Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · FIGYELŐ
Amióta a színháztörténetben a rendező mind nagyobb szerepkörhöz jut, esztéták, írók, rendezők szenvedélyesen vitatkoznak a színház tulajdonképpeni feladatán: legyen-e pusztán a drámaíró kifejezőeszköze, vagy önmaga lehetőségeiből kiindulva, az irodalom terhe alól felszabadultan, önálló színpadművészetet fejlesszen.
Ez a probléma csak azért merülhet fel, mert nincsen meg a drámaíró, színház és közönség egysége. Ha ez az egység megvan, akkor a drámaíró a közönség színházalkotó akaratának hordozója és tudatos kifejezője. A közönségben csak öntudatlanul lappang ez az akarat, nem tudja megformálni, a drámaíró kinyilatkoztatja, átadja a színpadnak, amely megjeleníti és így a néző öntudatlan átlényegülési vágya kielégül.
Mert a színház első és legfontosabb faktora a közönség volt és marad. Ha a színész önmagának szaval, ha az író nem a színpadnak ír, ha a színházból hiányzik a közönség, ebből mindből nem lesz előadás, de, ha valamely embertömeg vallásos mámorában extatikus táncot kezd, ez a jelenség már közelebb áll a színház megnyilatkozási formájához.
Igazán tökéletes találkozás a színház különböző összetevői között csak nagyon ritka jelenség, de ha egyszer jelen van, akkor nincs szükség sem rendezőre, sem önálló színpadművészetre. Ilyenkor a költő szava közvetlenül megtalálja a nézőt. Az attikai tragédia és az Erzsébet-korabeli angol dráma keletkeztek így.
És mi történik a többi korokban, ha a drámaíró elszakadt a közönségtől, ha nem találja meg többé a hangot, melyet az hallani akar? Ilyenkor kell megjelenni a rendezőnek, hogy felvegye a néző, író, közönség közötti közvetítő szerepét, ilyenkor kell kibontakozni a színpad önálló lehetőségeinek, hogy azokkal áthídalja a szakadékot!
A drámaíró tehát csak hálás lehet a rendezőnek, amiért az helyreállítja az eleven kontaktust közte és a közönség között.
Érdekes jelenség, hogy Goethe az első modern értelemben vett rendező az európai színháztörténetben: aki meglátja, hogy színpad és irodalom nem mindig találkoznak, de nem küzd az irodalom elsőségéért. Egy helyütt ezt mondja: «Ich behaupte sogar, dass je mehr das Theater gereinigt wird, es zwar verständigen und geschmackvollen Menschen angenehmer werden muss, allein von seiner ursprünglichen Wirkung und Bestimmung immer mehr verliert. Es scheint mir, wenn ich ein Gleichnis brauchen darf, wie ein Teich zu sein, der nicht allein klares Wasser, sondern auch eine gewisse Portion von Schlamm, Seegras und Insekten enthalten muss, wenn Fische und Wasservőgel sich darin wohlbefinden sollen». (Wilhelm Meisters theatralische Sendung. 2. könyv.)
S a Goethe egyéniségöntudata és felülemelkedése kellett ahhoz, hogy saját darabját, a Götzöt színpadra átírja, amikor rendezés közben rájött, hogy nem eléggé színpadszerű.
Mindezt csak azért mondottuk el, hogy nyugtassák meg háborgó lelküket, akik szentségtörőnek bélyegzik a rendezőt, mert hozzá mer nyulni az író műalkotásához. S nyugodjék meg az író maga is! Ha Goethe sajátkezűleg tudta végrehajtani darabján az ítéletet, akkor törődjék ő is bele a rendező jogába. Hisz ha nem kellene, akkor nem is volna rendező. Mert az a színházi funkcionárius szükségszerűen fejlődött ki az idő folyamán s ha majd nem lesz szükség rá, akkor le fog ismét lépni a színpadtörténet színpadáról.
[+]