Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám
Hol vagytok homerosi mezők halkléptü öregei?
Hol vannak a keményen kapaszkodó várfalak,
melyeken naphosszat üldögéltetek
és sírtatok liliomszerű,
bágyadtan cammogó tücsökciripeléssel?
Kiégett szemetek a jövendő jóstava volt
és bágyadt kezetek mint jósló lombok integettek.
Hol vagytok? Liliomos hangotokat
hova hengerítette a fürtös szellő?
Ma már nincsenek ilyen halk hangok
és ha felsír is kósza sóhajtással,
mélyről, örvényes mélyről a lélek
liliomhalk szomorúsága, senki,
senki sem hallja, mert berregnek
a repülőgépek, rohannak a motorok.
Mindenfelé száguldás, rohanás,
zuhanás, kattogó, puffogó
félelmet kovácsoló hangok hadakoznak.
Már régen fellázadt az egyszerűség,
ha vannak is búsan sirdogáló vének
valahol halkan hegedülő erdők mélyén,
valahol liliomos kertekben bujnak meg.
Hol vagytok mámoros, boldog mezők,
hol vagytok várfalakon gubbasztó öregek?
Őrjítőn száguld a jazz izzó zenéje,
jaj, mintha hallanám hangotokat,
pedig semmit sem hallok,
csak a szellő liheg itt
és kóbor illatot lenget a szél.