Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám
Ilyen című elmemozdító cikkében Kárpáti Aurél, a jeles kritikus egy napilap hasábjain arra a megállapításra jut, hogy Madách Lucifere a színpadon, a történeti képek során, egyre jelentéktelenebb figurává halkul s hovatovább «már csak egy-egy szellemes megjegyzésre szorítkozó idegenvezetővé színtelenedik». Továbbá, hogy «valósággal kívülmarad a drámán»... «egyszerű szemlélője lesz a lepergő eseményeknek»... s «elernyedése katasztrofálisan befolyásolja a Tragédia egész menetét»... sőt... «e tétlensége magának a műnek drámai hatását is veszélyezteti.»...
Kárpáti Aurél ezután megjelöli a módot, ahogy - «a költő célkitűzésének és szándékának teljes tiszteletbentartása mellett» - segíteni lehetne a dráma eme a «szervi szívbaj»-hoz hasonlóan «súlyos hibáján» s a megoldás, mint ő mondja: «valóságos Columbus tojás.»
Nevezetesen: Lucifernek kellene megszemélyesíteni - saját szerepén kívül - azokat az alakokat is, akik «az egyes képek külön kis tragédiáit eldöntik», így az athéni szín első demagógját, a konstantinápolyi szín patriarchiáját, a párisi szín Saint Just-jét s a prágai szín harmadik udvaroncát. Ennyi az egész. E dramaturgiai salto mortale pedig - a cikk illusztris szerzője szerint - egyszerű szereposztó rendelkezéssel keresztülvihető s így Lucifer «tettel nyomna szavára pecsétet, végrehajtva mindazt, amit különben csupán mond.»
Én nem merném elfogadni e gyökeres s ha nem is az egész mű, de mindenesetre a legjelentősebb szerep lényegének elkerülhetetlen megváltoztatását jelentő rendezői reformot. Még kevésbé tudnám a bizarr újítást egy szereposztás problémájává egyszerűsíteni.
Mert eltekintve attól, hogy az Ember Tragédiájával foglalkozó tengernyi irodalomban eddig senki nem vetette fel azt az ötletet, hogy Lucifernek más szerepet is adjunk, mint amit Madách adott neki: legelőször azt nem értjük, miért kell Lucifernek, a történeti színek e nagyszerű rendezőjének, vagy - mint Erdélyi János nevezi - «a tragédia sugallójának» fensőbbséges mivoltából kivetkőzve, valóságos átváltozó művészként képről-képre még külön agyonkomédiáznia a drámát? Nem közömbös-e a dráma szempontjából, hogy egy-egy eszme zászlóvivőjeként
Nem, Lucifer
Lucifer «passzivitásáról» többen nyilvánítottak véleményt - pro és contra - a Tragédia taglalói közül, de sohasem kifogásolták azt. Igy - néhány jelentősebbet említve - Szász Károly annyit mond: «Lucifernek Ádám álmában a többi mellékalakok egyikévé kell törpülnie», passzivitása tehát szükségképpeni; a Fővárosi Lapok kritikusa már a legelső színpadi előadáson megállapította, hogy Lucifer «noha az embert akarja megrontani, olykor mentorává válik»... viszont Rákosi Jenő ugyanekkor Lucifer túlzott aktivitásáról beszél, ugyanígy Erdélyi János, aki hajlandó inkább az ördög komédiájának, mint az ember tragédiájának nézni a művet; azt pedig, hogy «Lucifer csak elmélkedik és okoskodással kíséri a cselekvényt, s mindkevesebb dolga van a színek előrehaladásával» Morvay Győző a terjedelmes «Magyarázó Tanulmány» szerzője is meglátta. Borbély István ismét ellenkező felfogást vall irodalomtörténetében: «Lucifer igazi lénye nem a mindentudás» - mondja - «hanem az örökös tettvágy, a soha meg nem szűnő akarat, a végnélküli törekvés, az örök mozgás, a megállás nélküli élet. Lucifer a tett ihlete.»
Hogy «fokozatos» volna e passzivitásba süllyedés? lehet; ámbátor a görög színben passzívabbnak látom, mint az ezt követő római, vagy konstantinápolyiban; hogy «idegenvezetővé jelentéktelenedik» nem érzem, különösen, ha nem felejtem, hogy minden szín az ő rendezésében pereg le előttem s nélküle nem látnám az egész tragédiát, ha «szemlélője» tehát a drámának: legfelljebb annyira az, mint minden rendező s ugyanezen okból «marad kívül a cselekvésen» («bár ehhez is fér még egy-két vajjon») amire Alexander Bernát is rámutatott a mű ötvenéves jubileumán elmondott ünnepi beszédében.
Ennyit általánosságban Lucifer passzivitásáról; ami pedig az alak aktivabbá tételét illeti, más szerepeknek is Luciferre való kiosztásával a véleményem szerint - talán érdekes - kuriozumnál, vagy kísérletnél egyéb alig lehetne.
Hogy Saint Just alakjában miért nem léphetne elénk, azt fennebb már érintettem: ez egyrészt a történelemből ismert, valóban élt alak, másrészt maga sem tudja sorsát elkerülni: hogyan vezethesse akkor másét?! Képtelenség az ördög mezébe bujtatni őt. De más okból sem vihető keresztül a terv. Saint Just éppen úgy, mint a görög szín első demagógja s bizonyos mértékben a falanszter aggastyánja Ádám közvetlen megsemmisítésére tör. E szerepet tehát már csak azért sem alakíthatná Lucifer, mert neki nem ez - Ádám
De nem lehetne a görög demagóg azért sem, mert hiszen éppen annak izgatásától - «Kimondom hát a nép ítéletét» - és éppen ő menti meg Ádámot - «Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!» - még hazugság árán is (s nem «ez az egyetlen» hazugsága a tragédiában.) Ugyanezen okból nem lehetne a falanszter aggastyánja. Lucifer az, aki mindkét esetben fizikailag, a szó szoros értelemben megmenti a pusztulástól Ádámot (mert még szüksége van rá; nagyon olcsó győzelem lenne egyszerűen veszni hagyni, vagy egyenesen elősegíteni romlását: annak majd később jön el az ideje.)
Kárpáti Aurél azt mondja tovább: «Lucifer inkább kísérő jóbarát, mint nyilt ellenfél. De csak látszólag.» Ez igaz. Azonban, ha akár Saint Just, akár a görög demagóg, akár az aggastyán szerepét játszaná, akkor a luciferi szerep lényegében változna meg, mert a felsorolt alakok nemcsak látszólag, hanem valójában is Ádám ellenségei, vagy ellenfelei s így Lucifernek is azzá kellene válnia; mivel pedig Ádám mindvégig tudja, hogy Luciferrel, felvilágosító örök társával áll szemben: a mű értelmét - legalább is a jelenlegi értelmét - veszítené el, ami legszembeötlőbben a XV. szín végjelenetében jutna kifejezésre.
S ha - last not least - a patriarcha szerepét nézzük, akkor különösen erre az eredményre kell jutnunk. Először: semmivel sem drámaibb a tragédia, ha a homousion-homoiusion vitát Lucifer folytatja; másodszor, sokkal hatásosabb és Lucifer tervébe illőbb, ha rajta kívül álló személy ténykedései és szavai ábrándítják ki a hit világából Ádámot. Hiszen ha Lucifer lenne a patriarcha alakítója - ami «állandó maszkjának megtarthatását» is problematikussá tenné - akkor Ádám, aki - nem győzöm hangsúlyozni - minden színben jól ismeri őt, joggal kételkedhetne e vallási vita valódiságában. Ha minden oly szerepet Lucifer személyesítene meg, mely képről-képre, színről-színre ábrándítja ki Ádámot hitéből s megbénítja minden ambicióját: vajjon hinne-e ez neki? Nem «csalfa tünemény»-nek, Lucifer átlátszó, gonosz játékának gondolná-e indokoltan - azt, ami miatt tervei meghiusulnak? Valószínű. Igy azonban valóbbnak véli a kudarcos álomképeket és lépésről-lépésre tántorog, siet vagy hátrál az «ugrás, mint utolsó felvonás» felé.
Főként azonban azért volna bizarr, sőt frivol játék a főpap szerepét Luciferrel játszatni, mert a patriarcha a keresztény, római katholikus vallásnak egyik mindmáig alapvető dogmáját, a homousiont védi. Ez a szerep, de különösen ez a mondat: «Isten dicse, a nép üdve hív» talán mégsem az ördög szájába való. (Arról meg - gondolom - felesleges beszélnem, hogy ez a sor,
Végül, hogy «teoretikus formában minden vita meddő»: e kérdés körül talán magam is elfogadom, de mivel a felvetett eszme sem más egyelőre, mint csupa teoria: szükségesnek tartottam néhány megjegyzést tenni rá.