Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: A REGÉNY FELTÁMADÁSA
Az író mindent merhet, csak ki ne zökkentsen a hangulatból. Lehet metafizikus is és komolyan foglalkozhat a csodákkal, csak értelmük legyen az írásban is, ne csupán a világnézetben. Powys érti a műhelytitkokat; a transcendens színek nem a külső célért szerepelnek nála, hanem mert hatásosan megfestik a lezajló jelenetet. Lírai kíséret ez; minél tovább olvassuk, annál meggyőzőbb a történet kemény kontúrjainak feloldásával. Mint olvasás közben hallgatott zeneszó, az értelemtől függetlenül, mégis kiegészítőn szövődnek képzeletünkbe ezek a csendes utalások, az élet rejtett és ámodott lényegének felvillantásai. Bennük a költészet kap újra polgárjogot a regényben, amelyből már-már kiszorították nagyobb igényű társai, a tudomány, bölcselet stb. Powys itt már járt úton halad, más úttörők nyomában (Virginia Woolf egyik utolsó regénye szinte már lírai opera egymásnak felelgető gondolatkórusokkal), de mint minden más vonatkozásban, megadja az újításnak a művészi igazolását. Előtte a formai kísérlet önmagáért volt, egy-egy elszigetelt ötlet végigjátszatásáért, a regény szinte csak a technikájában élt, nála újból az lesz, ami a rendeltetése; ornamentika, a történés sima felületének játékos kiképzése. Dickenstől Joyceig mindenkitől tanult valamit és a maga helyén tud felhasználni, sokszor csak az irodalmi emlékeztetés jóleső hangulatáért. Nyugodt, egyenletes hullámgyűrűkben váltogatják egymást a már említett milieubemutatások; egyidejű keresztmetszeteket ad a kis városka különböző rétegeiről, tudatosan élve az ellentét és eltolódott párhuzamosság hatásos eszközeivel. Az idő számára elvesztette azt a modern izgatószer jellegét, amelynek a legtöbb up to date író kötelességszerűen áldozatul esik; bámulatosan érzékelteti múlását, anélkül, hogy a múlást választaná tárgyának. Újra becsülethez juttatta az epikát; rengeteg esemény történik a könyvében és ha prousti estélyekre áldoz is fejezeteket, az angol vidéki társaság kedélyes zürzavarával tölti meg, zsúfolt és lármás a szín, akárcsak a tizenkilencedik század nagy angoljainál. Jellegzetes típusok között vagyunk és mégis valami titokzatos lebeg felettük, mint a köd London meglepetéstelen kőházai felett. Glastonburyt a lexikon és a földrajzi könyvek pontosságával ismerjük meg, lassanként mégis tündérvárossá válik, emlékekben feloldódó jelenné, fantasztikus rajzzá egy álomképeskönyvben. Ha megteremtették a tündéri realizmus jelzőjét, ő az első író, aki igazán megérdemli.
Vajjon a realizmus lényege nem éppen ez az átlényegesítés, átköltőiesítése a nyersanyagnak, amit az élet közömbös tömegben kínál? A nyáron Tolsztoj Háború és béké-jét olvastam újra. Diákkorom után két tulajdonsága volt meglepetés mai értőbb szememnek. Az egyik, hogy tiszta, áttekinthető és arányos a bonyolult emlék helyett; persze közben Proust rengetegében tévelyegtünk. A másik - idevágó - sokat emlegetett realizmusának mikéntje. Tolsztoj gyűlölte Napoleont és ahol csak teheti, hosszú elmélkedésekben szedi darabokra. De egy-egy ilyen kirohanás után megindul a történet és az előbbi valószínűtlen és elfogult jelzőkből összeszőtt alak, mihelyt megmozdul és regényhős lesz, leveti előbbi korlátoltságát, sokrétű és alkalmazkodó a jelent pszichológiai kényszeréhez. Az előbbi a valóságos Napoleon volt számára, az életben meglesett, történeti tanulmányainak eredménye, az utóbbi a maga által teremtett, amire a regényének volt szüksége; az ábrázolás sikere a döntő mozzanat, a pillanatnyi helyzet, lélekállapot, esemény művészi teljessége. Az élet Napoleonjáról lehetett elnagyolt képe, a műve hősét csak jellemző részletekben tudta látni.
A tiszta realizmus itt tér el korcs utánzataitól. Alapjában stilizálás, hiszen kiemeli tárgyát a létezésből, átállítja a regényszerűség síkjára, egyedül az elbeszélés törvényeinek vetve alá azt, amin annyi más törvény uralkodott. Magyarázat, utalás, történeti hangulatok, a «megtörtént» leüllepedett emléke helyett a szemünk előtt bontakozó életet adja, aminek már semmi köze a világhoz, egyedül regényhez, szervezetét az írás követelményei táplálják, embereinek igazságát éppen papirosvoltuk dönti el. Önállósult birodalom, amely, mint a tenger mélye, teljes átalakulásra kényszeríti lakóit. Életszerűsége, hogy elvonatkozik az élettől, eseménye az elbeszéltség. A maga módján látszatokkal dolgozik, ahogy a festő a hamis távlattal.
Ennek a mindig újból feltámadó cervantesi, balzaci, tolsztoji realizmusnak, az irodalmasítás valóságának korszerű nagy példája a powysi mű is. Ebben van mesterfogásainak végső értelme; venni a kis várost mindennapi képével és mitológiai szörnyet formálni belőle, egyszerre elfogadtatva velünk mind a kettőt. Homeros sem dolgozott máskép harcosaival és isteneivel. A legnagyobb újítás talán vissza-visszatérni az ősi elemekhez.