Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Brissago. - Három magyar verseskönyvet hoztam magammal ide. A terrasz alatt, hol ezeket írom, a Lago Maggiore zúg és ragyog. Körülöttem pálmák és majomfák pompáznak, s kislányom gránátalmát tép, magáról az ágról, kéjjel csipegetve a hűvös, savanykás magvakat...

Milyen különös szenzáció ebben a környezetben magyar verseket olvasni! Amikben, mondjuk, a Pilis jelenik meg, vagy Pest, vagy Debrecen. Erdélyi József a téli Pilist bolygja, erről szól új könyve, s furcsa, milyen sokszor talál most hangulatomhoz ez is, noha itt nyár van, s délszaki virulás. Igaz, hogy a tél sincs olyan nagyon messze; a hegyek csúcsát hó csipkézi, s középmagasságban van egy régió, pompanélküli, hűvös-zöld hegyvidék, csenevész erdőkkel, amelynek flórája nem volna idegen a Pilisen sem. Reggel, mikor a párákat még nem szítta föl a nap, akár a Téli Rapszódiát idézhetem: «Csak ez a meredek, bokros hegyoldal, Meg a köd van»...

Sürü köd ül a völgyben, úgy betölti
hogy csak a tulsó, magasabb hegyek
fokai látszanak, mint tengerparton...

Ilyen az olvasó! Szinte asszociálom ezeket a verseket az olasz hegyekkel; pedig egy magyar, sőt «népi» költő életét idézik, akit rég ismerek és szeretek, s már otthon is olvastam őket, a Nyugatban... Milyen csodálatos a költészetnek ez a mindenütt-otthonvalósága, mindenütt érvényes volta... De nem erről akarok beszélni: ez inkább az olvasó naplójegyzete, mint a költő jellemzése. Az olvasóban egy-egy húr kiválasztja a pillanatnyilag neki-szóló zengést, mint szervezete az épen szükséges tápanyagot, az útravalóból. A költőnek semmi köze ehhez a kiválasztáshoz. Élvezni őt mindenhol lehet; de megérteni (mint már Goethe megmondta) csak a saját hazájában.

*

Pilis. - Erdélyit igazi gyökerei nem helyhez, hanem néphez kötik: a Monte Veritá-n talán épúgy otthon volna, mint a Pilisen, ha a néppel kapcsolatot tudna találni és nyelvét értené. Valódi hazája a saját élete (mint legtöbb lírikusnak); versei mind naivabban és meztelenebbül önéletrajzi jellegűek. Fantáziája önnön multjának erdejét járja, mint lábai a Pilist. Jelene maga a Pilis. Szellemét a nép szelleme táplálja mely családjából és földijeiből, vagy a bejárt falvak népéből regrutálódik...

Új könyvének zömét a naplószerű Téli Rapszódia teszi. Hanyag, lazán összefüggő nyolcsoros strófák, melyeket a háborúelőtti idők kritikai terminológiája pillanatfölvételeknek nevezett volna. Pillanatképek a téli hegységről mely a költő bolyongásainak színhelye; poétai eszmetársítások, néhány szép szerelmi strófa, melegen fölbuggyanó emlékek a gyermeki fájdalmak s ifjúkori küzdelmek korából, lázadó indulatrohamok s lírai önmegnyugtatások régi sérelmek háborgásán...

Mindez nem ad sok új vonást a költő arcképéhez. A «kulcsárék fia», s az emberi igazságtalanságokból a vadonba menekvő naív poéta jóismerősünk már, s a hosszú költeménynek alig van oly részlete, mely ismétlése ne lenne valamely régi, erős Erdélyi-témának. Az egész mégis újmódon hat, ép csapongásával és naplószerű hanyag futásával a benyomásokon és emlékeken át. A költő nem erőltet semmit, nem mélyed el semmiben, nem csinál konstrukciót, egy-egy spontánjött, röpke strófában jegyzi föl pillanatnyi ötletét vagy hangulatát, s egyáltalán nem fontos neki, hogy a strófák közt van-e összefüggés vagy nincs; ha kedve van, folytatja a témát, de époly könnyen eshetik, hogy átröpül másra; nem veti meg a legjelentéktelenebb ötletet sem, s egy-egy pillanatra elmerül a kicsi és mindennapi dolgok költészetébe, majd egy villanásra fölszáll a «poétai» magasságokba, egészben ebből változatos és újszerű, modern hatásu költemény kerekedik ki, mely elüt az Erdélyi már-már nagyonis megszokottá vált műfajától.

Részleteiben persze annál egyenetlenebb. A költő a legsablonosabb, leglazább versformát választja, melyben úgy mozog, mint egy régesrég kijárt pongyolában; rímet is csak kétsoronként rak bele, és ha rossz a rím, hát legyen rossz! Ez a hanyagság kitünően érvényesít minden titkosan adódó raffinement-t, minden szokatlan lejtést vagy varázserejű jelzőt, mely elárulja, hogy ez a hanyag költő sok mindent tud a mai magyar vers legszubtilisebb titkaiból. A pongyola egy-egy mozdulatnál klasszikus redőt vet; szinte a költő fáradsága és akarata nélkül, csak úgy véletlenül... Úgy látszik, mintha minden erőfeszítés hiányzana ebből a versből, s ez adja «bájait és bajait» egyformán.

Persze Erdélyinek könnyen megy ez a könnyűség: egyezik eredendő hajlamával. Nem hiába csúfolták népköltőnek; verseiben mindig volt valami a népi rögtönzés kényelmes könnyűségéből. Mestere, Petőfi, mindig szigorúbb s tudatosabb művésziesség felé fejlődött. Erdélyi ellenkezlőleg mintha egyre jobban rábízná magát spontán ihletére, ami épen nem veszélytelen. Arra bízták magukat a Vojtinák és Verayak is, akikhez rosszindulatúbb kritikusai régebben hasonlítgatni szerették.

Ez a hasonlítás ma már talán nem fenyegeti; de a könnyűség veszélyeinek új műformája új lejtőket ad. Már maga a nyolcsoros strófa is valami könnyű kikerekítésre csábít, a témáknak nagyonis egy-kaptafára-való, epigrammatikus elintézésére... Az ötletek néha túlkönnyen célhozjutnak, a legkisebb ellenállás irányában. Más költőnél ez giccsnek és sablónnak is hatna; szerencsére Erdélyinél tökéletesen naív: ő úgy fizet a papirpénzzel, mint a régi naív királyok, akik föl sem tudták tételezni, hogy valaki kételkedhetne aranyfedezetükről. Őt el kell fogadni úgy, ahogy van: naív szólamaival, iskolásfiús páthoszával, ártatlan felületességeivel együtt. Ezek olyan hibák, amik szorosan hozzátartoznak erényeihez, s voltakép rokonok a népmesék naív sablónjaival és felületességeivel, amiket ez a költő annyira szeret.

E füzetke végén három verses tündérmesét közöl (mellesleg elég pongyolán rímelve s jambizálva). A Zenélő Kecske kedves és karakterisztikus Erdélyi-darab. De a költő mesefantáziájának, primitíverejű, mitológikus látásmódjának igazi próbáit itt magának a nagy versnek strófáiban kell keresni, mely a téli Pilis erdőségét csodák és szimbólumok termékeny talajává avatja, s maga is egy nagy mesefantáziába torkollik. A sárkányölő vitéz, aki kiirtja a földi igazságtalanságok fajzatát, s meggyógyítja és meghódítja a királylányt és birodalmakat, leghitelesebben mégiscsak maga a költő, az örök gyermek, gyógyíthatatlan gyermekálmaival.

*

Budapest. - Különös, hogy ma megint milyen leplezetlenül és egyszerűen ki lehet mondani ezeket a legnaivabb és legelpusztíthatatlanabb költőálmokat, a nevetségesség különösebb veszedelme nélkül, akárcsak Petőfi korában! Mikor az én nemzedékem verselni kezdett (amely néhány nem nagyon ártatlan esztendővel, mondhatnám, egy világháborúval, idősebb az Erdélyiénél), még elképzelhetetlen lett volna ez a meztelen naivság; a költő csak ezer fentartással, öngúnnyal, szimbolikus áttétellel, szkeptikus megnyugvás és metafizikai elgondolások sűrű hálóján át merte megsejtetni lelke gyermekségét... Kötelességének érezte a kor minden cinizmusával és komplikáltságával lépést tartani, mintegy alibit igazolva... Költőibb korba jutottunk talán, amely jobban tűri a költő naivságait? Hívőbb korba, mely hitekkel és álmokkal inkább rokonszenvez? Vagy ellenkezőleg, cinikus és mindenen túljutott század ez, amikor a költészet már csak egészen meztelenül mint naivság jelentkezhetik, mert komplikált és korszerű álöltözetei már úgysem csalnának meg senkit?

Sokat tünődtem rajta, mi különbözteti meg az utánunkjövő generáció hangját és attitüdjét a mienktől, mi ad neki egységes szellemi profilt minden egyéni változat dacára? Fenyő László, a másik költő, akinek új kötetét magyar cestinómban az Erdélyi-könyv mellé csomagoltam, alig mutat közös vonást Erdélyivel. Őrá bajos lenne a naív jelzőt alkalmazni. Az ő lelkét a nagyvárosi kultúra nevelte. Keserű, töprengő lélek az, a bonyolult pszihológiájú városi idegember lelke. A «mi időnkben» az ilyen lélek, ha a poézis virágosbokra nyíladozott benne, állig vértezte magát cinizmussal, mintahogy a zord Karszt-vidékeken durva kősáncokkal védik a kerteket a szelek és zuhatagok ellen. Fenyő azonban nem védi magát; a világ gúnyja nem vált ki belőle viszont gúnyt és túllicitáló fölényt, de nem is burkolózik valami szimbolikus komplikáltságba; alázatosan vallja költő hajlamait, mint valami eredendő bűnt, megmutatja költő-lelkét, nem a naivság büszkeségével, de nem is öngúnnyal vagy szégyenkezéssel, hanem a «fogyatékossági érzés» őszinte önkínzásával.

A költő-öntudat, amely Adynál még fölényes volt és a kor csúcsain lebegő, Erdélyinél már naivság lett, Fenyőnél pedig fogyatékossági érzés a korral szemben. S talán épen ez az, ami az új nemzedéknek «egységes profilt» ad: ez a hiánya minden álfölénynek, minden szimbolikus kertelésnek, ez a «lemondás a pózról», ez a naív vagy csüggedt őszinteség.

S ez magyarázza a két költő közti nagy ellentétet is. Ahogy Erdélyi költő-naivsága és egyenetlenségei közt szoros összefüggés van, úgy függ össze a Fenyő «fogyatékossági érzése» valami aggályos poétai lelkiismeretességgel, szorgos kerülésével mindennek, ami lírailag közömbös vagy a kifejezésben hányiveti lenne. Ő igazi «megbízható» költő; poéte impeccable, ha nem is a szó théophilegautieri értelmében. A ripacs pompáját és sikereit büszként elutasítja; de érezni, hogy minden szót a legmagasabb ambícióval ír le s szinte életét teszi rá.

A fogyatékossági érzés «kompenzálást» kíván, - mondja a divatos pszihológia. A költő fogyatékossági érzésének kompenzálása a költő aszkétikus öntudata, az igaz művész öntudata, maga a költészet. A szegény költő bosszúja ez a világ ellen és kor ellen, amely őt és eszményeit semmibe sem veszi. Ez a költő nem éteti magát illuziókkal. A «régi jó költő-vígaszok», a dicsőség mákonya, s a szabad szó kiömlése, megvonvák tőle. «Származásául csupán Bus zsidóságát emlegetheti, S hitéül oly hitet, melynek igéit több kanyar És buktatóbb kövek közt hirdetheti csak, Mint kis életét a búvó patak.» Még avval sem vígasztalhatja magát, régi romantikusok módjára, hogy szerencsétlenségeiben jelentékeny és kiválasztott, a sors üldözöttje, a világ sebzettje. A világ «nem azért van», hogy őt sebezze: «nincs a világnak munkaterve Még komolyabbra sem, nem erre, Népekre sem, nem egy emberre»...

Mi marad? Marad maga a világ, az élet logikátlan, lehangoló, barbár képeivel és benyomásaival, az «emlék-szita», melynek hálós szövetjén «csak az érdes, Csak a sebző kavics, a törmelék Keményje akad fenn.»

Ha nő vagy, és siker vagy, csak tagadd meg
magad, mert ami megtagadja
magát előlem, nem feledhetem.

Ahogy az idegorvos mondaná: a fogyatékossági érzés tipikus reakciója ez. A lelket csupa sikertelenség emléke tölti meg: a sok «nem! és nem!», amit a világ csakugyan sortűzként és jégesőként zúdít a költőre és minden emberre, ki a szépet és jót keresi benne. A nagyvárosi költő ebben a csüggesztő emberi környezetben tölti életét; a természettel való intím találkozás ritkán emeli föl; gyermekkorát a városi szegénység borús képei színezik:

...emlékszem a vaskályha füstjére
és proletár csendéletére az
asztalnak, vacsora utáni züllött
maradékával, foltos abroszán
pohár víz, csorba tányér, a kidőlt só
s a vakolatjuk-hullató falakra emlékszem...

A költő a kávéház ablaka mögött ül legotthonosabban, mint egy remete a barlangjában; onnan nézi a nyüzsgő életet, mely mintha mindig esőrácsok mögött mutatkozna. A szépség csak idegen villanás ebben a miliőben; egy pompás «telivér nő», egy gyönyörű fajkutya megpillantása olykor szinte fáj s lelkifurdalásokat okoz; a természet ragyogványai közt úgy jár ez a költő, mint a falusi fiú a szalónok parkettjén: «Ne szégyeld és sohse tagadd meg, Erdei út, a lábnyomom!» Egy szepesi városka emléke olyan, mint «visszahozhatatlan», «néma ábránd», «olthatatlan folyású szomj.»

A költő egyetlen bosszúja és kárpótlása, ahogy mondtam, a költészet: az a titkos alkimia, amellyel minden rosszból és csúnyából szépséget és gyönyört tud magának teremteni. Ez a fajta szépség nem idegen neki. Ez az ő saját, legotthonosabb világa, a számára kirendelt menedék, és ez minden szépségek prototípusa és mértéke is. Az egész világot a költészet szemszögéből ítéli meg, s egészen jellemző, ahogy például egyhelyütt a lassú, egyhangú esőt «végérhetetlen sándor-versekhez» hasonlítja. Az idegenebb dolgot hasonlítja az ismerősebbhez. Mert a világ idegenebb neki, mint a poézis, sokszor maga csodálkozik rajta, hogy benne él s mozogni tud, mint más ember; néha riadtan kérdezi magától: «mikor vállalod már, ami természetes?»; háza, családja nincs, s lelkéből mindennap kinőnek a gond tüskéi.

Ha versem olykor-olykor nem emelne fel,
úgy csúsznék, hajammal a port seperve köztetek,
egészséges, emeltfejű
dolgok, vidékek, emberek!

Így kapaszkodik a költészetbe, mint a hajótörött deszkájába. Itt nem függ a világtól többé, itt «megmarad maga magának», itt megvetheti a sikert, a «ripacsot», s épen levertségéből, alázatából, «fogyatékossági érzéséből» építhet új öntudatot, titkos fölényt: a «némán meghúzódó tiszta arc» fölényét a világ hangosai és hatalmasai fölött. Költészete valóban nem hangos, inkább a szerény és titkos szépségekre büszke. Őszinteségére és igazságára féltékeny! (S még az őszinteségben is elveti a szemérmetlen és magátáruló exhibicionizmust, melyet egy versében ki is pellengérez.) Rokonszenves, magasambíciójú költészet ez, s az új könyv teljes érettségében mutatja...

*

Debrecen. - Pár szót még a harmadik versfüzetről, amely Debrecenben született. Debrecen nem pusztán földrajzi fogalom; ez a név a magyar szellem térképén is szerepel, megszabott távolságban Budapesttől, és a Pilistől is. Kazinczyék szemében még valami barbár Arkádia fővárosának tűnhetett föl; de bizonyos, hogy a Nagyerdő nem naív erdőség, mint a Pilis. S a debreceni könyv, amely most általam Brissagóba került, nem naív költő műve. Ez a költő, Gulyás Pál, tanultan és tudatosan kapaszkodik a debreceni hagyományokba. Csokonait folyton emlegeti is verseiben, s nem egy helyütt sikeresen idézi a régi debreceni verselés kollégiumi és ponyva-ízét; például az ilyen átkozódásokban:

Legyen a szelíd bárány-
felhő röfögő ártány!

vagy mikor a kakasról azt nekli, hogy:

Alszik őkelme most a
ketrecben - de kint vigyáz rá
a görény és a macska.

Ahogy mondtam: a stílutánzás sikerült. A vers szinte pastiche lehetne Gyöngyösi János vagy Kovács József modorában: érzem a debreceni zamatot a maga teljes exotikumával. De vajjon a debreceni tradíció - az, ami nemes és folytatnivaló benne, a Csokonai hagyománya, - lényegében ilyen exotikum-e? Bizonnyal nem; s Csokonai nem azért lett a legnagyobb debreceni költő, mintha az exotikus debreceni zamatot legjobban ő tudta volna megadni verseinek, hanem épen azért, mert túl tudott menni Debrecenen, az exotikus kínrímelésből magyar versművészetet teremtett, sőt nemcsak hogy nem szűkítette a magyarságot debreceniséggé, hanem ki tudta tágítani európaisággá. Csokonai is tanult és tudatos költő volt, akár Gulyás Pál; de ő tanultságát arra fordította, hogy mennél európaibb legyen; s nem hogy mennél debrecenibb.

Egy kis debreceni íz azonban akkor sem árt, s játék és tarkító szín gyanánt nem rossz olykor a pastiche sem. Nem kell hinni, hogy Gulyás Pál kötetét kizárólag vagy főleg e vaskos debreceni hangulatok jellemzik. Ellenkezőleg, természetes látásmódja egy csöppet sem vaskos: a kövér debreceni polgár húsa és hája szinte elfoszlik szemei előtt, átrémlik rajta a csontváz, mint őszi fák lombján az ágak rajza, a fák szolídabbaknak tűnnek föl előtte, azokkal többet foglalkozik, mint az állatokkal és emberekkel, sötét lámpáknak látja őket, lobognak, robognak, úsznak a porban és fölemelkednek... Természetes látásmódról beszéltem, s valóban van valami a látásában, ami így elporlasztja a valóságot; csak az a kár, hogy ez is összeolvad valami irodalmias vonzódással a könnyü exoticizmushoz: a debreceni vaskos szavak és rimek légies japán favázak árnyékában.

Néha az az olvasó érzése, hogy ami ebben a látásban természetes, az nem is annyira erő, mint gyengeség: a költő képtelen a megfogott valóságot kezében tartani, kisiklik és elomlik az, olykor költői szólamokká omlik szét, olykor valami szubtilis és zavart homályba tűnik... A költő azonban művelt és ravasz s jól tudja palástolni gyengeségét: a költői szólamok a tradíció patináját nyerik, a zavar és homály pedig a modern fantasztikum színeit ölti. Ezekben sok ügyesség és szépség is csillan föl. Egy-egy sor úgy hangzik, mintha Vörösmarty, vagy legalább is Czuczor írta volna; egy-egy vers megkap fantasztikus kihangzásával. Mégis lehangol kissé a látható, s, ahogy mondani szokták, tanáros szándék és tudatosság, ami mindebben van.

Egyik oldalon a valóság debrecenies színezése, élénk és friss képei néha érdekesen villognak, de máskor szándékoltan és keresetten vagy alpárian hatnak, s hamar kimerülnek. A táltos- és garaboncás-hangulatokon valami eredendő irodalmiság, papírszag érezhető. S ami a modern, fantasztikus látást illeti, ezt is a költő mintha kissé tudatosan választotta volna a saját egyéni látásává. A fákkal való makacs és rögeszmeszerű bíbelődése a képzeletnek olykor gyanut kelt, hogy a költő jól tudja, mily hatásos eszköz az ilyesmi, egy lírai egyéniségnek modern profilt adni... Mindezek a tudatos elemek idegen anyagok a költői tehetség vegyképletében, és zavarnak megítélésénél. Gulyás Pál versei külömben is gyakran hatnak esztétikai talányoknak: van bennük valami hajlam a festői elvetéltségre, s túlsokszor szöknek arra a kényes pontra, mely a kitűnőt a nagyon-rosszba, a zseniálist az ízetlenbe billentheti át. Értékei gyakran könnyű értékek, s ragyogása zavaros ragyogás. Néhány verse mégis sikerült s érdekes, pittoreszk fantáziája sok lehetőséget ígér. Tehetsége talán előbb-utóbb kiveti az idegen anyagot s felfedezi önnönmagának mélyebb rétegeit.

*

Cleveland. - Három magyar verskötetről szóltam; de olvastam itt egy negyediket is. Ezt azonban nem úgy olvastam, mint verseskönyvet, vagy egyáltalán mint irodalmi művet: hanem ahogy egy naplót vagy levelet, vagy meleg üzenetet olvasunk, mert az is; egy távolbaszakadt magyar író szerelmes üzenete a régi hazának és az elfeledhetetlen magyar kultúrának. Ez a könyv még Debrecennél is messzebbről jött Brissagóba: egyenest Clevelandből, amelyről azt mondják, hogy a legnagyobb magyar város Budapest után, nagyobb Debrecennél. Fiatal íróink néha hajlamosak idealizálni Amerikát: ezeket kigyógyíthatnák maguk az új amerikai írók művei, akik mind úgy néznek a vén Európa felé, ahogy Ady nézett a magyar ugarról Páris felé. Reményi József regényeiből ismerjük azt a sívárságot, azt a szellemi vígasztalanságot is, amibe az Amerikába kivándorolt magyar belecsöppen. Nagyobb kultúra van talán minálunk? Szó sincs róla: Amerikában minden található, még magas kultúra is; de hányan találják meg? Reményi József megtalálta; még megélhetést és pozíciót is tudott magának szerezni komoly irodalommal s kulturális tevékenységgel. Megbecsülik, bizonnyal jobban, mintahogy itt Magyarországon szokták megbecsülni az írót. Mégis szellemének gyökerei nem tudnak meleg, tápláló talajt fogni az új hazában. A megbecsülés kis körre szorul; s e kis kört valóban sivatag veszi körül. Reményi maga írja le az amerikai átlagpolgár megdöbbent arckifejezését, mikor kérdésére: «What's your line?» a különös választ kapja: «Literature». A gyökerek fájva nyulnak vissza a régi hazába. Reményi kitűnően ismeri az amerikai irodalmat, mégis megmaradt, nemcsak nyelvben, de kulturális hovatartozásban is magyar írónak, s verseskönyve, mely most jelent meg, ahogy mondtam, szerelmes üzenet, s egyúttal vallomás és dokumentum is a magyar irodalom egysége mellett.