bírót választani, hanem csupán rendfenntartó hadnagyot. Ezzel csak nő kíváncsiságunk: hogyan kavargott mindjárt az újjáépítő század elején a békés munkának látó hangyaboly; midőn egyideig, mint a történelem tanítja, főhadiszállását tartotta Egerben II. Rákóczi Ferenc; nemsokára már sértő csúfolódásnak számított a kuruc elnevezés. Azt, aki polgártársa ellen használta, pálcaütésekre ítélték, «hogy mások is tanuljanak rajta, minémű ártalmas név legyen az kurucz név».

Ha erre a hiányosságra megtalálom a magyarázatot az író elhatározott szándékában, mely bölcsen elválasztja feladatát és munkáját azoktól, akik «nem adják királyokon alul»; ha, mint említettem, egyes nevezetes épületek történetét jobb időkre hagyta: ismét sajnálnom kell, hogy legalább céhek, iparosok, kereskedők, sok, egyébként igen jellegzetes és változatos eseményével kapcsolatosan nem olvashattam valamit azoknak az esztendőknek bizonyára kivételes mozgalmasságáról, melyek alatt a hatalmas egri líceumot építtette gróf Esterházy püspök. Magyarország egyik legszebb, talán a legszebb, polgári barok-épülete ez. Lehetnek persze, kikhez közelebb állanak a méretben sokkal kisebb intím épületek, melyeknek szintén gyönyörű egri példája a prépostpalota; de jelentőségben ezek nem is mérhetők a líceum hatalmas négyszögéhez. Úgy képzelem, hogy ez az impozáns, valóban túlméretezett építkezés; az akkori kicsinyes viszonyok között csodába illő arányú falak növekedése; körülöttük munkások, iparosok hadának nyüzsögése: állandó izgalom, állandó látványosság, beszéd és vita tárgya kellett hogy legyen s városi tanács, közigazgatás, rendészet, különböző intézkedéseinek forrása. Már most éppen ezeknek a realitásoknak, utak, terek, utcák, hidak, házak és tulajdonosaik történeti természetrajzának kitünő megvilágítója Breznay. Milyen meggyőzően magyarázza, hogyan épültek az utcák az Eger folyóhoz vezető árkok mentén, mert «a régi városrendező mérnök a vízjárás volt». Bizonyára éppen olyan eleven képet rajzolt volna azoknak a munkától mozgalmas éveknek különleges építési tevékenységéről, melyek alatt a nagy Esterházy püspöknek provinciálizmuson messze felülhaladó tervei testet öltöttek.

Van még egy hiányossága a könyvnek: de ez szememben egyik főerénye. Hiányzik belőle az a lamentáló, mult időkön búsongó, oktalanul cifrázó hang, amely olyan gyakran veszi el az olvasó kedvét egyébként hasonlóképen érdemes témájú munkáktól is. Régies - és népies - tárgy éppen az ilyen apró tények gyüjtőit oly gyakran csábítja abban is, amit maguk adnak hozzá, az avult hang, az elszigetelt nyelvjárás utánzására; ami zamat és íz az eredetiben: hamis mellékfogásokkal teli zsargon az újraköltés kísérletében. Breznay sohasem esik ebbe a hibába s nem utolsó sorban ennek köszönheti, hogy a maga által felvetett kérdésre megnyugtató feleletet kaphat: távolról sem válik unottá. Nézetet, véleményt ő alig nyilvánít s ahol igen, ott - nem számít egy-két kivétel, például a céhvilág dícsérete - megokoltan, «józan és emberséges» gondolkodás szerint. Programjához híven műve túlnyomó nagy részében az eredeti dokumentumok beszélnek. E jegyzőkönyvek, végzések, határozatok, kérvények nyelve ízes, fordulatos, kifejező.

Nem állhatom meg, hogy egy különösen zamatos példát ne idézzek a több száz körül:

«N... Péter Isten, Világ és Természet Törvénye ellen... az Magistratus és biró parancsolatait füstbe hajtja s elő járóit semminek véli ugy kivánván vele bánni, mint ha nem elő járója, hanem szolgája vagy jobbágya volna - azért is noha utálatos ocsmány, nem emberhez hanem baromhoz illő, sok rendbéli nyakas, felfuvalkodó, gaz törvénytelen cselekedetéért kemény törvényes büntetést, mint a szüz leány a koszorut, ugy megérdemlette volna, kivált mivel már gyilkosságra célzó goromba hatalmas casussaiért erszényire érzékenyen megbüntettetett s még sem tanult, hanem utolsó napjaiban mélyebben és mélyebben gonosz vakmerő barom természetiben elmerült... most egyszer és utólszor maga vadsága megszeliditésére és volt kis tanácsbeliségét tekintetbe vévén, az Magistratus büntetésül purger arestomba tétettette...»

Amit Breznay e dokumentumok elé bocsájt, vagy hozzájuk tesz, azt a magyarázatot közvetlen egyszerűség jellemzi. A napi, a mai napi beszéd hangján, az írástudó pallérozottság magától értetődő formái megtartásával inkább szűkszavú, semmint bőbeszédű.

A kép, amelyet mutat, küszködő, de boldoguló kispolgárságról szól, amely nagyrészt kezemunkájával kereste kenyerét. A kenyéradó közvetlenül, vagy közvetve csaknem mindig a kenyéren kívül fegyelmet, rendet, tanítást és halhatatlan emlékeket is adó hatalmas egyház. Püspöki város. A püspökség és a káptalan: hajdani földesurai. Az élet szabályozott, de nyugalmas. Egyhangú? aligha. Hiszen az egész tizennyolcadik század alatt a fejlődés vonala felfelé megy. A régiből és a törökvilágból úgyszólván semmi sem maradt. A mecseteket újra templomokká építik át s új templomokat emelnek, új palotákat; a munka szakadatlan. Olyan céhek virágzanak, melyeknek szinte már nevük is feledésbe merült. Betegekről, szegényekről, holtak eltemetéséről gondoskodnak. Kórházakat építenek s bennük zavarodott elméjűeket, mint betegeket ápolnak olyan időben, amidőn máshol még éveken át láncon tartanak szerencsétlen őrülteket. Nem szeretném, ha magam is a mult idők megokolatlan dícséretének hibájába esnék; mégis meg kell még említenem, hogy Breznay dokumentumai szerint Eger tanácsa példaadóan ügyelt a nemzetiségi békére ebben a most teljesen magyar, akkor vegyes lakosságú városban, hol jelentős német kisebbség mellett még rác-görög töredék is élt. Ez utóbbival volt még néha baj, de inkább azért, mert a görögök és rácok török alattvalók maradtak s ezen a címen bizonyos előnyöket követeltek maguknak, melyek csak a kereskedni érkező és újra elutazó török alattvalóknak jártak volna, nem pedig az állandóan megtelepedetteknek. A hitet letett rácok és görögök már helyet kaptak a város közigazgatásában, a németek érvényesülése s jogai pedig pontosan és mintaszerűen voltak körülírva. Előfordultak ugyan veszekedések; Kalmár János ácslegény megbecstelenítette Hajcz Jánost, akinek azt mondotta: «valamennyi német vagyon, mindnyájának lelkit pokolban az ördög markában hordozza Hajcz Jánoséval együtt»; de ezért szigorúan megbüntették s Hajcz Jánost a tanács előtt meg kellett követnie. A tanács nemzetiségi felfogását pedig nagyon előnyösen jellemzi egy hasonló, a céhek kebelében előfordult magyar-német viszálykodás elintézéséről szóló jegyzőkönyv:

«Mivel ezen nemes magyar hazának lakosai akár mely nemzetből álljanak, mindnyájan egy koronás fő alatt vannak, nem illik, nem méltó és nem is szabad kinek kinek nemzetit föl hányni és az natio között zene-bonát vagy meg vető irigységet támasztani... ezért emberséges ember nationalista nem is szokott lenni...»

Ami torzsalkodás, kapzsiság, féktelen versengés, kicsinyesség a kispolgárság között volt, Breznay arról is híven beszámol. Bár, mint mondottam, nem híve az iparszabadságnak, nem sűllyeszti el azokat a dokumentumokat, sem, melyek a céhvilág árnyoldalairól szólnak. A város harcol a drágaság ellen; a mesterek igyekeznek emelni az árakat, - mint ma. Szabályozzák a piac rendjét, vizsgálják számításokkal és próbákkal, akárcsak ma a kenyér és hús helyes árát, - eredménytelenül, mint ma. Ajándékon és pénzen - s az időkhöz képest olykor milyen nagy pénzen! - igyekeznek megszerezni befolyásos urak jóindulatát - már nem is merem mondani, hogy úgy, mint ma; nem is mondhatom, mert aligha szerepel ma városi számadásokban «1500 frt discretio» Eger város «egy méltóságos úri renden levő kiváltképen való patronusának Eger város súlyos dolgaiban tett véghetetlen és szíves fáradozásaiért - kinek neve fel nem jegyeztetik».

E példákkal azt akartam illusztrálni, hogy Breznay által a tizennyolcadik századbeli Egerről festett kép, noha szeretettel teljes: hű, igazságra, teljességre törekvő s rendkívül sok ágba bontakozó. Tizennyolcadik századbeli erkölcstörténet, jóról, rosszról egyaránt beszámoló. Bizonyára túlzás volna Friedländer hatalmas római erkölcs- és szokástörténetével egybevetni. Ez egy világbirodalom századaira, egyedülálló állami és társadalmi szervezet káprázatosan sokoldalú életjelenségeire terjed ki. Breznay egy szerény kis magyar város egy századáról szól. Munkája azonban minden tiszteletet és megbecsülést megérdemel s ha máshoz nem, joggal s nem méltánytalanul hasonlítható igyekezetével és iránya szerint is az olyas törekvéshez, amilyen például Cain-nek jórészt a Carnavale-múzeum, anyaga alapján Páris köveiről írt könyveiben megnyilvánul; Breznay is Eger minden utcájához, teréhez, házához igyekszik valami emlékezést kötni. Szegénységünkre jellemző, hogy képanyag közléséről nem is álmodhatunk; s az író szerénységére, hogy ezért még csak nem is panaszkodik. Pedig a régi térképek, metszetek s a barok-kor meg szerencsére nagy számban álló egri emlékeinek képei ez ismertetés szavainál beszédesebben igazolták volna, hogy Breznay méltó tárgyra fordította szeretetét s oly sok év munkáját.