Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám · / · FIGYELŐ
Szovjetoroszország nemcsak politikailag nyugtalanító jelenség. Magasabb, filozófiai szempontból is az. A személyiségtől elvonatkoztatott, tiszta, objektív igazság keresőit nyugtalanítja. Minden oldalon elég nagy azoknak a száma, akik őszintén törekednek a Szovjetunió megítélésére és értékelésére, a szubjektív nézőpontok kikapcsolásával. E jóindulatú és becsületes igyekezet végeredménye pedig az, hogy a szovjetkérdés minden egyéniség próbaköve lett. Mondd el véleményedet Oroszországról és megmondom, ki vagy. Ítéleteidből nem csupán világnézetedre következtethetek (feltéve, hogy ilyennel rendelkezel), hanem a társadalomban való anyagi és érzelmi elhelyezkedésedre, szellemed főbb érdeklődési köreire, vérmérsékletedre, ízlésedre és általában egész lelki alkatodra. «Annyi igazság van, ahány osztály» - mondja Nikoláj Pávlovics Csubin moszkvai vasmunkás, akit Illyés Gyula meginterjuvolt. Nyilván igaza is van, legalább is ami a szociális vonatkozású dolgok megítélését illeti. Sőt, az is lehet, hogy még ennél is több igazság van ilyen kérdésekben: annyi ahány ember. Nincs még egy vonatkozás, melyben az igazság oly makacsul rejtőzne az emberi szemek elől mint a szovjet esetében. Talán ezért hallani oly szögesen ellentétes állításokat és értékítéleteket erről az új birodalomról. Még a támadásokból sem kapunk róla egységes képet. Egyesek szerint vad és dogmatikus kísérletezés folyik benne, mások szerint már régen visszatért a reálpolitika óvatos talajára és konzervatív államkapitalizmussá merevedett. Vannak akik mindent uniformizáló tömeguralomról panaszkodnak és vannak akiket egy szűkkörű kisebbség, egy új arisztokrácia demokrataellenes önkényuralma háborít fel. Sokan a szabad szerelem erkölcsi fertőjét nehezményezik, mások viszont egy új puritanizmus kispolgári ridegsége ellen tiltakoznak, ha a szovjetpolgárok szerelmi és családi életéről esik szó. Annyira ellentmondó hír- és ítéletanyagot szolgáltatnak a szovjetellenes támadások (nem is szólva a dícséretekről), hogy végül már kételkedni kezdünk: létezik-e egyáltalában Szovjetoroszország, van-e egyáltalában egy «szovjet-an-sich»?
E szkeptikusnak látszó evezetés után mégis azt kell mondanunk, hogy Illyés Gyula Oroszország-könyve tárgyilagos. Csak némi határokon belül ugyan, de mégis, a lehetőséghez képest az. Ezt az objektivitást pedig épen azzal éri el, hogy lemond egy bizonyos örökérvényűnek tartott, lerögzített nézőpontról és abban az Oroszországban, melyet a nyáron két hónapig tanulmányozott, nem fix adottságot lát, hanem ellentétek szüntelen feszültségéből és küzdelméből álló folyamatot. Az anyag, melyet vizsgál, nem statikus hanem teljesen dinamikus, nem az állapot hanem a folyamat kategóriájába tartozik. Ha Illyés azt mondja: Oroszország, szovjetállam, új társadalom, új embertípus, stb., akkor mindig valami mozgásra, zajlásra gondol és ennek az irányvonalait igyekszik megállapítani. A többiek, akik Oroszországról írnak vagy beszélnek, nem ismerik fel benne a folytonváltozót és ez olyan hiba, mintha valaki szilárd tömbnek tekintené egy folyó vizét. Illyést épen a maga relativista szemléleti módszere viszi közelebb a tárgyilagos, tiszta látáshoz.
És még valami, ami egyébként szorosan ebből következik. Illyés tudja, hogy egy dologra nem az a legjellemzőbb ami hiányzik belőle. Teljesen hibás képet kapunk például Amerikáról ha gótikus székesegyházakat keresünk benne és aszerint ítéljük meg, hogy hány ilyen épületet találunk területén. Sohasem fogjuk megérteni a kongói néger nőket, ha selyemharisnyáik számát vesszük mértékegységül, földhözvághatjuk a Koránt ha humoros karcolatokat keresünk benne, ökölvívó-szempontból teljes joggal lekicsinyelhetjük Einsteint, matematika-szempontból Max Schmelinget és «összkomfort»-szempontból egy épülőfélben levő házat. Ha a néger nőt értékeljük, feltétlenül háttérbe kell szorítanunk a harisnyaszempontokat és a féligkész épület megítélésénél sem lehet irányadó, hogy jól működik-e már, a mennyezetnélküli szobákban, a központi fűtés. Illyés Gyula, amikor Oroszországról ír, kerüli az ilyen részlet-látószögeket és az egészet igyekszik vizsgálni az apróságokon keresztül is. Számos külföldi és magyar Oroszország-utazó a középeurópai polgár szempontjai és ígényei szerint vizsgálja és értékeli a mai Oroszországot. Illyés ezzel szemben az épülő háznál elsősorban azt nézi: hogy halad a munka, mennyiben követik a pallérok és kőművesek a tervrajz utasításait, milyen tempóban készül az épület, bizakodó-e az építők hangulata, akik egyben már lakói is a készülő helyiségeknek? Illyés humanista és a kialakuló új társadalom kialakuló új embertípusát keresi. Az ember érdekli, e titokzatos, nehezen tisztázható és felmérhető, élő valami, mely maga is örökké forrong és változik, akárcsak az atom vagy a társadalom. «Úton-útfélen számonkértem azt az álmot, amely oly idős mint az emberiség» - írja bevezetésében. Kritikus szemmel járt a szovjetbirodalomban, megőrizte azt, amit Nietzsche «intellektuális lelkiismeretnek» nevez, semmit sem fogadott el készen, minden jelenség előtt felvetette a legelső, alapvető kérdéseket, semmit sem hitt el, amíg személyesen meg nem győződött róla. A fejlődés irányát ellenőrizte, a sokat emlegetett «vonal» mentén haladt és valóban, úton-útfélen számonkérte, hogy az első szocialista társadalom vajúdó alakulása mennyire igazodik az emberi felszabadulás ősidők óta kijelölt vonalához. Semmi hiba és zökkenő sem kerülte el figyelmét: észrevette, hogy a szovjetföldön vannak még koldusok, alkoholisták, kóborló gyermekek, rossz írók, irígy, versengő emberek és politikai üldözöttek. Éppenúgy észrevette a lendületet is, a csaknem naív optimizmust és újító kedvet, a csüggedést gúnyoló öntudatot, a különféle új szociális, igazságügyi és kulturális intézményeket, az erős önkritikát és a tömegnek a jövőbe vetett makacs hitét, mely, úgylátszik, elviselhetővé teszi számára a jelen nélkülözéseit.
Mindezek az észleletek két hónapig tartó, szakadatlan vándorlás, vizsgálat, kérdezősködés és vitatkozás eredményei. Illyés felkereste a modern új gyárakat és az ódon eldugott falvakat, a templomot és a mulatóhelyet, a nyilvános parkot és az egyszobás diáklakást, a szovjet-írókat és a magyarság távoli rokonait, a mordvinokat, beszélt német mérnökkel, szovjetbíróval, pópával, GPU-tábornokkal, szerkesztővel, munkáslánnyal, pincérrel, cipőfűzőárussal és politikussal. Illyés Gyula, a lírikus, rendkívül szabatos, gondos és hűvös kutatómunkáról tesz bizonyságot első prózai könyvében. Nagyszerű könyv ez, dokumentumnak is mély és olvasmánynak is lebilincselő. Illyés prózájában is megtaláljuk költői formanyelvének legnagyobb értékét: egészen finom és bonyolult tartalmakat tud kristályos egyszerűséggel elmondani. Valami könnyed bölcsesség nyilatkozik meg Illyés prózájában, valami bujkáló humorral járó puritán komolyság. Könyve kettős örömöt szerez: nemcsak egy új országgal ismerkedünk meg benne, hanem a költőnek egy új oldalával: a prózaíró Illyéssel is.