Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám

ERDÉLYI JÓZSEF: RAPSZÓDIA
NYÁR

Nem hótól már, hanem virágtól
fehérek az útszéli fák,
futó kocsink szelétől bókol,
köszönget a cseresznyeág.
Áll a fasor, mint mennyegzőre-
öltözött szűz leánysereg.
Mit is susog? Egyszerre tán hogy
Isten hozott! Isten veled!

Csapodár fecske, csak hogy itt vagy!
Nem kérdezem: a télen át
hol voltál. Csak hogy visszajöttél!
Örül szemem, hogy újra lát.
Őt sem vallatnám, hogyha visszajönne:
hol járt. Könnyezne két szemem,
örömömben, hogy újra látom. -
Ilyen bolond a szerelem.

Milyen közel van a szivárvány,
itt szökken a hegyoldalon
s ott végződik, azon a dombon.
Csaknem végigtapogatom.
Hogy a tengerből szí vizet
a fellegekbe: mese csak,
de így is szép, hazugság nélkül,
hétszerte szebb, mert igazabb.

Kiűzte fészkéből a villásfecskét
az alacsonyreptű veréb.
Most ő lakik benn. Csirippolva
kidugja buksi, vad fejét.
Leverjem azt a fecskefészket?
Elűzzem azt a verebet?
Kitudva minden igazamból,
szenvedek én is eleget.

Hogy elszakadtam! Él apám-anyám,
élnek testvéreim hiánytalan,
nőm, gyermekem, s így bolygok, egyedül,
mintegy árván, özvegyen, magtalan.
Magamhoz is már oly semmi közöm,
a föld színén oly idegen vagyok,
mint az északi fény, a délibáb,
mint a nap, a hold és a csillagok.

Ahogy a Vajdatemető sötét
tölgyerdeje kinyíllik,
megállsz, előtted van az egész Vértes,
gerince a távolba nyúlik,
oldalbordáiról a grófi erdők
zuhognak a síkságra le,
alattad, a völgyben, egy kis falu
száz apró zsellér szalmafedele.

Szállást kerestem a nedves határban.
Üres kunyhót találtam. Besütött
a holdvilág anyás, örök mosollyal
és altatódalt zengett száz tücsök.
Lándzsás, bokrétás cirkok álltak őrt,
szellőre zörgött éber levelük.
Elaludtam. Az alvók és a holtak
otthon vannak a földön mindenütt.

Vaksötét és sáros volt a falu,
csak egy uccajtóban búcsuzkodott,
kései vendégétől valaki.
Odamentem, szállást kértem, adott.
Egy jónagyot szítt csak a cigarettán,
orrom előtt. Ugyan mit láthatott
szememben, hogy befogadott azonnal?
Talán egy ős, ismerős bánatot.

Ablaka sincs ennek a kis hajléknak,
a szőlőben. Nádfedele felett
diófa bókol. Izzó nyáridőben,
hűsölni benne, jaj be jó lehet!
Fehér falára a mohos eresz
kék árnyékot vet. Alszik a napon,
a kis hajlék, a nagyvilágtól távol,
álmodik némán, süketen, vakon.

Háromszáz helyett ma tízegynehány
korongot hajt a csákvári ipar,
nehezen azt is. Versenyezni kell
a gyáripar olcsó áruival.
Haldoklik a remek kézmű, hervadnak
a virágok, a szépíró kezek.
Nem kell inas, pedig beállanék. -
Én mindenhova későn érkezek!

Arany vetés szélén ezüst kasza
cseng már a völgyben s a hegyen, a zöld
erdő szélén nem szól már a kakuk,
elvágták a szavát, elköltözött.
Felnevelte fiait, a kakuk
fiait is az éneklő madár,
szívébe szurta tüzes sugarát
s a legszebb dal közt megölte a nyár.

Terítve az irtás földieperrel
s bérbeadják a szedést a papok.
Ha egy tőhöz lehajlok, ha csak egy szem
földiepret leveszek, már lopok.
Bérbeadják az erdő gyöngyvirágát,
Jézus könnyét és vére cseppjeit.
Ez az én vérem! szól szívemben Jézus
s én szedem bátran az Ő epreit.

Egyet fordulnak, még csak egy barázdát
húznak a fáradt pirospej lovak,
aztán letelik a nehéz iga,
mire hazaérnek, lemegy a nap.
A dűlő mellett, a lemenő napban,
úgy ragyog a szekér. - Az is örül.
Aranyszekér, királyiszék... Kiállott,
jön már a gazda, befog és felül.

Hosszu hegyes szeg van a botja végén
a mezőőrnek. Az a fegyvere,
hasba akarja szúrni a vadászt,
a gróf vadászát keresi vele, -
mért lőtte agyon az ő kis kutyáját?
Jobb lett volna, ha őt lövi agyon...
Hosszu hegyes szeg van a botja végén,
ölni akar és kintjár szabadon.

Ha ostoruk nem volna, el se hinném,
hogy pásztorok. Rajtuk városi rongy,
kabát, pantalló, félcipő, szemükben
ellenzős sipka. Proli-pásztorok.
A csorda is más, nem a régifajta, -
csupa vöröstarka svájci tehén.
Talán ma, földhözvágja ostorát
s meglóg mellőlük ez a két legény.

Uj betonhíd a Tápió felett.
A vízben, az uj betonhíd alatt,
a régi híd csonka falábai
sötétlenek... Víz és idő halad.
Közel a hídhoz áll a honvédemlék,
és hirdeti a réglefolyt csatát.
Áll a szobor, de már jótékonyan
körülnőtték és elrejtik a fák.

Szép volt a búcsu, a tábori élet,
esténként a lobogó tűz körül,
szép volt az ágyudörgés, meg a puskák
ropogása is, kellő messzirül.
De észretért a sógor, mihelyt látta,
hogy a bombák a tábort keresik.
Gyerünk innen, mert idelőnek, aztán
vagy emberben vagy lóban kár esik!

Derékaljam királydinnyés homok,
fejemalja, párnám a hátizsák,
takaróm egy köpenyeg és szobám,
hálószobám a végtelen világ.
Lámpám a hold, éjjeli mécseim
a csillagok, - egy éppen most lefut.
Bárdolatlan mestergerendaként,
sejlik felettem távol a Tejút.

Gondolsz-e rám, míg járod a világot,
te hódító, te nagyvilági szép?
Gondolsz-e rám, míg repít valahol,
egy szélvésszel versenyző büszke gép?
Úgy gondolj rám, mint egy vándorra, kit
kocsid után elnyel az útipor,
mint akit a te száguldó, kegyetlen
géped egy zökkenéssel eltipor!

Kis akácosban, a Holt-Tisza partján
tanyázok a csillagos ég alatt,
hallgatom, hogy kiabálnak időnként
a kóválygó vakvarju-madarak.
Csúnya hangja van a vakvarjunak,
csendes éjjel a Holt-Tisza felett. -
Földönfutó költő, hány elvakult,
kárörvendő vetélytárs emleget!

Tudtam mindjárt, hogy a kis éji vendég
kíváncsi sün. Egészen odajött
fekvőhelyemhez. Megfogtam az orrát,
de ijjedten összegömbölyödött.
Símogattam, szőrmentében, no persze.
A símogatást ő is szereti.
Orrát kidugta, felállt és szuszogva,
elrobogott mint egy kis gőzkocsi.

Éjfél után lehült a levegő,
fázni kezdett a vándorköpenyeg,
felébresztett az akácfák között,
rideg éjjeliőrként a hideg.
Átmentem a gáton, a Holt-Tiszán.
A parton egy kis erdő feketélt.
Mentem, mentem a nyári éjszakában,
a holdfény őrült szerelmeseként.

Mendegéltem, amerre vitt a lábam,
dülőn, mesgyén, tekergő ösvenyen,
a holdvilágos, elvarázsolt földön,
csak fekete árnyékom jött velem,
a határban, mit nappal sose láttam,
hol nem volt semmi keresnivalóm,
a csendes tájon, mint egy más világon,
túl életen, halálon, holt folyón.

Azon vettem magamat észre hogy
tilosban, egy dinnyeföldön vagyok.
Ott hevertek a nagy dinnyék és várták,
hogy jöjjenek a dinnyetolvajok.
Mi is lenne, ha meglékelném őket
s levenném a legnagyobb görögöt?
De ne idézzük, dinnyeföldön, éjjel,
a könnyen megjelenő ördögöt!

Földigeresztett szárnyakkal a kunyhó,
nem messze kotlott. A pulikutya
ugatni kezdett. Gyerünk innen gyorsan,
mert megfog a csősz és van rá oka,
nem hinni hogy nem dinnyét lopni járok.
Még utánam lő, ha elszaladok. -
Egy örök nyárban dinnyecsősznek lenni,
kunyhóban lakni!... Ébren álmodok!

Pék és cukrász fiatal útitársam,
Pestről, gyalog. Két napja nem evett,
farkasfogakkal vígan abrakolja
a tőlemkapott száraz kenyeret.
Fütyöl, dalol. De milyen dalokat!
Érző szívét hangjában rezgeti.
Ártatlan, szépreéhesszomjas gyermek,
halat kér és kígyót adnak neki.

Futózápor az út porát
elverte. Az út közepén
fekszik, fejét karjára hajtva,
egy ember: egy parasztlegény.
Kezében hosszu tölgyfa botját
szorítja. Mi baja lehet?!
Titka felett kíváncsian
dereng a hajnalszürkület.

Keve alatt, a kopár legelőn,
megy a csorda, éhség terelgeti,
mélán ballag a kútágas felé
s a délibáb lassanként felveti.
A délibábban áll a gémeskút is, -
egy gémeskút a tenger közepén.
Iszik, iszik a csalfa délibábból,
míg egy veder víz lesz a fenekén.

Itt még olyan a táj, mint hajdanában,
míg nem szabályozták a vad Tiszát:
legelő és kaszáló. Nagy az ártér,
mintha nem volna, eltörpül a gát.
Szénaboglyák füllednek a kaszálón,
csomborvirág szagával száll a szél,
a legelőn gulya rázza komopját,
az is a régi, nagyszarvú, fehér.

Ötszázezer tégla oszlopban áll
a Tisza gátján. Nem elég erős
a föld: vasgát kell már a Tisza ellen.
Ötszázezer, félmillió vörös,
vadonatuj téglakatona áll,
oszlopban a gáton... Óh jaj nekünk,
rab folyók és rab lelkek, börtönünkből
tán soha többé ki nem törhetünk!

Sok a halász, kevés a hal manapság
a Tiszában, pedig volt valaha
annyi mint víz, de haj, letünk azóta
a halászok szerencsecsillaga.
S ahogy a Tisza vizében fogy, ritkul,
ívóhelyek hiányában a hal,
a nép szívében is úgy fogy, úgy ritkul,
maholnap meghal a nóta, a dal.

Nem gyujtották fel, nem döntötték romba,
a kastélyt. Bontják kíméletesen,
követ kőről csínjával. Nem marad
maholnap a kastélynak nyoma sem.
Köveiből majd uj házak épülnek,
kőből a régi vályog, sár helyett
és nem jobbágyok, nem cselédek lakják,
hanem egyenlő, szabad emberek.

Még áll a régi parádés istálló,
kényes lovak kastélya valaha,
most oly üres! Kidőlt az ajtók szárnya,
törve és tárva minden ablaka.
A német gróf négyesét, magyar díszben,
nem hajtja többé daliás kocsis.
Eltünt a régi fény a kocsiszinből,
megszökött már az utolsó poc is.

A Saj-foknál, a halásztanya mellett,
tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk,
borozgattunk. Repült a délután,
hajlott a nap nyugvóra. Hazamentünk.
Három barát, ki ritkán látja egymást,
az is lehet, hogy többé sohasem.
A Saj-foknál a kis halásztanyát
gondolatban sokszor felkeresem.

Az asztag lomha, sárga tetemét,
a cséplő, mint egy vörös fenevad,
eszi kévénként, zsákgyomraiba
pergetve az acélos magvakat.
Fogy az asztag, nő a szalmakazal.
Egyszer megáll és tovább megy a gép.
Ottmaradnak a csendes szalmakazlak.
Részét megkapja s tovább tűr a nép.

A kun határon, az országút mellett
van egy kis árva, cselédtemető.
Sovány akácfák virágtalan alján
korhadó fejfák. Nem kell ide kő.
Sok síron fejfa sincs, talán az élők
eltüzelték. Ülök egy jeltelen,
puszta sirhalmon. Olyan jó itt ülni
De még jobb tán feküdni odalenn

Fekete föld, - fekete átok rajta.
Paradicsom lehetne, Kánaán!
Mennyi tej, méz folyik le hasztalan,
két nagy folyón: a Tiszán s a Dunán!
Két Niluson és három Körösön,
gátak között, - mennyi ész, akarat
hömpölyög tenger és halál felé,
gátak között, közönbös ég alatt!

Vörösen megy le minden nap s az égen,
maga után hagy vörös lobogót,
de feljön a hajnalcsillag, a hold,
s kigyulnak a homályos ablakok.
Piros felhőzászlókkal jön a hajnal,
piros sugárral kél mindig a nap,
de csakhamar megaranyosodik
s a rózsafelhők széjjelfoszlanak.

Kettős kút a kiterjedt legelőn,
benn a városban is kettős torony.
Büszke, gazdag nép, nyakas kálvinista
kunok lakták Kunhegyest egykoron.
Kunok ma is. Még áll a legelőn
a kettős kút, a városban is áll
a kettőstornyú nagytemplom s az őr
minden óraütés után dudál.

Piac sarkán, a templom közelében,
egy élelmes ember mozit nyitott.
Jól megy, és jól megy mellette a söntés.
Homály borítja a nagytemplomot,
a két tornyot, a tejútat, de fénylik,
fényben fürdik a mozi homloka. -
Betört a Nagykunságra, Kunhegyesre
a film, a nagyvilág, Amerika.

Csak magyarul tud, pedig nem magyar:
világoskék szemén, szőke haján,
gránátosszűlő deli termetén,
messziről látni, hogy német leány.
Szíp derík lyány! mondják a kun legények,
megbámulják, de nem kerülgetik,
mert ők mégis a feketeszemű,
betyáros kisbarnákat szeretik.

Nem lehetett szomorubb elhagyatottabb,
puszta korában ez a sík vidék,
mikor tanyával még nem rakta meg,
nem törte még a szűz gyepet a nép.
Gulya, ménes, juhnyáj, konda legelt,
madárvilág lengett a láp felett.
Mennyi tanya, s látni sehol egy lelket,
egy embert, egy madarat sem lehet.

A tibuci csárdában űl a csaplár,
a nagy ivóasztalnál egyedül
s hallgatja hogy a pesti studióban
vasárnapi műsorra mi kerül.
Fáj a foga egy nagyobb készülékre,
de ahoz kéne két anódtelep,
míg az egyik töltetni odavolna,
Karcagon... Egy kisfröccsöt rendelek.

Vizet! Vizet! kiált a föld az égre,
mint óriás, cserepes, szomju száj
s az égből nem hull eső, egy csepp harmat,
mindent eléget a hosszú aszály.
Vizet! Vizet! És álmodik a föld,
árvízzel és tengerrel álmodik,
fürdik álmában, nyeli üdvözülten
egy vízözön dicső hullámait.

Minden nyílást kihasznál a tanyák közt
a délibáb, ezüstlábon lebeg,
lopakodik, leselkedik az Alföld
szélén, mint egy kitagadott gyerek,
mint egy határtnemtűrő hiu lélek,
ki önnön tükrét sírva kergeti,
mint elűzött király, aki reméli,
hogy országát még visszanyerheti.

Eltünt a kócsag, a daru, a gém,
mióta eltüntek a vadvizek,
de visszajönnek, míg a Nagy Alföldön
pocsolya lesz, a sírós bíbicek.
Bíbic! bíbic! Panaszkodnak felettem,
kísérnek az oktondi madarak,
mintha keresnék rajtam: hova lettek
a régi szép alföldi mocsarak.

Beszéltem egy csikóssal, aki látta,
mikor népével a kígyókirály
átúszta a Dunát egy éjszaka
s vitte délre, ahol még van mocsár,
népét, a kígyók nyüzsgő özönét.
Átalúszták a széles folyamot,
s elvitték a lecsapolt, a kiszáradt
Alföldről a párát, a harmatot.

Karcag alatt egy öreg szélmalom
áll munka nélkül, noha fú a szél.
Leülhetne, le is fekhetne bátran
pedig most őrlődik az uj kenyér,
hengermalomban. Merengve a multon,
áll a malom, mint egy ókori vár.
Téglafalán felmeszelt nagy betük
hirdetik hogy «a motor is darál».

Ismeri Marxot? Olvasta a Tőkét?
kérdezte tőlem egy ifju titán,
kiből jámbor keresztény ujságíró,
derék polgár lett a kommun után.
Nem olvastam... Akkor nem lehet költő,
jelentette ki ellenségesen.
Nem baj, mondtam. Hisz nem ismerte Marxot
Dante, Sekszpir, Gőthe, Petőfi sem.

Forró mocsár van itt a föld alatt,
a föld alatt is forró délibáb,
csak furni kell, lidérclelkét okádja,
böffenti fel a föld alatti láp.
Csak furni kell: a földben és a népben
van annyi alvilági őserő,
van annyi fojtott, forró szív és lánggal
lobogni vágyó pihent agyvelő!

Nyakig a meleg vízben ülök, ülök
s mint egy bivaly, lustán hunyorgatok,
vakít a víz... Ha mindent elfelejtek,
nem tagadom, még boldog is vagyok.
Anyám méhében lehettem ily boldog:
víz vett körül, meleg víz ottan is.
Jó hogy világra jöttem, csak ezért
a meleg vízért. Ennek párja nincs.

Felvevőgépek vad pergőtüzében,
erkélyen áll a vezér és szaval,
ismétlőfegyvert ráz a jobb keze,
hasonlóképpen bibliát a bal.
Ne tudja a balkéz, mit ráz a jobb!
Tombol a nép, ünnepli nagy fiát,
isteníti a nagy színészt, imádja,
komédiás nép, a komédiát.

Hogy néz rám! Hogyha szemmel ölni tudna,
megölne rögtön. Magában megölt,
lesujtott réges rég, mint Kain Ábelt.
Sötét dühe zuhog rám, mint a föld,
a sirgöröngy a koporsófedélre.
Halott vagyok előtte, járó hulla,
temetetlen, kísértet, levegő,
senki, semmi, nemember, zéro, nulla.

Őszbevegyül az erdő zöld haja,
piroslik már a som, meg a fagyal,
a galagonyabokor, meg a csipke
lánggal lobog és elnémult a dal.
Szajkó rikácsol a cserés felett,
sárga bokorban élesen csörög
egy sárgaszájú feketerigó.
Fekete mint a feketeüszög.

A gyalogbodza fekete bogyója
csillog az árok partján. Mit remélsz,
koldus költő? Tintád se lesz maholnap.
Szedd a bodzabogyót, vidd haza és
csinálj belőle tintát! A libák is
megnőttek: lesz toll. Hullnak levelek.
Sárga levélre ird és szórd a szélbe
utolsó, őszi, hattyuversedet!

Meg kellett volna ölni ott az erdőn!
Nem félsz tőlem?! Nem is felelt a lány,
csak hozzám símult, csak ölelt, csak csókolt,
a szerelem bilincsét rakta rám.
Meg kellett volna halni ott az erdőn,
hol annyi volt a vérpiros levél!
Felitta volna vérünket a föld,
befedte volna nyomát is a tél.

Terka néném, anyám kisebbik húga,
hallotta ő is költőhíremet
s eljött Zerindről a nagy őszi sárban,
látni és megtérítni engemet.
Gyalog jött, hosszú negyven kilométert,
ágyam végénél egyenesen állt
s nézte, volt peszrám, szegény Terka néném,
a nénje híres-neves nagy fiát.

Tiba sógor, a víg cserépverő,
eltünt a nagy háború elején
s magára maradt kisdedeivel,
Terka néném, a házatlan szegény,
és szombatos lett, lemondott a húsról,
a világról, mindene lett a hit:
a hit tartotta csak, hogy megnem ölte
kenyérértsíró szép gyermekeit.

Be szép is volt, fodros fehér ruhában,
kökényvirágos húsvétünnepen,
be szép eladólány volt Szabó Terka!
Ott állt az ágy végénél, dísztelen,
szélcserzette, ráncos, bájtalan arccal,
de a szeme sugárzott, ragyogott
feltámadásban, mennybemenetelben,
végítéletben. Állt és vallatott.

Sajnállak, Jóska, mert hamis úton jársz,
világ rabja, szociálista vagy,
de én hiszem, hogy eljön érted Jézus,
nem engedi, hogy végig rab maradj...
Igy beszélt és hazament Terka néném,
Zerindre, az őszi sárban, gyalog.
Nem tudom: él? hal? De el nem felejtem
és jóslatára gyakran gondolok.

Meghalt apám a faluszéli házban,
ravatalánál sem lehettem ott,
nem vethettem egy rögöt sem utána,
nem is tudom elhinni, hogy halott.
De szépen halt meg, ritka szép halállal,
az én világgal hasonlott apám:
halálos ágyán látott felragyogni
egy csillagot az anyám homlokán.

Ezt a kemény, fehér somfanyelet
én magam vágtam a Hosszúhegyen,
nem ütni-vágni, verekedni, csak hogy
Hogy ne felejtsem, mi kell a világhoz:
kezemben mégis valami legyen,
kemény koponya és erős tenyér.
Légy velem Isten s jer velem te bütykös,
te tőrőlmetszett vitéz somfanyél!

Szombat este. Behallatszik szobámba
a rezesbanda. Mulat a falu.
Minden hangszer máskép van lehangolva,
de egy nótát közös ütemre fú.
A nagydob szépen összetartja őket.
Csak táncolni lehessen, az a fő.
Zenebona, zaj, síp-dob kell a népnek,
hízelgő szó és fegyveres erő.

Gyermekebbül, mint amikor világra
születtem sírva, mikor legelébb
világra mentem ötéves koromban,
indulok újra, nem köt semmi fék.
Könnyeimet fojtom, kislányomat
csókolgatom, szívem hiába fáj,
megyek világra, tán vissza se térek
soha! Elnyel az őszi esthomály.

Budapest, 1934 október