Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám · / · FIGYELŐ

HALÁSZ GÁBOR: A REGÉNY FELTÁMADÁSA
John Cowper Powys: A Glastonbury Romance

A regény groteszknek indul és isteni színjátékká tágul. (Dante pokoljárása is elég furcsa ötlet volt.) Az Első Ok éber figyelme kíséri egy magányos fiatalember lépteit, később a jó és rossz szellem küzdelme irányítja sorsát. A nap komolyan haragszik a derék és együgyű lelkészre s mindent megtesz, hogy megrontsa befolyásával. A halottak beszélgetnek, a fák részvéttel nézik az emberek küzködését. A főhős halott gyereket támaszt fel. Arthur király legendás karja leesik az égből. Csodák között élünk, amelyekhez az író, csillapítószernek a felháborodók számára, a modern lélektan divatos magyarázatait is csatolja, de teljesen ízlésünkre bízza, kívánunk-e velük élni; ő a maga részéről jobb szereti a nagyszerű lehetetlent, mint a lapos valószínűséget. «Mi más a költészet - mondatja egy fiatal lánnyal, régi angol balladák szerelmesével -, ha nem a küzdelem a láthatatlanért a láthatóval, a halottért az élővel, a titokzatosért a magátólértetődővel szemben?» A kis város mindennapja felett ott lebeg mondákba vesző multja, a Grál-hagyomány, amely erősebbnek bizonyul iparosodásnál, kommunizmusnál, a jelen minden izgató problemájánál. Glastonbury új polgármestert kap, aki a középkort akarja felidézni a szorgalmas városkában, a nagy legendát, az álmok valóságát a praktikus nappalokkal szemben. Vele szemben a kapitalista gyáros józan és a kommunista munkások patétikus ereje, mellette a kételkedő intellektuel, akit megejt a kisugárzó energia, a csak az emlékek szavát értő antikvárus, aki könyveinek árnyait látja életrekelni és asszonyok, akiknek idegzetét borzongatja; ész és ösztönök a fegyvertársai, az elme olyan erőfeszítése, amely már titokba fordul és a tudattalan olyan megvilágosodása, amely már a legtisztább intellektualitás, két egymásból következő, egymást színező és nem mint régebben hitték, ellentétes képesség. A számító okosság és a szavaló érzelem fakad megint egy gyökérről, még ha látszólag ellenfelek is, mint a kizsákmányoló és kizsákmányoltban. Körülötte pedig a tömeg, amely mulatságot követel, irányítható, befolyásolható sötét massza; de amidőn megvetni akarnád, undorral, elutasítani magadtól, egyes fájdalmas vagy örvendő, rokonszenves vagy ellenszenves arcokra bomlik, jellegzetes, jól felismerhető személyekre, emberekre, akikhez mindegyikhez közöd van. A passiójáték nagy jelenetében (a középkort feltámasztani a gyakorlat nyelvére fordítva annyi, mint ünnepi játékokat rendezni; modern idegenforgalmi látványosság közben éli meg Geard, a polgármester, mágikus hatalma kiteljesedését, Evans, az antikvárus a megfeszített Krisztus Persephone, a férfitól férfihoz löködő nő a kereszt alatti táncával éri el végre élete értelmét: a gyönyört), mint megelevenedett breugheli képben kavarog a sokaság, az ezer egyénből álló csorda. Kis töredékhangok, a falusiak értetlen megjegyzései, a helybeliek ismerős célzásai, a messziről jöttek kritikája, tudós megjegyzések és nyers humor, áhitat és profánság, templom és cirkusz hangulata kíséri az ünnepélyes színjátékot, ahol sorsok dőlnek el, rendőrök tartják vissza és boros sátrak kábítják el a zavarogni akarókat, a nézők a maguk életét élik, lármás, mohó, mai környezetként a bibliai látványhoz, a színpadon is modern clown szövi bolondságait a legendás igékbe - mozaikjaiban és egészében tökéletes ábrázolás. Döbbent titoksejtésében és meg-megújuló lármájában, aszkéta álmaiban és barbár nyüzsgésében a középkori városok élete támad fel. «The Town is up!» Hangyaboly, de amely mindig maga felett érzi teremtője figyelő szemét.

A városka nemcsak az időben, a térben is nyujtózik. Kelta legendák foszlányai tapadnak köveire és utcáira, ahol egyre ismerősebben járkálunk. Kis gyerekhad botlik újból meg újból utunkba, a dickensi regényjelenetek ismétlődő ritmusával. Mint forgószínpadon, keringenek szemünk elé az egyes családok, a házak feltárt belseje, fáradhatatlanul váltogatva egymást és vissza-visszatérőn, míg megszoktuk őket, mint a valóságos környezetünket és ha vendégség van, magunkat is meghívottnak érezzük. Az ismétlés nem bágyasztja a viszontlátás örömét, ellenkezőleg, mindig újabb meglepetést, nem ismert tulajdonságokat villant fel. Az élet zsufolt lesz és eléri az oly ritka írói mértéket; mélysége van, ahol kedvünkre dúskálhatunk. Tartalék-kincseket érzünk, amelyekhez mi még alig férünk, az utánunk jövőknek is dolga lesz vele; örök Szezám, örök ígéretekkel.

Ahogy a családokon, úgy fonódik réteg rétegre az egyes lelkeken. Hiába hántunk le akármennyit, még mindig tömöttnek látjuk, az alak áttekinthetetlen, illetőleg minden tekintet vallomása igaz. Geard próféta, szélhámos, eszelős? Az író végig nem árulja el, bizonyára maga sem tudja. Mindegyikből valami: ki merne egyetlen tulajdonságra visszavezetni egy embert? «A titkok titka a személyiség, az élő lény.» A véres Jonny, ahogy a polgármestert nevezik, maga sincs tisztában mágikus erejével; elalszik, amidőn tennie kellene, közönyös, ahol izgalmat várnak tőle, részeg, amikor élete legnagyobb élménye zajlik és akik ekkor kiváncsian lesnék el a gondolatát, nem is sejtik, hogy semmire sem gondol. Vagy hiún és együgyűen tetszeleg magának szerepében és amíg rejtélyes erővel beteget gyógyít, egy vasárnapi iskolás kép áll előtte a Megváltóról. Mi a nagy benne? A hite talán, amely furcsa szövődmény ugyan babonából és tiszta misztikumból, de rendíthetetlen. Mellette a lelkész a földhözragadt lélek típusa, moralizálásával, amit megcsúfol az élet és szavakba fulladt vallásosságával. A lelkész fia már hasonlít reá, de terméketlen rajongó, kisiklott misztikus, akiben torzképpé vált az ő vágyakozása. Mi a nagy benne? A lomhaság talán, ami mértéktartóvá teszi, biztosítja számára az egyensulyt a szemlélődők és tettemberek, a józanok és őrültek, a sikerültek és lebukottak végletes világában. Álmodozóbb és gyerekesebb, ugyanakkor gyakorlatibb és ravaszabb a társainál, emberibb és emberfölöttibb. Természetes, hogy végül el kell buknia, de bukása, mint Icarusé, ösztönzés a nagyotmerésre. Evans majdnem a gyilkosságig jut el, ő az öngyilkosságig; bűntetlenül senki sem zavarhatja fel a lélek örvényeit, de megigazulás lesz osztályrészük a vállalt kockázatokért. Geardnak már csak a halálban; míg vízbefuló teste a regény egyik leggrandiózusabban megírt részletében már haláltusáját járja, a kapálózó karok, rángatózó lábak, gurgulázó torok rémes önállóságával, «megcsúfolva a szellemet, amely erre a végre bírta», kitágult szemébe talán csodás vízió sütött és a végső elpihenésbe, ahol a vergődő megadta magát a gyilkos akaratnak, egész bizonyosan az Abszolutum hozta meg a békét. Régi vígasztalás? Csak olyan régi, mint maga a halál.

De nemcsak meghalni tudnak Powys emberei, hanem élni is. A regényben a már említett ismétlő bátorsággal váltogatják egymást a szeretkezési jelentek. Újra meg újra összeverődnek a párok az ölelés szertartásában; Geard és felesége, akik évek megszokottságában is megtalálják az erotikát, az intellektuel John és Mary friss érzékiségükkel, amelyet mégis ősi, faji emlék fest meg, Philipp, a gyáros és Persephone raffinált élvezetkergetésükkel, Sam, a lelkészfiú és Nelly erkölcsi kételyektől gyötört összeborulásukkal. A szerelem, a testiség ép olyan sokrétű, gazdag és minden elemzés ellenére végeredményben felbonthatatlan ezekben a párokban, mint a lélek; idegek, értelem, természeti parancsok szőttese. Legnyersebb mivoltában is lélektani rejtély, amelybe Powys legkiváncsibb elődeinél is mélyebben hatol be, Proustot sem véve ki, aki a téma dús hangszerelését, mindent, ami kíséret, merített ki utánozhatatlanul, Lawrenceről, a külsőségekben merészről nem is beszélve. Powys számára a lényeges az, ami a két megszállottban lezajlik; a testi-lelki szervezet visszhangja a vágyra, amihez csak tapogatózva nyúl az elemzés. Ha a regényekben eddig a szeretkezés többé-kevésbé pontos fénykép volt, Powysnál röntgenfelvétel, nem sejtett tulajdonságok leleplezője.

Lesznek, akik freudizmust emlegetnek. Mad Betben, az eszelős koldusasszonyban gyilkoló ösztönné fordul a vágy, Evanst rejtett szadizmusa hajtja a végzetes tett felé, a misztikus fesztusokat titkos érzékiség irányítja, a lelkész öntudatlanul kívánja fia kedvesét és ezért erkölcsöt prédikál neki. Csupa iskolapéldája a «Tan»-nak; mégis alig írtak napjainkban lélektani regényt, amelynek kevesebb köze lenne az új dogmatikusokhoz. Brutális egyszerűsítésük helyett a változatok fínomságaiban leli kedvét, a tünetekért hozzájuk fordul, de a diagnózis teljesen az övé. Powys számára ott kezdődik az izgalom, ahol a pszichoanalitikusok megtalálták az egyedül üdvözítő magyarázatot. «A jellem sokkal bonyolultabb, mint ahogy népszerű tudományos jelszavak jelzik.»

A kórképlet nála nem végső valóság, hanem szimbolum, jelképe a mérhetetlen szenvedésnek, amit az élet kiró. Az ember a fájdalomra született és maga is hóhér, társainak, a gyengéknek, az állatoknak kínzója. A kereszten függő Evans ájulásában a meggyötört világ könyörög új megváltásért, könyörületért az Istenhez, aki magukra hagyta teremtményeit. Evans törékeny teste az engesztelő áldozat, mint ahogy Geard veszte is az, nyomukban tisztító viharként kel a részvét, az égi kegyelem jele a nagy írásművekben.

A regénynek pontosan a fele a színjátékban csúcsosodik ki és Evans megkínzatásában, a regény vége a Glastonburyt ellepő árvízben és Geard halálában. A tett embere, Philipp, túléli nagy álmodó ellenfelét, mert a világi siker mindig a Philippeké. De a végső győzelem az álmoké, a lehetetlené, ami mindig újból lehetővé válik. Diadalmaskodik «a láthatatlan a látható, a gyenge az erős ellen, annak az ügye, ami nincs és mégis van, azzal szemben, ami van és még sincs».

A művet az Első Ok indította és Cybele istenasszony szárnyaló alakja zárja; a legmaibb lélektani formában, észáldozat nélkül, még a kételyről sem mondva le, megtevődött a misztériumok örök útja, az égtől a földön át az égig.