Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám
Fejem fölött szelíden fúj a szél,
s kavargatja a táj sűrű porát,
az ember végre ide is elér,
lassan megunja hallatni szavát.
Ha szólna is, ugyan mi célja már?
az életét is fáradtan viszi,
mindennap többször mondja, hogy: halál,
s ami hihető, már azt sem hiszi.
Ó rossz világ! Olyan vagy most nekem,
mint árvának a messzi temető,
amelyben rég halott apja pihen.
Egyedül élek itten nevető
elleneim között, langyos homály
burkol, miként pólya a kisdedet,
jaj merre menjek? utra hol talál,
aki pihenni sem lel szögletet.
Ugy harcolok csak mint a katona,
akit küzdeni küld feljebbvaló,
de aki fegyvert nem fogna soha
önszántából, mert a harc nem való
oly férfinek, aki csak szótlanul
nézi, hogy tiszta és szép élete,
mint nyári felhő gyorsan elvonul
és senki nem törődik már vele.
Kedves barátom lassan elfeled,
nevemet hallva kérdezi: «ki ő?»
a sok-sok ismerős mind kinevet,
s elhúz fölöttem a fénylő idő.
Úgy nézek minden után, ami szép,
némán, merengve és kissé sután,
mint nyomorék az után aki ép,
mint vasutas a gyorsvonat után.