Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám
Nem akartam megelőzni a Nyugatot a tiszteletadásban, mellyel elsőnek kellett lépnie a koporsó mellé. Ady Csinszkája mégis a Nyugaté volt legközvetlenebb övéin túl elsősorban. Ady révén is, önmagáért is. Most hadd legyen egy kicsit a mienk, hiszen földink volt. Testvérünk, hugunk e testvértelenségben. «A sirokat, drágám, hozasd rendbe» - üzente jó tíz évvel ezelőtt egyik bánffyhunyadi barátnőjének. Sírokról gondoskodott, melyek ideát még az övéi voltak. Barátait is mindegyre számonkérte. «Én mindent szeretnék tudni Rólatok». Tartották a gyökerek, melyek itt a Kőrös partján, Kalota partján, Szamos partján sokkal mélyebben megkapaszkodtak a mi sziklás talajunkba, mint gondolni lehetett volna arról a Csinszkáról, aki gúnyosan elhúzta a száját minden érzelgősség hallatára. Hiába. Mégsem lehetett az emlékezetből nyom nélkül kitörülni a csucsai gyermekéveket, a mátkaság reménytelenül boldog hónapjait, a jó Marucát és két kis unokáját ott a faluban, a kolozsvári bakfis bálokat és még annyi mindent, ami a sírokon kívül idehúzta. S ha immár az ő holtáig megjátszott gyerekélénksége is irodalomtörténetté halkult, fektessük mellé ezt a levelet, melyben első személyes találkozását írta le Ady Endrével. Ide írta, Kolozsvárra, bizalmas lánybarátnőjéhez és ma is él és kicsap belőle a fellángoló szerelem, mikor ők ketten már a mennyei jegyességben találták meg egymást újra. A levélen csak ennyi a dátum: Vasárnap és így dalol ki belőle a megtalált boldogság:
«Te, egy és kiválasztott a kevesek közül, kiket az első ölelésem eljegyzett és meg is fog tartani magának. Szeles, napos vasárnap délután, - ülök fehér kis íróasztalom mellett, - az egész lelkem megremeg belé, ha reágondolok a tegnapelőtt múló szépségeire. Nem tudom, mire tart a sors, mi lesz a finálé, - de észvesztően szép órákat, ünnepeket ad néha, csodákat, mik ámulattal és félelemmel töltenek el és akkor érzem, hogy az egész élet szürke, nyűgös, szomorú - és diszharmonikus lehet egy perc szépségéért.
Csütörtök estétől péntek estig fölkeresett és vendégem volt a bátyám, Ady Endre. Kicsit remegve néztem szembe bakfisságom lázálmainak kicsit legendás álomlovagjával, mikor kezet fogtunk. Aztán csodálatosan szép volt minden, éreztem, hogy nem vesztem el pillanatig se magamat, úr fölöttem mindvégig valami ösztönszerű jóízlés, nem ferde, nem visszás egy mozdulat se s egy szavam sincs zavaros vagy okoskodó. Tavasz, napfény, virágos fák, egy kis japánkert a lakás, annyi benne a cseresznyevirág. Egyszerű, szíves melegség, meghitt, rokoni szavak, tisztaság, csend - ez volt a milieu. Könyvei, képe, minden, ami tapsos, nagy nevével összefügg s reklámízűen szenzációs - eltéve, szinte rejtve - valami ösztönös megérzéssel.
És ő, a drága, az egyetlen, az ünnepelt félisten - boldog volt a csöndben. Éreztem, hogy otthon érzi magát, pihen és ráfér ez a pihenés. Szeretettel, ragaszkodó, meghitt melegséggel néz végig rajtam és adott pillanatban hálával csókolja meg a kezemet, hogy megkiméltem a csalódástól, mitől mindketten féltünk. Fél és gyűlöli az irodalmi hisztérikák maguk kínálását s az egész, egyetlen nagy egyéniség karaktere valami az Isten és gyermek pompás keverékéből. Végtelen jóságos és végtelen kegyetlen, tudatos és naív, babonás és rendkívül tisztánlátó, egészben azonban nyílt és nagyon becsületes. Charmeur, úri érzésű, kicsit gőgösen tartózkodó, de a kedvessége végtelen. Soha sem poseur, világfájdalmas vagy groteszk s a kultúrája óriási. Szellemes, ritka előadó, nagyszerűen képzett intellektüel, sokszor pajkos, kölykösen kötekedő, egészen a gaminségig, de több természetes tisztaságot, több igazi, mesterkéletlen bájt s több genialitást nem láttam még együtt.
Igazán összeszorul a szívem, hogy ennyi tiszta, hozzám közelálló szépség és érték képviselője - egy ilyen bájos, ragyogó egyéniség - ma már roncs s letagadhatatlanul beteg ember. Folytonos láz, forró kezek, mik félóránként válnak jéghideggé, hörgő tüdő, köhögés, mi letompítja mélycsengésű férfias hangját, álmatlanság, örökös veronálszedés s egy nagyfokú neuraszthénia öli meg idő előtt s én nagyon meggyászolom az elvesztését, mert több a jóbarátnál s talán a testvérnél is és féltettebb nekem ez az ember, aki minden száz évben csodaként teszi a lábát a földre...
Ady Endre, mint kuriózum, - 36 éves, közép alaknál valamivel magasabb, izmos, vállas férfi, kicsit hajlottan jár. - Lába, keze szép, kicsi és rajzos - a kéz bár férfias - kurtizánként ápolt és fehér - körömformái rendkívül szépek. Érdekes, határozott finomságok az arcon, mi cseppet sem beesett, dús, sötétbarna, természetesen hullámos, selymes haj, elég jó teint, mélyrelátó, beszédesen okos nagy szemek, nyílt homlok, energikus áll, rajzos, finomvonalú száj, - mit fogainak lényeges rendetlensége néha kivesz szép karakteréből - az egész ensemble egy bohémkedő vidéki gentry természetes báját egyesíti magában.
Talán jellemzi, mindennél jobban egy emlékemben most is élő megjegyzése, aranyos, közvetlen bájosságát. - «Az életem a legszebb könyv, mit magamnak és önmagamról írtam - csak nem fiatal lányok kezébe való». Annyi naív, szemérmes szépség van ebben a pár szóban itten, ami meglep s ami a ragaszkodás szinte kutyahűségére késztet.
Találkozásunk szépsége az enyém s mint minden, nekem drága s féltett kincset, megosztom Veled. Tudom, hogy szereted a szépet, érted és megőrzöd, őrizd meg magadnak némán, szépen, méltóan, amit itt Neked adtam. Te vagy az első s lehet az utolsó, aki bírni fogod.
Tudom, hogy szereted, s talán velem így még szebben szereted Endrét - otthoni, jogos nevén Bandit, - ami ismerve őt, még kedvesebbé teszi s ne haragudj meg rám, ha ebbe a csodás tavaszi találkozásba Reád gondoltam s mertem Neked örömet okozni.»
Ilyen sűrített kivonatban talán soha, egyetlen ismerősének sem mutatta meg magát Csinszka. Mint ő írta Adyról: «tudatos és naív, babonás és rendkívül tisztánlátó, egészben azonban nagyon nyílt és nagyon becsületes». Élet és irodalom koronként megújíthatja magát, az emberi alaptermészet az marad, ami Éva ősanyánk idejében volt. Mindigmagunkat fogjuk bálványozni abban, akit szeretünk. Talán mi, erdélyi barátai is egy kicsit magunkat gyászoljuk most Csinszkában, akit olyan hirtelen, búcsúvétlenül vitt el ez az orgyilkos ősz.