Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám

DÉNES ERZSÉBET: SMITH & BROS

Nem óhajtok reklámot csinálni a Smit-Bros.-nak
- bár meggyőződésem, hogy ez a legjobb gép a világon -
de nem, amiért Smith-Bros.,
hanem, mert az enyém.
Lehet, hogy ha Underwooddal kezdtem volna, most őt szeretném,
- bár nem hiszem, nem tudom elképzelni -
olyan ez, mint a szerelem:
lehet, hogy ha a k k o r egy magas és szőke ifjuval találkoztam volna
és nem Vele, aki nem volt sem magas, sem szőke -
csak nem hiszem, nem tudom elképzelni.

Hogy mi nekem ez a gép, ez a Smith-Bros., ez a fekete zongora?
Akkor tudtam meg, mikor el kellett volna válnom,
ha bizonytalan időre is, ha nem is a világ gépeitől mind,
- hiszen az ember optimista -
de ettől az egytől, az é n Smit-Bros.-omtól, egy életre és halálos
bizonyossággal.

Előttem nem irt rajta senki,
én sem irtam más gépen előtte,
ugy nőttünk össze, mint ló és lovas,
többet voltunk együtt, mint a házastársak,
egymásról többet tudtunk, mint emberről az ember.

Meséljek róla?
Mondom, ugy kezdődött, mint a szerelem,
de nem mint a mai, a könnyed, a flörtös,
ugy kezdődött, mint Marlittnál, mély és ijedt,
végzetsejtő, titkos ellenszenvvel.

Korán érkeztem be az irodába,
szürke reggel én, hivatalszolgák réme,
félénk, stréber kezdő, - s a csöndes szobában,
fekete viaszos takaró alatt
aludt a gép csillogó, hideg testtel:
egy mesebeli, szörnyü csodaszörny.

Ugy közeledtem hozzá, mint harmadik próba
hajnalán a legkisebb királyfi
a csillagrugó táltosparipához,
akit meg kell lovagolnia -
különben Halál fia.

Minden reggel megsimogattam,
«Ne bánts ma, kérlek, - mondtam neki halkan -
oly sok minden mulik ezen,
könyörülj meg a két balkezemen!»
Nem sokat használt a simogatás;
a csillagrugó táltosparipák
makrancosságot, vad ugrándozást
tanulhattak volna az ifju,
még be nem tört, tüzes, fekete Smit-Bros.-tól.

«Ugrik a gép, Direktor Úr» - mondtam ilyenkor
s a Direktor csóválta a fejét:
««Ha ugrik, meg kell javitani.»»

Félve hivtam a mechanikust,
féltem, hogy az a gonosz, kis hiba
elbujik majd a biztos kéz elől
a gép legtitkosabb sarkaiba.
S ugy is történt. Smith-Bros., a zabolátlan,
Smith-Bros., a nyers, betört, szótfogadott,
«A gép hibátlan» - szólt a mechanikus,
s a gép szónak egy kis hangsulyt adott.

Azontul magamban kerestem, kutattam,
míg megtaláltam végre a hibát:
tulságosan féltem Smit-Bros.-tól,
ezért csináltam annyi galibát.
A gép érez, mint egy szép, okos állat,
ha félsz tőle, komiszkodik veled,
nem csaphatod be, mert okosabb nálad, -
s csak akkor hü hozzád, ha szereted.

És összeszoktunk. Most, ha a kezem
csak megérinti, már remeg, figyel!
Egy-két ütés, éppen hogy, nógatásnak,
s már a világ végéig vinne el,
már nem is a kezem repül,
a gép repül, a táltos, a kezemmel
s csak ott pihen meg, a levél legvégén,
«kiváló», vagy «teljes tisztelettel»,
ha gond, bánat, vagy betegség fáraszt,
a gép botorkál, mint a rossz fakó,
mikor szomoru betyárt visz a hátán,
az úton, melyet befútt már a hó -
minden titkomat ismeri,
a szivverésem belevertem,
táncol, viháncol, ha jókedvü vagyok,
s ha rosszat sejt, meg-megáll, leverten...

Ha egyszer mégis elszakitanának,
megcsalnók egymást, mert ilyen az élet,
ő eltürné más kéz érintését,
én megszoknék egy más irógépet.
De az a gép nem lesz az én gépem,
s a Smith-Bros. is emlékezni fog -
szerkezetében láthatatlanul
tovább él majd egy ritmus s egy titok.