Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: A REGÉNY FELTÁMADÁSA
Giovanni Papini világfelfogása írói pályája folyamán nagy és mély átalakulásokon ment keresztül. Annál érdekesebb az «Un Uomo Finito» ifjúkori önéletrajza.
Ki az «Uomo Finito», akinek nincsen már jövője? Papini néhány éles vonással megadja a környezet profilját. Megszólal az olasz szenvedélyes szeretete hazája. Toscana minden szépsége iránt. Ez a finom árnyalatú mélabús természet hat először a vézna, zárkózott ifjúra; csakhamar elidegenedik polgári családjától és később egyetlen igazi barátságon kívül nem ismer emberi vonzalmat. A szerelem csak mellékes élmény számára, melyre az intellektuális hűvös fölényével tekint vissza. Már gyermekkorában napjait és sokszor éjszakáit írással, olvasással tölti. Szertelen tudásszomj, szertelen álmok gyötrik. «Metafizikai mámor»-ból (ebrezza metaphysica) kínos ön-analysisbe sodródik, észbeli fölényének tudata gőggé alakul. De ez az út - az elvont gondolkozás útja - az űrbe vezet, ő pedig tettekre vágyik - olyanokra, melyek a világot megváltoztatják (ezek a tettek sohasem öltenek konkrét formát forrongó képzeletében). Éretlen idelaizmusa politikai jelszavak felé irányítja: természetesen ujságot alapít! Ez a láng is csakhamar lelohad; az ifjú keserű csalódással mindinkább befelé fordul, félig öntudatlanul sejtve már, hogy belső tisztuláson keresztül találhat csak útat előre. A nagyság démona üldözi: a tehetséget és saját sikereit a filozófia és irodalom terén lenézi, egyedül a lángészt ismerve el szólásra jogosultnak. Az emberiség gyengéit és sötét oldalait ép oly könyörtelenül megítéli, mint saját magát; ez az éleslátás gyűlöletet ébreszt benne. Nincsen az a formája az emberi gondolkodásnak vagy fanatizmusnak, melyet lobogó intellektuális hatalmi vágya meg ne hódítana. Encyclopedista, filozófus, szocialista ujságíró, költő, istentagadó, okkultista, olasz nacionalista, misztikus vallásalapító - mindenen végigszáguld, mindenből kiábrándul és lassankint erőt vesz rajta a reakció, - ép olyan heves és szertelen formában, mint azelőtt a nagyság-mámor. Szédülve látja erőlködéseinek hiú voltát: a közepesség az, amitől legjobban irtózik és undorodik az irodalomtól, melyben léha szórakoztató eszközt ismer fel a közönyös tömeg részére. Érzi magányát, a megértés hiányát. Végül elérkezik a kétségbeesés és reménytelenség legutolsó fokára, oda, ahol már nincs lelki egyensúly, nincs érték és nincsen többé élni-akarás. A belső tűztől elgyötört test is erejét vesztette és ő tisztán látja saját lassú pusztulását: közeleg az a pillanat, amikor a haldokló test fog uralkodni a szellemen. Visszatekint életére és nem talál benne sem békét, sem érdemet, sem boldogságot. A fokozatos emelkedés ezen a mélyponton kezdődik, mely egyuttal a könyv legerősebb része, mert át- s átjárja, ami minden szenvedélynél hatalmasabb: a szenvedés. A szerző az egyes fejezeteket úgy nevezi meg, mint egy szimfónia részeit: a gyermekkori «andante» után «appassionato» és «tempestoso» következik, majd amikor misztikus hajlamok uralkodnak «solenne». - «Lentissimo» - ekkor mintha hirtelen elhallgatna a sokszólamu zene, mintha azt a szívszorongató komor várakozást élnénk át, mely a hajnal első szürkülését megelőzi. «Mégis élni!» - az utolsó rész «allegretto» alaptónusa; nem vidám hang ugyan, de a remény, mely itt megszólal, nagyon mélyről ered és megadja végül az egyensúlyt egy mindent-leromboló ész és egy költői lélek között - megadja a hitet a művészi alkotásban.
Valami melegebb tónus is felszínre kerül újra, mint hajdan a gyermekkorban: a hazai föld varázsa visszahívja az elkárhozottat. Ő, aki semmiben sem hisz, most hitvallást mond olasz szülőföldje szépségei mellett és majdnem ájtatosan beszél a legszebb költői eszközről: az olasz nyelvről. Az utolsó fejezetben a fiatal generációhoz intézi szavait, nekik ajánlja fel munkásságát, bennük bízik, tőlük vár megértést és őket kívánja buzdítani. Itt az író teljesen egybeolvad hősének egyéniségével.
Tulajdonképeni cselekvést nem találunk a könyvben; de az, amit csak átvitt értelemben nevezhetünk történésnek, mégis erős szálakból van szőve. Az író egyéni gondolatok és érzések küzdelmét festi és ugyanakkor hősében az olasz intellektuális ifjúságot, annak szenvedélyes, bár gyakran túlzott idealizmusát is jellemzi. Ezen a ponton megérintjük a munka gyenge oldalát, mely nem a szép és mélyértelmű vázban, hanem inkább a kiépítésben mutatkozik. Túlzások, pátosz, ismétlések és ködös határozatlanság gyakran előfordulnak. A modern Werther világfájdalma kissé banális s nem egyszer érzelgéssé fajul. Az, aki annyira lenézi az «irodalmat», a szavak bűbájos zengésétől megrészegedik. Minél szebb, minél gazdagabb egy nyelv, annál nehezebb annak tiszta és józan használata és ehhez - Papini maga mondja - a tehetség nem elegendő. Akadnak a könyvben sértő ízléstelenségek is, mint mikor pl. az író kijelenti, hogy «félre akarjuk dobni a logika cipőit és az erkölcs nadrágjait»; vagy amikor tragikus hangon elmondja, hogy ő forradalmárnak született s talán sírás helyett már akkor rázendített a Marseillaise-re. Itt fájdalommal kell megállapítanunk, hogy a szerzőnek kevés, vajmi kevés a humorérzéke és bár általánosítani veszélyes, mégis úgy találjuk, hogy ez a hiány sok olasz írónál észlelhető.
A nyelvbeli túltengések igazi szépségekkel váltakoznak, különösen ott, hol a természetről van szó. Miért nem a finom és valóban költői elem uralkodik végig? Ne felejtsük, hogy a modern olasz irodalom egyik szembetűnő vonása a nyelv bujasága, az önuralom hiánya és a szentimentalizmus. Papini stílusán - nem gondolkodásán - is meglátszik D'Annunzio hatása. Ez a befolyás, mely a 19. századból veszi erejét, majdnem átokként nehezedik az újabb olasz írókra. Válaszfal két világ között, mert elfedi régi irodalmuk nagyszerű és keresetlen józanságát, ugyanakkor pedig elzárja a korunknak megfelelő haladás útján. A modern olaszok a D'Annunzio-nyelv láncai közt vergődnek és lehet, hogy bizonyos nagyzási mámoruk szintén tőle ered. Papini «Un Uomo Finito»-ban sok helyen széttépte ezeket a láncokat és ilyenkor szava erőteljes, élő: közel áll korunk szelleméhez kozmopolita értelemben. És főként: fiatal könyv, fiatalokhoz szól. És és érzelem harca, Ikarus örök meséje: a földhöz térünk vissza mind, - minél merészebb volt a szárnyalás, annál fájdalmasabban - de visszatérünk.