Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám

BORY ISTVÁN: AZ IGAZI LUCIFER
Disputa

Ilyen című elmemozdító cikkében Kárpáti Aurél, a jeles kritikus egy napilap hasábjain arra a megállapításra jut, hogy Madách Lucifere a színpadon, a történeti képek során, egyre jelentéktelenebb figurává halkul s hovatovább «már csak egy-egy szellemes megjegyzésre szorítkozó idegenvezetővé színtelenedik». Továbbá, hogy «valósággal kívülmarad a drámán»... «egyszerű szemlélője lesz a lepergő eseményeknek»... s «elernyedése katasztrofálisan befolyásolja a Tragédia egész menetét»... sőt... «e tétlensége magának a műnek drámai hatását is veszélyezteti.»...

Kárpáti Aurél ezután megjelöli a módot, ahogy - «a költő célkitűzésének és szándékának teljes tiszteletbentartása mellett» - segíteni lehetne a dráma eme a «szervi szívbaj»-hoz hasonlóan «súlyos hibáján» s a megoldás, mint ő mondja: «valóságos Columbus tojás.»

Nevezetesen: Lucifernek kellene megszemélyesíteni - saját szerepén kívül - azokat az alakokat is, akik «az egyes képek külön kis tragédiáit eldöntik», így az athéni szín első demagógját, a konstantinápolyi szín patriarchiáját, a párisi szín Saint Just-jét s a prágai szín harmadik udvaroncát. Ennyi az egész. E dramaturgiai salto mortale pedig - a cikk illusztris szerzője szerint - egyszerű szereposztó rendelkezéssel keresztülvihető s így Lucifer «tettel nyomna szavára pecsétet, végrehajtva mindazt, amit különben csupán mond.»

Én nem merném elfogadni e gyökeres s ha nem is az egész mű, de mindenesetre a legjelentősebb szerep lényegének elkerülhetetlen megváltoztatását jelentő rendezői reformot. Még kevésbé tudnám a bizarr újítást egy szereposztás problémájává egyszerűsíteni.

Mert eltekintve attól, hogy az Ember Tragédiájával foglalkozó tengernyi irodalomban eddig senki nem vetette fel azt az ötletet, hogy Lucifernek más szerepet is adjunk, mint amit Madách adott neki: legelőször azt nem értjük, miért kell Lucifernek, a történeti színek e nagyszerű rendezőjének, vagy - mint Erdélyi János nevezi - «a tragédia sugallójának» fensőbbséges mivoltából kivetkőzve, valóságos átváltozó művészként képről-képre még külön agyonkomédiáznia a drámát? Nem közömbös-e a dráma szempontjából, hogy egy-egy eszme zászlóvivőjeként ki szerepel a színen? Mennyivel teszi drámaibbá a tragédiát, vagy akár Lucifer szerepét is, ha pl. Borbála-Évát ő és nem az általa rendezett játékban az udvaronc csábítja el? Azután: ha nem tekintjük is azt, hogy Lucifer - a szerző művészi öntudatára vallóan - minden színben csak egy szerepet játszik (fáraó minisztere, görög harcos, Miló, Kepler famulusa stb.) és - a dolog természetéből folyóan - sehol sem veszi fel történeti alak köntösét s így a köztudomás szerint utóbb kivégzett tehát Danton-Ádámmal egy sorsra jutott Saint-Just megszemélyesítője már csak azért sem lehetne: hogyan oldhatnók a teoria szerint a római színt, melynek «kis tragédiáját» Péter apostol dönti el? (sokkal inkább mint pl. a konstantinápolyi patriarcha.) Csak nem bíznánk Luciferre annak szerepét is? Továbbá, ha «Ádám visszavonulása a cselekvéstől» (ami sokkal inkább szóvá tehető és érezhető hiány) «a drámai küzdelem lényegét alig érinti» (ezt kétségbevonjuk: hiszen éppen az ember tragédiájának egyes képei peregnek le előttünk) «mivel a harc Isten és az ördög között folyik» (van egy egészen új felfogás: a Szerb Antalé, mely szerint e harcot Ádám és Éva vívja egymással) vajjon miért van távol a történeti színek szereplői közül a - még Lucifernél is passzívabb - Isten, kinek ezek szerint épúgy ott volna a helye, mint Lucifernek, a küzdelem másik részesének.

Nem, Lucifer személy szerint nem döntő szereplője a történeti színek külön-külön tragédiáinak; az ő szerepe nagyobbszerű és átfogóbb. Ő az egésznek fő mozgatója, aki - természetesen - csak a «biblikus színekben lesz valóságos, küzdő, drámai sőt tragikai alak», ahol nincs magárahagyva a tehetetlen és naív emberpárral, hanem Istennel vívja a maga nagy viadalát. Ez az, amit Voinovich úgy fejez ki tanulmányában, hogy «Lucifer csak addig eleven, míg a Gonosz fogalmát testesíti meg. Vagyis az Úrral vívott harcában.»

Lucifer «passzivitásáról» többen nyilvánítottak véleményt - pro és contra - a Tragédia taglalói közül, de sohasem kifogásolták azt. Igy - néhány jelentősebbet említve - Szász Károly annyit mond: «Lucifernek Ádám álmában a többi mellékalakok egyikévé kell törpülnie», passzivitása tehát szükségképpeni; a Fővárosi Lapok kritikusa már a legelső színpadi előadáson megállapította, hogy Lucifer «noha az embert akarja megrontani, olykor mentorává válik»... viszont Rákosi Jenő ugyanekkor Lucifer túlzott aktivitásáról beszél, ugyanígy Erdélyi János, aki hajlandó inkább az ördög komédiájának, mint az ember tragédiájának nézni a művet; azt pedig, hogy «Lucifer csak elmélkedik és okoskodással kíséri a cselekvényt, s mindkevesebb dolga van a színek előrehaladásával» Morvay Győző a terjedelmes «Magyarázó Tanulmány» szerzője is meglátta. Borbély István ismét ellenkező felfogást vall irodalomtörténetében: «Lucifer igazi lénye nem a mindentudás» - mondja - «hanem az örökös tettvágy, a soha meg nem szűnő akarat, a végnélküli törekvés, az örök mozgás, a megállás nélküli élet. Lucifer a tett ihlete.»

Hogy «fokozatos» volna e passzivitásba süllyedés? lehet; ámbátor a görög színben passzívabbnak látom, mint az ezt követő római, vagy konstantinápolyiban; hogy «idegenvezetővé jelentéktelenedik» nem érzem, különösen, ha nem felejtem, hogy minden szín az ő rendezésében pereg le előttem s nélküle nem látnám az egész tragédiát, ha «szemlélője» tehát a drámának: legfelljebb annyira az, mint minden rendező s ugyanezen okból «marad kívül a cselekvésen» («bár ehhez is fér még egy-két vajjon») amire Alexander Bernát is rámutatott a mű ötvenéves jubileumán elmondott ünnepi beszédében.

Ennyit általánosságban Lucifer passzivitásáról; ami pedig az alak aktivabbá tételét illeti, más szerepeknek is Luciferre való kiosztásával a véleményem szerint - talán érdekes - kuriozumnál, vagy kísérletnél egyéb alig lehetne.

Hogy Saint Just alakjában miért nem léphetne elénk, azt fennebb már érintettem: ez egyrészt a történelemből ismert, valóban élt alak, másrészt maga sem tudja sorsát elkerülni: hogyan vezethesse akkor másét?! Képtelenség az ördög mezébe bujtatni őt. De más okból sem vihető keresztül a terv. Saint Just éppen úgy, mint a görög szín első demagógja s bizonyos mértékben a falanszter aggastyánja Ádám közvetlen megsemmisítésére tör. E szerepet tehát már csak azért sem alakíthatná Lucifer, mert neki nem ez - Ádám idő előtt való pusztulása - a célja; azonkívül neki - látszólag - minél kevesebb szerepet szabad játszania Ádám kétségbeesése körül, hiszen ő az, aki bevallott programja szerint is reményt akar kelteni az emberpárban, «hogy a csatától meg ne fussanak». Egészen értelmetlen és céltalan volna tehát, ha e reménykeltést a kétségbeejtéssel ellensúlyozná a hűvös tervszerűséggel dolgozó Lucifer. Nem ő - személy szerint ő - akarja megsemmisíteni Ádámot, kinél nyilván erősebb - oh roppant lebecsülnők e nagyszerű figurát, ha ilyesmit tételeznénk fel róla, hanem az általa bemutatott képek hatása alatt keseríti a kétségbeesésen keresztül majd az öngyilkosságig. Ez sokkal luciferibb gesztus, mint - nem tudom én - üres demagógiától felizgatott tömeg martalékául engedni.

De nem lehetne a görög demagóg azért sem, mert hiszen éppen annak izgatásától - «Kimondom hát a nép ítéletét» - és éppen ő menti meg Ádámot - «Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!» - még hazugság árán is (s nem «ez az egyetlen» hazugsága a tragédiában.) Ugyanezen okból nem lehetne a falanszter aggastyánja. Lucifer az, aki mindkét esetben fizikailag, a szó szoros értelemben megmenti a pusztulástól Ádámot (mert még szüksége van rá; nagyon olcsó győzelem lenne egyszerűen veszni hagyni, vagy egyenesen elősegíteni romlását: annak majd később jön el az ideje.)

Kárpáti Aurél azt mondja tovább: «Lucifer inkább kísérő jóbarát, mint nyilt ellenfél. De csak látszólag.» Ez igaz. Azonban, ha akár Saint Just, akár a görög demagóg, akár az aggastyán szerepét játszaná, akkor a luciferi szerep lényegében változna meg, mert a felsorolt alakok nemcsak látszólag, hanem valójában is Ádám ellenségei, vagy ellenfelei s így Lucifernek is azzá kellene válnia; mivel pedig Ádám mindvégig tudja, hogy Luciferrel, felvilágosító örök társával áll szemben: a mű értelmét - legalább is a jelenlegi értelmét - veszítené el, ami legszembeötlőbben a XV. szín végjelenetében jutna kifejezésre.

S ha - last not least - a patriarcha szerepét nézzük, akkor különösen erre az eredményre kell jutnunk. Először: semmivel sem drámaibb a tragédia, ha a homousion-homoiusion vitát Lucifer folytatja; másodszor, sokkal hatásosabb és Lucifer tervébe illőbb, ha rajta kívül álló személy ténykedései és szavai ábrándítják ki a hit világából Ádámot. Hiszen ha Lucifer lenne a patriarcha alakítója - ami «állandó maszkjának megtarthatását» is problematikussá tenné - akkor Ádám, aki - nem győzöm hangsúlyozni - minden színben jól ismeri őt, joggal kételkedhetne e vallási vita valódiságában. Ha minden oly szerepet Lucifer személyesítene meg, mely képről-képre, színről-színre ábrándítja ki Ádámot hitéből s megbénítja minden ambicióját: vajjon hinne-e ez neki? Nem «csalfa tünemény»-nek, Lucifer átlátszó, gonosz játékának gondolná-e indokoltan - azt, ami miatt tervei meghiusulnak? Valószínű. Igy azonban valóbbnak véli a kudarcos álomképeket és lépésről-lépésre tántorog, siet vagy hátrál az «ugrás, mint utolsó felvonás» felé.

Főként azonban azért volna bizarr, sőt frivol játék a főpap szerepét Luciferrel játszatni, mert a patriarcha a keresztény, római katholikus vallásnak egyik mindmáig alapvető dogmáját, a homousiont védi. Ez a szerep, de különösen ez a mondat: «Isten dicse, a nép üdve hív» talán mégsem az ördög szájába való. (Arról meg - gondolom - felesleges beszélnem, hogy ez a sor, éppen ez a sor miért nem hagyható ki. A gyilkos kontraszt miatt.) Hiszen Szász Károly még azt is kifogásolja, hogy Lucifer a «kereszt hősé»-t említi a tragédia során.

Végül, hogy «teoretikus formában minden vita meddő»: e kérdés körül talán magam is elfogadom, de mivel a felvetett eszme sem más egyelőre, mint csupa teoria: szükségesnek tartottam néhány megjegyzést tenni rá.