Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám

KASSÁK LAJOS: VARANNÓ [+]

Reménytelen idők. A háború őrülete zúgott körülöttünk és elmerüléssel fenyegetett a könyörtelen szegénység. Legalább, ha egy szalmaszálat találnánk ebben a viharban, gondoltuk, egyetlen szalmaszálat, amibe megkapaszkodhatnánk. Erős, egészséges fiatalemberek vagyunk, semmi kedvünk hozzá, hogy kilépjünk az életből. Néha föl-fölvillant egy reménység-csillag a távolban, de mielőtt elindulhattunk volna felé, újból kialudt s még elveszejtőbb lett körülöttünk a sötétség. S ekkor az egyik este eljött hozzánk Mácza János, a MA munkatársa és meghívott bennünket Varannóra. Okos ember. Amellett, hogy ír, a patikus-segédet sem ütötte agyon magában s most a nyári hónapokra Varannón kapott kisegítői állást.

Elfogadtuk a meghívást és rohanvást készülődtünk.

Hármasban utazunk Jolánnal és Etivel, akit a nagytétényi zárdából sikerült néhány hónapra kikönyörögnie az anyjának. Napok multán vesszük csak észre, hogy milyen idegen közöttünk ez a kislány. Jolán az anyja, én a mostohaapja vagyok, hozzánk kötik őt életének első emlékei s mégis alig tudunk a bizalmába férkőzni. A zárda nevelte el tőlünk, vagy talán a mi bűnünk, hogy így eltávolodtunk egymástól? Kár a töprengésért.

Alig, hogy megérintette a meleg, nyári szellő, fejecskéjéből kiszálltak a szomorú gondolatok, vad lett, mint amilyennek régebben ismertük s már hozzánk hasonló erényeivel és hibáival.

*

Klasszikus festők képein láttam ilyen tájat. Hatalmas földtáblák, zöld, sárga, rozsdásbarna színekben. A vidék enyhén hepe-hupás, termő lapály és dombok, a közelben kis faszigetekkel megtűzdelten, a távolban fenyőerdőkkel borított hegyek sötétlenek. Ismeretlen vidék a számomra. Ahol gyerekkoromban fölnevelkedtem, nem láttam sem figyelemreméltó dombokat, sem hegyeket. Szűk volt a látóköröm s az egyhangú határ azonkívül, hogy fűzfák nőttek a folyó partján, megszurkált bennünket a bogáncsföld, semmi különösebb emléket nem hagyott bennem. Csavargásaim közben sem jártam ilyen vidéken. Akkor inkább a városok képe fogott meg, a falukat és tanyákat csak olyankor kerestük föl, ha éhesek voltunk s csak annyira tudtuk értékelni, amennyire szívesen jó, vagy elutasítóan rossz volt hozzánk a népség. Sokat tudnék beszélni Bécsről, Münchenről, Nürnbergről, Passzauról, Brüsszelről, Amszterdamról, Párisról, Lyonról és más városok kultúrájáról, földrajzi fekvéséről, népeik szokásairól, de semmire sem emlékszem a városok körül elterülő földekről, a földeket átszelő vizekről s a láthatárt bekerítő hegyekről.

Itt ezen a tájon, mintha kissé új emberré is születtem volna. irodalmi programomban a mozgásra esküszöm, a semmibe bele nem nyugvás elvét hirdetem és itt mindjárt az első napon föléreztem a csönd jótékonyságát és élvezni tudom azt a határtalan nyugalmat, ami a földekből, az enyhén mozduló fákból, a levelek, gyümölcsök, füvek és virágok, a tüzelő nap és a mozdulatlanul fölénk boruló ég színeiből felém árad. Érzem, hogy nem a zúgó, zakatoló városokban, a közlekedés őrületében és a roppant gyárak árnyékában, hanem itt, az Isten szabad ege alatt, a nyers földön állva, az illatos szellőáramlatban, itt lehetne igazán dolgozni. Az embert és az emberiséget eddig, mint valami absztrakciót értelmeztem s most, ha csak ritkán találkozom is velük össze, mégis sokkal közelebb érzem magam hozzájuk, személy szerint a sok különös zsidóhoz, akik ezt a falut benépesítik, a ráncosarcú szlovák parasztokhoz, férfiakhoz és nőkhöz egyformán.

A fák között madarak énekelnek és a falu alatt a sebesjárású Tapoly folyó ereszkedik le a magaslati tájakról.

Mácza szívesen fogadott bennünket, a gazdája szabadságon volt s ő, mint egy igazi vendéglátó úr, finom ételekkel, nemes borral és jó cigarettákkal látott el mindnyájunkat. Az első napon nagyon jól éreztük magunkat, de aztán mintha valami betegség ereszkedett volna ránk. Született városi emberek vagyunk, nem bírjuk el a nap közvetlenül érintő sugarait és az erős, friss szellőket. A bőrünk érzékeny az örökös árnyékban éléstől, a tüdőnk megszokta már a gyárak kormát és a körutak fülledtségét. Elgyöngültünk, mint ősszel a legyek. Aludni akartunk, csak aludni, akár egy évszázadon át, megszakítás nélkül. Alig, hogy eljött az alkonyat, lázasak lettünk és engem kirázott a hideg. Az első pillantással paradicsomi kertnek tünt föl előttem ez a táj és máris menekülni szeretnék vissza a régi oduba, ahol szinte észrevétlenül senyved el az ember teste és lelke. Először úgy gondoltuk, hogy közvetlenül a patika mellett, Mácza szobájában fogunk lakni, de máris beláttuk, ez így lehetetlenség. Nem birtuk a mindenféle erős szagokat, amik a patikából a legkisebb résen át is betolakodtak hozzánk.

Szemben, a «Fő-út» túlsó oldalán egy kis paraszti házacskát vettünk ki magunknak. Szoba és konyha. A konyha egyik oldala tele volt dobálva rőzsével, középen nagy fűrészbak állott, a sarokban vályogból vetett tűzhely repedezett, rozsdavörös plattnival. A szobában két ágy volt, megrakva nehézszagú, paraszti ágyneművel, az ablak alatt hatalmas díván, büdös disznóbőrrel behúzva. A plafónt keresztberakott mestergerendák tartották. Asztal és székek, egy nagy szekrény és sublát, aminek a fiókjait csak együttes erővel tudtuk kivontatni. Soha nem éltünk és nem aludtunk ilyen fészekben. De ez nem jelentett semmit. Napokon át szédültünk, mint a felbevert libák és aludtunk, aludtunk. Aztán fölébredtünk, egyszerre egészségesek lettünk, frissel voltunk és jól éreztük magunkat.

Az első napokban, hogy betegeskedtem, Mácza édes, sűrű malagaborral iparkodott talpraállítani s ez a jó ajándék most átszállt Etire. Ő jobban birta a helyváltozást, mint mi. Elevenen ugrabugrált, az Isten eledelét is elfogyasztotta volna. Ebéd előtt átjárt Máczához az egy deci malagaboráért, úgy őrizte, mint a sárkány a birtokát, semmi ellenében nem lehetett volna egy csöppet elcsalni tőle. Később egy-egy üveg Ovomaltint is kapott, ezt is szerette és kegyetlenül őrizte tőlünk. Igazánból csak most ismertük meg ezt a kislányt. Sok beszédű, nyugtalan természetű. Minden neszre nyitva vannak a fülei és mindenbe belekotyog.

Úgy éreztük, örökre elszakadtunk a nagyvilágtól. De ez csak az első napok impressziója volt. Később, ha az itteni szűk környezetünk le is foglalt bennünket, kíváncsian szimatoltunk Pest felé, vártuk a leveleket és híreket, amelyeknek onnan kellett érkezniök. Ujság nem járt a faluba, vagy csak a zsidóknak egy-két német lap, amikhez mi nem juthattunk hozzá. A parasztok olyan önmagukban, csöndben és munkábaveszetten éltek, mint a jámbor állatok. Csak esténként ébredtek föl kicsit. Zárás után, ha nincs más dolgunk, Máczával kint üldögéltünk hármasban a patika előtti kőpadon, Etit nagynehezen már lenyomtuk aludni s ilyenkor a konduló csöndben itt is, ott is, valahonnan messziről fölhangzottak a parasztok énekei. Legények és lányok szlovák nótákat énekeltek messzehangzón, elnyujtott, fájdalmas lejtéssel.

- Ez az igazi paraszti ének! - mondta Jolán. - Ezek még nem ismerik a városi slágereket, úgy dalolnak, mintha a nagyvilágnak közvetlenül mondanák el legbensőbb titkaikat.

Valóban egészen mások ezek a nóták, mint amilyenekhez a mi füleink hozzászoktak. Mácza ismeri a dalok szövegét és azt mondja, nagyon közel állnak a szívéhez. Jolán Újpesten és Szabadkán nevelkedett, ezen a bunyevác vidéken hallott szerb dalokat, de azt mondja, azok élesebben hangzók és indulatosabbak voltak, valami egészen más, mint ezek: édes barbárság. Én emlékszem néhány szlovák nótára gyerekkoromból, de azok is mások voltak. Ott a szlovák és magyar nyelv erősen összekeveredett, egyiknek sem maradt meg a tiszta karaktere s a nótákban sem szólalt meg többé a tiszta lélek.

A nótázásokba nemsokára a fegyverek kegyetlen dörgése is beleszólt. Az oroszok erősen előrenyomulóban voltak s így a csöndes estékben tisztán és ijesztőn hallani lehetett az ágyúk dörgését. Mintha vihar előtt az ég háborgott volna, a dördülések visszhangosan végighömpölyögtek a tájon és megremegtették a levegőt.

Mácza Ibsenről és Strindbergről beszélt. Nappal, ha nem volt elfoglalva a patikában, ott ült a szobájában az írógépe előtt és Strindberg «Haláltánc» című drámáját fordította. Ibsen volt előtte a modern irodalom legnagyobb komponáló mestere, Strindberg pedig az örökké megdühödött zseni, akit drámai túlfűtöttségével és fanatikus nőgyülöletével egészen közel érzett magához.

Nőgyülölet! Jó téma volt ez így a falusi estékben. Ketten egy ellen harcoltunk. Jolán nem kis elfogultsággal védte a fajtáját. Minden csöppnyi erényüket fantasztikusan fölnagyította s anélkül, hogy ellenünk lett volna, amazokat mint angyalokat akarta elénk állítani. De ezekben a pillanatokban mi voltunk többségben és úgy éreztük, mindannyiszor a mi javunkra záródik le a vita. De lehet, hogy ezt csak a mi másik oldalra hajló elfogultságunk érzékeltette így velünk. Jolán engem is nőgyülölőnek tart, holott sohasem féltem tőlük és sohasem vetettem meg bennük azt, ami jó és dícséretre érdemes.

Mácza különös ember ezen a téren. Magábazárkózottan él, még sohasem láttuk együtt nővel és sohasem beszél tóluk úgy, mint akiket egyszer is megkívánt volna az életében. De kérdés, hogy ő nem úgy van-e a nőkkel, mint nagy mestere, Strindberg? Az öreget én valósággal megvadult fajdkakasnak látom. Haragszik a szoknyára, mert nem engedik meg neki, hogy állandóan a fodrai között gubbasszon. Gyűlöli a nőket, mert nem tudja őket kielégíteni. Írásai most kezdenek nálunk igazán hódítani. Nagyrabecsülöm drámai erejét, de világszemlélete meglehetősen távol van tőlem. Most jelent meg egyik önéletrajzi regénye, a kritika elragadtatással fogadta, én is írtam róla és egy rövid, keserűízű portrét rajzoltam Strindbergről. Talán senki nem osztja nézetemet, vagy talán csak azok a született konzervatívek, akik minden hangosabb szóban és minden harcos indulatban magát az ördögöt látják megnyilatkozni. Ezek talán helyeslőn bólintanak írásom fölött, de ennek a barátságnak nincs mit örülnöm. Mácza, mint valami oroszlánkölyök, védi a mesterét. Éjfél felé, mikor aludni megyünk, Strindberg neve az utolsó szó a nyelvünkön és másnap, hacsak nem nagyon vigyázunk magunkra, megint vele kezdődik el a beszélgetésünk.

Reggel korán kelek. Nem is reggel van ekkor, hanem pirkadó hajnal, ilyenkor még a parasztok is álmosan nyujtóznak egyet ágyaikban. A folyóban sok a hal s már régen, hosszú esztendők óta nem volt alkalmam, hogy horgász-szenvedélyemet gyakoroljam. Isteni élvezet hajnali csöndben kint ülni a folyó partján valamelyik fűzfa tövében s mint a mozdulatlan fakír, türelemmel várni a szerencsét, amely láthatatlanul a víz alatt bujdokol.

Jolán még jóízűen alszik, mikor óvatosan kikelek az ágyból és úgylátszik, hogy Eti is az álomanya karjai között fekszik magafeledten. De nem. Alig, hogy egyet, kettőt mozdulok, fölemeli a fejét a párnáról és súgva kérdezi:

- Hova megy, Tatácska? Én is megyek, jó? Várjon meg, Tatácska, mindjárt készen vagyok. Várjon meg hát - selypítve beszél, gyorsan és magas fejhangon, árnyalás nélkül repülnek ki belőle a szavak.

Hiába integetek és morgok felé, már lent is van a dívánról, magárakapja a ruhácskáját s mint valami eleven kis kutya, már ott szalad mellettem a mezei úton. Átvágunk a földeken az árokig, ahol a nedves talajban kukacokat szedünk a horgászáshoz. Eti sem Istentől, sem embertől nem fél és a kukacoktól sem. Én egy bottal szedem ki a földből, ő két ujjal utánuk nyul és kihúzza őket a lyukból. Tekergőznek az ujjai között és ő olyan hangosan nevet, hogy minduntalan le kell intenem. Ez a gyönge hang is élesen és bántón hasít most bele a csöndességbe. De Etinek hiába beszél az ember, kiverekszi a maga jogait, ott van, ahol lenni akar és úgy viselkedik, ahogy az neki jólesik. Este letesszük aludni, amíg otthon vagyunk, színleli az alvást, de alighogy a lábunkat kihúzzuk a lakásból, fölkel és össze-vissza nyalogatja, ami ételféle föllelhető. A tejről leissza a fölt, belekóstol a lekvárba és a húsféle sem maradhat tőle érintetlenül. Egyszer, hogy korábban jöttünk haza, a nyitott ablakon át láttuk, amint ott ül egy üveg lekvárral, az asztalon pedig a tejeslábas, amiből egy nagy macska szürcsölget. Az anyja halálraváltan megijedt.

- Nézd, nézd, - súgta - egy macska! Óh, Istenem, még neki talál ugrani!

Odaálltam az ablakhoz és nyugodtan beszóltam hozzá. Ő is nyugodtan rámpillantott, mintha semmi különösebb nem történne körülötte. A macska egyetlen ugrással kivetette magát a másik ablakon. Mikor bementünk, Jolán hiába kezdett bele a nagy prédikációba, Eti vidáman gagyogta: ha nem tud elaludni, jószándékkal fölkel, hogy kicsit megkóstolgasson valamit és a macska is belátogat hozzá minden este. Az anyja szörnyűködött és ő nevetett. Mit lehetett volna vele csinálni?

- Hadd nyalakodjon! - mondtam. - Csak az nem szép tőled, hogy te egy kortyot se akarsz adni nekünk a malagaborból, holott a mi édességeinket még éjszaka is megkóstolgatod.

- Ha akarja, az Ovomaltineből adhatok (úgy mondta, ahogyan írva van). Ha akarja, abból adhatok, de a malagaborból, abból nekem is kevés van.

Hiábavaló lett volna minden kötekedés. Keményfejű kölyök, nem ismeri az érzelgősséget. És a tekintélytiszteletet se ismeri. Hiába akarták hat éven át szelíd báránnyá formálni a zárdában, igazi farkasivadék, falánk és kitartással küzd a maga érdekében. Most sem boldogulnék vele, ha ki akarnám oktatni arról, hogy a kukacok undorító férgek és nem helyes, ha az ember az ujjai között madzsgálja őket.

- Ha akarja, a vízben majd megmosom a kezeimet. A zárdában nagy boszorkánylepkék jöttek be nyáron a szobába, azokat is a kezünkkel fogtuk meg. Olyan lisztes por maradt az ujjainkon és meg se mostuk. Hiszen akkor már éjszaka volt. Tudja, Tatácska, a kedves nővér Fidesz néha éjszaka is bejött hozzánk a szobába, mezítláb jött s csak akkor vettük észre, mikor már ott állt az ágyunk előtt. Piff, puff és jól ráütött a fejünkre.

- Csacsik voltatok. Mért nem vigyáztatok jobban, ha tudtátok, hogy éjjel se hagy békén benneteket.

- Óh, a kedves nővér Fideszre, arra nem lehet vigyázni. Tudja, Tatácska, az olyan, mint a szellemek, egyszerre mindenhol ott tud lenni.

A kedves nővér Fidesz, a kedves nővér Petronia, a kedves nővér Gölesztin és hasonló furcsa nevekkel volt tele a feje. A vízparton levetkőzött mezítelenre, csakugyan gondosan megmosta a kezeit és süttette magát a felkelő napocskával. Hat óra után Jolán reggelit hozott ki a részünkre. Tejet, vajat, kenyeret és gyümölcsöt. Így éltünk hármasban, az emberek közül kiszakadtan, mint a nomádok. Én csöndben a horgot figyeltem, ők sugdolózva beszélgettek. Néha elkalandoztak mellőlem, hogy bodzabogyót szedjenek, amiből Jolán lekvárt főzött. Mire visszajöttek, délfelé járt az idő és nem volt érdemes tovább horgászni. Néha fogtam valamit, tüskéshátú dörgőcsöket, apró cigányhalat, vagy néhány fehérhasú keszeget, amiket aztán Eti cipelt haza a vállára fektetett rudacskán, nagy lármával. Ilyenkor kinyílt a torka, de ha heccelődni kezdtünk vele, akkor behúzta a nyakát, hogy a szavai elvékonyodtak és hegyesek voltak, mint a tüskék. Ha a sovány kis testéről tréfálkoztam vele, akkor fölényesen rendreutasított és megmagyarázta, hogy neki nincsenek combjai, ahogyan én mondom, hanem csak felsőlábszárcsontjai vannak.

- A kedves nővér Fidesz sohasem engedte meg, hogy mi ilyesmiket beszéljünk. Ott nem is szabad soha így levetköződni a gyerekeknek. A kedves nővér Fidesz azt mondja, hogy se a mellünket, se a felsőlábszárcsontjainkat nem szabad senkinek megmutatni, mert az égbekiáltó bűn. Jaj, Tatácska, milyen érdekes az, mikor kimegyünk mosdani s fölhajtjuk az ingünket, a kedves nővér Fidesz mindig odaáll egy lepedővel és eltakar bennünket, mert az szemérmetlenség lenne, ha a többi kislányok így meglátnának.

Szomorú dolgok ezek, de Eti olyan kedvesen csacsogja el, hogy jóízűen mi is csak nevetünk a bajok fölött. Mácza alig várja, hogy összejöhessen Etivel. Mindjárt a kedves nővérekről kezd beszélni s hogy ugrassza a kislányt, kedves nővér Fideszt elkeresztelte kedves nővér Kunigundának s ezzel minden alkalommal elérte a kívánt hatást. Eti ugrott, mint a szöcske s ő, hogy megbékítse, kimérte neki a deci malagabort, cukorral és piskótasüteménnyel kedveskedett.

Délben voltak ezek a találkozók, aztán Mácza magára maradt és ott sétált a patika előtt föl-alá az utcahosszban. Különös figura így hajadonfőtt, a hosszú hajával, fehér munkaköpenyében, a hátán groteszkül összefont karjaival. Meghajlik a háta, mintha terhet cipelne, hosszú léptekkel jár, de nagyon gyöngéden teszi le a lábait a földre. Francia szabású, keskeny, hegyes félcipőket hord és úgy lép bennük, mintha a talpai tele lennének tyúkszemekkel. Valószínű, hogy a cipők agyonnyomorítják a lábait, de ő ebben a mészporos fészekben sem enged az eleganciájából. Tipikus patikussegéd, ugyanolyan, mint amilyenekre gyerekkoromból emlékszem. Csupa előzékenység, beteges érzékenység és parfőmillat. És a sápadt, keskeny arcán a fekete keretes pápaszem. Semmiképpen sem hasonlít Ibsenhez és mégis őt szeretné utánozni. Füveket főz, mindenféle folyadékokat kotyvaszt a szegény parasztoknak s fantáziában a messzi felhők között csatangol. Én csak esténként találkozom vele. Patikazárás után, ha szép idő van, lemegyünk a Tapolyba fürdeni.

Körülbelül nyolc óra van ilyenkor, itt harmatozik ránk a távoli harangszó, nagy majorság sötétlik a folyó túlsó partján, áthallatszik a tehenek bőgése, valamilyen géppel kelepelnek s ez az egyhangú lárma egész este ott lebeg a víz tükre fölött.

Én sem vagyok valami vasgyúró alakzat, de ez az ember itt mellettem így mezítelenül valóságos karikatúrja önmagának. A hosszú haja, hogy elázott a vízben, csomósan, szögkeményen eláll a fejétől, a melle beesett, a vállai szögletesen kifeszülnek és a bordái láthatóan úgy sorakoznak egymás mellé, mint valami öreg harmonika ráncai. Nem nagyon szereti a vizet, egy-egy pillanatra beleszalad a folyóba, aztán visszamenekül a partra s mint a kisgyerekek, egylábon ugrálva, rázza ki füléből a vizet. Az arca még keskenyebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, a szájszélei lilásak és hangosan didereg. Hogy itt áll mellettem mezítelenül, hirtelen föllelkesüléssel azt mondja:

- Ha egyszer a Nemzetibe kerülhetnék rendezőnek, forgószínpadot állítanék be s a díszleteket mozigéppel vetíteném a háttérre.

- Öltözzön föl, ember, hiszen megfagy így mezítelenül.

- Higgye el, szerkesztő úr, a legtöbb dolog az ember kitartásán múlik.

Hiába nógattam az öltözködéshez, eluralkodtak rajta a mániák s ott ül összekuporodottan a fűben, a rozsdáslevelű fűzfa alatt. Színházi dolgokról beszél s előrenyújtott fejjel a folyóba bámul, ahol még nagy fröcsköléssel hancúroznak a lármás, lesültbőrű gyerekek. Valószínű, hogy ő sohsem volt ilyen egészséges, eleven gyerek s vajjon mire gondolhat, hogy most itt látja maga előtt ezeket az elszabadult embercsikókat?

Szótlanul, a víztől elfáradtan ballagunk a falu felé. Az úton kétoldalt szomorúan gubbaszkodnak a vadszederbokrok s a talpunk alól puffanva száll föl a por.

Otthon már türelmetlenül vártak bennünket a vacsorával.

Így multak a napjaink s csak hetek multán kezdtem el komolyan dolgozni. Pestről utánam küldték Szabó Dezső «Nincs menekvés» című első könyvét. Vidéki nyomda olcsó tákolmánya. És a tartalmával sem vagyok megelégedve. Ezzel a munkájával mintha leleplezte volna magát előttem Szabó Dezső. Romantikus, szentimentális kis regény. Nincs meg benne az a bátor kiállás, ami a cikkeiben annyira imponál nekem. Szerkezetében rendezetlen, világszemléletében kaotikus, stílusában nem annyira gazdag, mint inkább tele van hemzsegő frázisokkal. A Má-ban megírtam róla szigorú véleményemet.

Nemsokára levelet kaptam Szabó Dezsőtől, amiben azt írja, hogy ez a könyve fiatalkori munkája s csak azért adja ki, hogy túl legyen rajta. Egy elkeseredett vidéki tanár árnyképét látom magam előtt. Ilyen lehet Szabó Dezső, gondolom. Mosakodásnak talán jó ez a levél, de felfogásom szerint az író csak azt adhatja művében, ami emberi lényege. Ez a könyv Szabó Dezső emberi tisztátalanságát hozta el nekem s ezután mindenesetre más szemmel nézek feléje, mint ahogyan ezt eddig tettem. Én is írtam szentimentális, romantikus verseket, de volt annyi erőm, hogy azokat eldobjam anélkül, hogy könyvben megjelentetném. Lehet, hogy most sem ér semmit, amit írok, de ezekért a munkáimért tudatosan vállalom a felelősséget. Ezt tudom csinálni, mert ilyen vagyok. Sok mindent elhagytam a multamból és nagy igényességgel indulok a jövő felé.

Színdarab írásába kezdtem. Egy kész drámám már van, de azzal még seholse kísérleteztem. Nincs felőle tiszta kritikai véleményem és ezért nem merek vele a világosságra menni. Most egy tragikomédiát írok. Érzem, hogy erősen Ibsen, Strindberg és Wedekind befolyása alatt állok. Sok az erotika a darabban és némi nőgyülöletes árnyalattal. Hajnalban kijárok a folyóhoz Etivel horgászni, délfelé beülök a patika mögötti kertben álló szaletlibe dolgozni. Naponta hat, nyolc órát írok. Ilyenkor színét se látom embernek. A szaletliben hűvös van, a gyümölcsfák illatoznak körülöttem, egy-egy madár rikkant bele a csöndbe, valahol kakuk szól, olyan komikusan, mint a kispolgári családok kakukos órája. Néha egy mókus ereszkedik le a fáról, kedvesen egész közel merészkedik hozzám, csillog a rozsdavörös szőre, hosszú bodros farkát, mint valami zászlót lengeti maga fölött. Két hátsó lábára ereszkedik és szembenéz velem. Egészen jól látom minden mozdulatát, szipog az orrával s a hosszú bajúszszálai vidáman mozognak.

Vacsora után kint ülünk a patika előtti kőpadon.

Különösen szép napjaink a szombatok. A falu tele van zsidósággal és ilyenkor ünneplőbe öltözik minden és mindenki. Szép fajta emberek ezek a zsidók, finom, arisztokrata tipus. Az öregeknek hosszú, hófehér szakálluk van, a fiatalok vékonyak és nyulánkak, halvány, olajbarna arcbőrük símán megfeszül, gyér, göndör fekete szőrök pelyhedzenek rajta. Istentisztelet előtt a templomtéren sétálnak csoportosan. Hosszú, fekete selyemkaftán van rajtuk, rövidszárú nadrág, hosszú, fehér harisnyák, fekete fél lakkcipők s a fejükön szőrmével szegélyezett, fekete bársonystrámlit viselnek. Jidisül beszélnek, egy szavukat sem érteni. De nem is igen merünk közel menni hozzájuk. Úgy tünik előttünk, mintha egy idegen világ népe szállt volna le bennük erre a földre. Imazacskó van a kezükben és meghajtott fejjel lépegetnek. Büszke és öntudatos a járásuk, de nincs benne hivalkodás. Egyiknek, másiknak kaftánja alól kilátszik a talesz és egyetlen nő sincs közöttük. Nagyon különös szerzetnek tünnek a mi szemünkben. Ránk se hederítenek, de mi talán nem is mernénk közéjük vegyülni. Hiába érzem magam fölvilágosult szabadgondolkodónak, valami furcsa érzés mégis elkülönít ezektől az emberektől. Gyerekkori emlékeim ébrednek föl bennem. Ha olyan házban laktunk, ahol zsidók voltak a szomszédaink, pénteken este átjöttek hozzánk és megkértek bennünket, hogy rakjon valaki tüzet a sparherdjükbe. Emlékszem rá, milyen szorongó érzéssel hajoltam le a tűzhely mellé, hogy alágyujtsak a rőzsének. A szobából kihallatszott a családfő imádságos gajdolása, a fiúk magukbamerülten üldögéltek, az asszonynépség kiöltözötten jött, ment a lakásban. Nagyon elhagyottnak, idegennek éreztem magam ebben a környezetben. S most ugyanígy vagyok ezekkel a varannói zsidókkal. Esztétikai szempontból tetszenek nekem, de nem vagyok benne biztos, hogy le tudnék ülni velük egy asztalhoz vacsorázni, hogy az ünnepi gyertyák fénye előtt le tudnám nyelni a borukat. Tudatos gondolataimmal hozzájuk vagyok kötődve, mint minden emberhez, de mégis úgy érzem, hogy áthidalhatatlanok közöttünk a különbségek. Lehet, hogy ugyanígy éreznék akkor is, ha egy csomóban ennyi magyar zsentrit látnék magam előtt panyókára vetett atillával, rámás csizmában és kócsagtollas kucsmával a fejükön. De ezt még sohasem próbáltam ki.

A tőszomszédságunkban álló házban túlnépesedett zsidó családok laknak. Ezek szegény emberek. A férfiak parasztosan öltöznek, egész nap gyalog, vagy szekéren üzleti ügyben járnak a környéken, az asszonyok otthon vannak a gyerekekkel. Valamennyien ragadósan piszkosak, kíméletlenül lármáznak egész nap. Ünnep előtt bűzlik a környék a libasültektől. A szagok megfekszik a gyomrunkat s ha ingyen adnák a húst, akkor sem tudnánk belekóstolni. Sok főzelékfélét eszünk, gyümölcsöt, olykor esténként kimegyünk a földekre, lopunk néhány cső friss kukoricát, hogy csemegénk legyen a másnapi ebédhez. Néha hallevest főzünk abból az apróságból, amit én horgászok ki a folyóból, néha csirkét vágunk, ennyi a húseledelünk. A csirkehús jó, de egyszerre hirtelen elhatározással hosszabb időre leszoktunk róla. Így történt:

Megbeszéltük, hogy paprikáscsirkét eszünk ebédre, Jolán kiment a ketrechez, egy szép kis kakaskát vett ki belőle, a térde közé szorította, csőrénél fogva erősen meghúzta a nyakát s a nagy késsel átvágta a gégéjét. Szörnyű munka volt ez. Mindannyiszor hosszú vitatkozás előzte meg, hogy melyikünk végezzen az apró jószággal. De hiába akarta rámtólni ezt a hóhérmunkát, ő volt az asszony a házban, az ilyen munkák ősi szokás szerint az ő reszortjába tartoznak. Néha arról is beszéltünk, hogy áttérünk a vegetarianizmusra. Szörnyű barbárság, azért, hogy mi jóllakhassunk, kioltani kedves, kis állatok életét. De hiába, mégse lettünk vegetariánusok, a csirkecomb jó, a szárnyak alá pakkolt májért és zuzáért hármasban versenyeztünk Etivel. Jolán végzett a kakaskával, aztán utánanéztünk a dolgunknak.

A szobában foglalatoskodtunk valamivel. Hogy főzés előtt kimentünk a konyhába, ijesztően szomorú, soha el nem felejthető látvány tárult elénk.

A meggyilkolt kakaska ott ült fönt a fűrészbak hegyében, szétnyitott gégével, amiből nagy szemekben még mindig gyöngyözött a vér. A begyén a tollak is véresek voltak és alatta a föld is. Kétségbeejtő! Úgy ült ott fönt, egyedül minden földi dolgok fölött, mint akit félig lemészároltak s most itt van mindennel leszámolván magában és minden rosszra elkészülten várja a közeledő halálát.

Jolán hangosan elsírta magát, nekem mintha cöveket vertek volna a lábaim, Eti rémült sivalkodással kiszaladt a lakásból. Én vagyok a férfi, az én föladatom lett végül is, hogy végezzek a kakaskával. A fűrészbak egyik szárán a fejsze fokával levágtam a fejét. De hiába minden síránkozásunk és álszenteskedésünk. Délben lehangoltan ültünk az asztalnál, de azért megettük a kínszenvedés közben kimult kakaska combjait, Eti a máját kapta, én pedig a zuzát.

Ujsághoz nem tudtunk hozzájutni a faluban, de borítékban elküldték Pestről a fontosabb híreket. Itt az Isten háta mögött megtudtuk, hogy:

«Éles elvi ellentét fejlődött ki Gorkij és Lenin között. Lenin könyörtelenül végig akarja vinni a forradalmat, Gorkij a demokrácia tiszteletbentartását követeli.»

«A Magyar Távirati Iroda jelenti, hogy Őfelsége nem fogadta el az Eszterházy-kormány választójogra vonatkozó előterjesztését. A miniszterelnök benyujtotta a kormány lemondását, amelyet Őfelsége elfogadott.»

Az Esi Ujság írja: «Újra békejobbot nyujtottunk ellenségeinknek. De eredménytelenül. Most aztán legyen végük ezeknek a nevetséges próbálkozásoknak. A betörőt fejbe kell verni, a hóhért föl kell akasztani. Mi nem hurrázunk a háborúnak. De szerintünk az az igazi militarista, a háború meghosszabbítója, az emberiség ellensége, aki oktalanul a béke mellett izgat. Az ilyenek, szerintünk, egy pacifista csókkal el akarják árulni az igazi békét, ezeket mi fönhangon a béke Judásainak nevezzük.»

Nem sok örömünk telik ezekben a hírekben. Minden úgy van a világban, vagy talán még komiszabbul, mint amikor idejöttünk. Nyiltan folyik a nép ámítása, talán csak annyi a különbség, hogy azok, akik eddig a háborúra uszítottak, most a béke nevében kényszerítenek fegyvert a katonák kezébe. De már ez is valami. Álcázniok kell magukat s ha ma nem, hát holnap valaki mégis csak letépi róluk az álarcot. Forró a levegő, az ellenálló indulatokat egyre nehezebb lefékezni, hiszen már nyilt ellentét van a kormány és a király között is. A király hajlandó lenne a választójogi reformba belemenni és a népakarat megerősödése lesz ennek a következménye.

Cikket írok az aktuális politikai kérdésekről és a Má-ban egy Révai József nevű fiatalembertől, aki valamelyik bankfülkéből bukkant elém irodalmi képzettséggel, tanulmányt közlök az orosz irodalomról. Nem esztétikai, hanem társadalmi kérdésekről van ebben az írásban szó. Hiszem, hogy komoly erjesztő munkát végzünk el vele olvasóink között.

Közben a színdarabomon dolgozom. Három hét alatt készen van. Az egyik este fölolvassuk és úgy hozzávetőlegesen meg vagyunk vele elégedve. Annyira kimerültem a munkában, hogy néhány napig betegeskedtem. Otthon üldögéltünk a ház előtt a napon és ekkor egy jóízű történetet láttunk magunk előtt leperegni.

A legközelebbi szomszédunk paraszt-zsidó család volt. A férfi egy lovacskával fuvarozott s csak nagyritkán maradt otthon. Mostanában valami történhetett velük, az egész család együtt van s ha eddig alig vettünk tudomást egymásról, most hangosan elénk köszöntenek, ha elmegyünk hazulról, vagy ha jövünk visszafelé. Jó, emberséges népek. Csak ne lennének ennyire piszkosak, csak ne éreznénk, hogy folytonosan el akarnak valamit takarni a szemeink elől. Valamiféle bűntudattal élnek, vagy csak mi látjuk ezt így? A férfi már kora reggel a gebe lovacskával foglalatoskodik. Olyan ez az állat, mint a félig döglött szöcske, alig áll a hosszú, megcsomósodott lábain, a feje ejtetten lóg, a szemei csurgásosak és mélyen a gyomrából köhécsel. Az ember vizes kefével dolgozik rajta. Szorgalmasan friss vizet hord a csöbörrel, fáradhatatlan a munkájában. És látni, hogy Isten áldása van a kezén. Másnap újból kezdi a munkát és ekkor mintha átváltoztatta volna a lovacskát. Nyoma sincs rajta az évtizedes kosznak, keményebben áll, a szürke hályog alól nem könnyeznek a szemei és egyáltalában, mintha újjá született volna. Kint áll a ház előtt a napon és a szép, barna szőre csillog a sugárzásban.

- Nézd csak, ez a zsidó befestette a lovát - mondta Jolán csodálkozással. - Egészen más állatot csinált belőle.

- Ne beszélj bolondokat. Hogyan lehetne egy lovat befesteni.

- Nem az a fontos, hogy csakugyan befestette-e. Tény, hogy ma egészen máskép néz ki, mint amilyen tegnapelőtt volt.

Estére néhány paraszt került a ház elé. Sovány, vékonynyakú emberek. Szlovákul beszéltek, a kezükben ostor volt, körültopogták a lovat, előre nyujtották a fejüket, akárha meg is akarnák az állatot szagolgatni.

Alkudoztak. Mind a két fél makacsul tartotta magát. A zsidó is és a parasztok is és az egyik tudta, hogy mit ad el, de a másik aligha volt tisztában azzal, amit meg akart vásárolni. A lovat elmozdították a helyéről, kötőféken kicsit meg is futtatták. Jó portékának látszott, versenyparipának nem illett be, ezt a zsidó is elismeri, de a szekeret játszva elhúzza maga után. A parasztok papírpénzben fizettek. Mire elcammogtak a szomszéd falu felé, már késő este volt. A lovacska meszes, fehér port vert föl az országúton és a hold ezüst karéjban úszott fölöttük az égen.

Néhány nap múlva a parasztok újból megjelentek a szomszéd ház előtt. Többen voltak, mint legutóbb, a gebe ló is ott állt közöttük kehes tüdejével és molyrágta szőrével. Az emberek nem vékony ostornyelet, hanem kemény, csomós mogyorófa-husángokat szorongatnak a markukban. Visszahozták a lovat, mert a zsidó komiszul becsapta őket. Nem is ló ez, hanem éhenkórász szúnyog. A zsidó előbb talán befestette és így adta el nekik. Összeszögezgette a csontjait, hogy széjjel ne essen, amíg hazaérnek vele.

Káromkodtak és fenyegetőztek a botjaikkal. Valóságos vér buzogott az ereikben. Pálinkaszaguk volt, pedig már jóideje nem szabad alkoholt mérni ezekben a határmenti falvakban. Követelték, hogy jöjjön elő a zsidó és adja vissza a gebe árát. A bűnös nem jelentkezett, de sorban előbujtak a szomszédok, szakállas, tekintélyes zsidók valami hangos, igazságtevő szándékkal. Mi a ház eresze alól figyeltük a jelenetet. Jolán boldogan hunyorogta felém, hogy neki volt igaza abban a festés-dologban. A parasztok is erről beszélnek. Már nem is beszélnek, hanem egyre hangosabban, fenyegetőbben ordítoznak. Véres verekedés, talán emberhalál lesz a komédia vége. De nem így történt.

Az összecsődült szomszédok valamennyien a parasztoknak adtak igazat. Szidták a bűnöst, aki hithű zsidó létére ilyen ganefságot csinált. Lassan-lassan hangosabbak és dühösebbek lettek, mint maguk a becsapott parasztok. Azok már csak hápogni és bólogatni tudtak. És végre előcipelődött a zsidó, aki eddig csöndben bent üldögélt az ünnepi gyertyák világosságával betöltött szobában. Amint az udvarra lépett, a többiek körülfogták, még mielőtt a parasztok hozzáférhettek volna, zagyva szavakkal szapulták és követelték tőle, hogy fizesse vissza a ló árát. A zsidó, mint aki már előre készült erre a cselekedetre, tekintet nélkül arra, hogy péntek volt, belenyúlt a mellén az inge alá és számolatlanul átnyujtotta a pénzt a parasztoknak.

- Menj és imádkozz a te Istenedhez, te szerencsétlen zsidó - mondták neki a többiek és visszatuszkolták a szobába.

Így végződött a dolog. A parasztok visszakapták a pénzüket s talán semmit nem vettek észre abból a nagyszerű összjátékból, ami néhány nehéz perc alatt lezajlott körülöttük. Visszakullogtak a falujukba, dühös haraggal némely zsidó ellen és együgyű jóérzéssel mások irányában. Nagy zenebonát csaphattak volna, ha az öregek ki nem engesztelik őket. Ezek a szlovákok nagyon is látóra nyitották már a seszínű szemeiket. Nagyon jól megértették ők azt, hogy micsoda szelek fújdogálnak mostanában errefelé. Ha kedvük lenne hozzá, alaposan elláthatnák a zsidók baját. A gebe lóért is, meg azért is, hogy nem akarnak nekik pálinkát adni. A patikusoknak is rovására írtak valamit. Mikor nem kaptak pálinkát a zsidónál, a patikába jártak be sósborszeszt vásárolni és azt itták meg pálinka helyett. Ha mértékkel csinálták volna, talán még ma is hozzájuthatnának a szeszhez. De ott álltak sorban a patika ajtaja előtt, kendővel bekötötték az arcukat és a féloldalon földuzzasztották, mintha a foguk fájna. Mácza literszámra mérte ki nekik egy hordóból a kotyvasztott alkoholt, aminek utóbb már csak a neve volt sósborszesz. Aztán bejött a katonai őrjárat csendőrkísérettel és ennek a lakodalomnak is véget vetettek.

A szlovákok ellenségeskedése most már nyiltan ellene fordult a zsidóknak és a magyaroknak. Nem tanácsos, hogy este későig kint lebzseljen az ember. És egyáltalában a mi számunkra nem nagyon biztonságos többé ez a vidék. Az egyik délután át akartunk sétálni a szomszéd faluba, de egy magyar pásztor, aki tehenekkel volt kint a mezőn, így figyelmeztetett bennünket:

- Ne tessenek arrafelé kószálni, mert a szlovákok arra készülnek, hogy lenyisszantják a magyar ember fejét.

- Nekünk semmi bajunk nem volt velük.

- Azt mondják, hogy itt ők az urak! Ez az ő portájuk, nem a magyaroké.

- Ne próbáljuk meg?

- Hát iszen, engem se engednek tovább ennél a keresztnél. Csak eddig járogathatok az ő akaratukból.

Az út mentén egy vaskereszt állt, Jézus bádogból kivágott és elrozsdásodott alakzatával. Körülötte világoskékre mázolt fakerítés, mögötte mezei virágok sárgálottak, kéklettek és vörösödtek. Olyan volt az egész, mint egy gazdagon hímzett, jóságos szeretettel megmunkált párna, szentséges Krisztus Urunk oltárán.

De ezen a szentséges jelképen innen a magyarok, túlnan pedig a szlovákok vicsorgatnak át egymásra. Mi keresni valónk lehet nekünk még ezen a tájon?

Néhány nap múlva csomagoltunk és indultunk vissza Pest felé.

 

[+] Részlet az író «Egy ember élete» c. önéletrajzának készülő új kötetéből.