Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: SZÍNHÁZI BEMUTATÓK

A történelmi téma újra divatba jött, előbb könyvben, aztán filmen, végül színpadon is az egész világon. Regényekben nálunk is erősen vonzza a közönséget, de a színpadon nem tud gyökeret verni. Ami kísérlet az utóbbi években ez irányban történt, az egy se vitte odáig, hogy nagyobb közönséget tudjon vonzani. ennek bizonyára egyebek közt a Bánk bán utáni történeti drámaírás is oka. Dráma helyett líra, szenvedély helyett páthosz, a történelmi alakok kothornusra állítása, az emberi indulatoknak politikával való keverése - csupa drámaellenes dolgok, amik megtalálhatók minden magyar történeti színműben. Egy régi hibás dramaturgia bénítja a mai írókat is, nem engedi őket eljutni a történelem modern, szabadabb ábrázolásához, főképen ahhoz, hogy szereplőiknek igazán emberi arcát mutassák és életízű, természetes szavakat adjanak szájukba. S az írókban nem tudom, erő vagy bátorság hiányzik-e, hogy szakítsanak ezzel a hagyománnyal.

Somogyváry Gyula is ebben a hagyományban marad Hűség című drámájával. A Brutus-konfliktust viszi a színpadra Detrefia István soproni polgármester történetével, akinek választani kell a magyar királysághoz való hűség és a cseh király hadvezére által túszul elvitt soproni gyermekek - köztük saját gyermeke - élete közt és a hűséget választja. A téma tehát a polgármester lelki viaskodása önmagával, a gyermekeikért jajgató anyákkal és apákkal - más szóval a politikai szenvedély harca az emberi szenvedéllyel, az előbbinek győzelmével. A Shakespearre hívatkozó régebbi német dramaturgia szíve szerint való téma ez, de elengedhetetlenül megkívánja a király-drámák zord erejét és széles vonalú cselekvényvezetését. Somogyváry pedig inkább lírai léleknek látszik és a szerkesztésmódja is hézagos, nem meríti ki eléggé a téma lehetőségeit. A dráma csak abban a jelenetben válik igazán drámává, mikor a tanácsurak a templom előtt a polgármester unszolására elhatározzák gyermekeik feláldozását. Egy szerelmi mellékcselekvény a hasonló színdarabokban már konvencionálissá vált orgyilkossági kisérlettel lazán és hatástalanul van a drámába beleapplikálva. Az előadás is a konvenciók körében mozog, csak Kiss Ferenc lefékezett erejű, nyugalmában is mély belső háborgásokat eláruló játéka emelkedik ki magasan belőle.

A magyar történeti drámának végre egyszer már hangot kellene váltani.

*

Paul Anthelme drámája, Az abbé, mellyel a Kamaraszínház új igazgatása megkezdte munkáját, a sardoui dramaturgia szabályai szerint készült bűnügyi dráma: egy ártatlan ember kerül bíróság elé, sőt a guillotine árnyékába s részint idegfeszítő, részint érzékeny jelenetek során az utolsó pillanatban kiderül az ártatlansága. A hatást ezúttal az fokozza, hogy az ártatlan vádlott ezúttal egy nemeslelkű öreg pap, akinek az igazi gyilkos felesége meggyónta a férje bűnét, tehát a kezeit megköti a gyónási titok szentsége. A bonyodalom tulajdonképeni magva tehát a gyónási titok s az ebből származó lelkiismereti konfliktus, melyet a darab, műfajának megfelelően, a külső színpadiasság irányában tárgyal. De el kell ismerni, diszkrétebben használja ki ezeket a hatásokat, mint ahogy az ilyen bűnügyi drámák szokták, egyes jelenteiben, mint a pap és anyja közti búcsúzásban, benső emberi érzéseket is megszólaltat és emellett jó szerepeket is ad a színészeknek. A kínálkozó alkalmakat és kifogástalanul rendezett előadás kellően értékesíti, a színház újonnan összeállított gárdája egészen jól beválik. Harsányi Rezső, akinek specialitása a papok játszása, lehiggadtan, biztonsággal és melegséggel játsza a főszerepet, elkerüli a színészi hatásvadászat csábításait. A többi szereplők közül Orsolya Erzsébet, Toronyi Gyula és Vágóné Margit emelkednek ki.

*

A pesti fiatalember sikkasztott százezer pengővel a zsebében kerül a Rivierára. Azért sikkasztott, hogy megvalósítsa a minden átlagos pesti fiatalember vágyálmát, azt a bizonyos nagy kezdőbetűvel írt Életet, ami az ő fantáziája szerint Rivierát jelent, luxus-szállodát és legelső sorban tüneményesen szép, elegáns nőket. Ezzel a pesti fiatalemberrel már találkoztunk jó néhányszor, színdarabban, regényben, ha nem is volt mindig sikkasztó, de mindig silány alak volt, nem érdemelte meg, hogy sokat törődjünk sorsával. Nyiri Tibor, a Hajsza című színdarab szerzője abban mond újat, hogy meg akarja mutatni, mennyire nem való ez az Élet annak a pesti fiatalembernek. Nem elszánt gonosztevő, mint semmire, erre sincs benne elég erő. Állandóan retteg, félelmével, ügyetlenkedésével elárulja magát; még álmában is rémképek gyötrik s a végén egy gyatra megalkuvás árán visszakerül Pestre, ahova való, abba az életbe, amelybe menthetetlenül tartozik. A bűnhöz is kell stílus. Tyúktolvaj ne akarjon gangster lenni.

Nekem tetszik az a fiatalság, ami ebben a darabban van. Érzem benne a fiatalság merészségét és félénkségét, az elfogódottságot az írással és a színpaddal szemben, az időnkint kitörő hangosságot, amellyel ezt az elfogódottságot leplezni akarja, a hangnak azt a mutálását, amely néha rekedten hangzik, de szerencsés pillanatokban tisztán intonál. Vegyesebb hatású darabot ritkán látni. Vannak benne, különösen a második álomban játszódó felvonásban, egészen gyerekes naivságok, de itt is tehetségtől sugallt ráhibázás az a rész, mikor a sikkasztó a saját tükörképével viaskodik: azzal az alakkal, amivé szeretett volna a lopott pénzen lenni, az az alak, aki ő valóban. Ha a főalak vonalvezetése minduntalan megszakadozik, az egyetlen szerephez jutott nőalak egyáltalán nincs benne a cselekvényben, viszont két másik alakja, az egykori sikkasztó, akinek «sikerült» s akiből előkelő, bölcs öregember lett és a pesti bankár, aki kompromisszumra lép sikkasztó hivatalnokával, csaknem hibátlanul van felépítve. Egész felvonást nem tud ez a szerző felépíteni, de néhány jelenete nagyon jó, mint az első felvonásban a fölényes öreg és rettegő fiatal közti jelenet, a harmadikban a fiatalember találkozása meglopott főnökével, aki abból is üzletet csinál, hogy sikkasztottak tőle. Ezek meggyőznek a fiatal szerző tehetségéről. Jövője attól függ, meg tudja-e tanulni a biztos járást a színpadon és van-e benne elég emberség arra, hogy elkerülje az írói megalkuvás csábításait. Ma, amikor lámpással keressük a fiatalokat, akikben együtt van tehetség és bátorság, figyelnünk kell rá.

Az előadás fősúlya, a szerző elgondolása ellenére, Beregi Oszkárra nehezül, nyilvánvalóan azért, mert az ő alakja van legjobban felépítve. Ő hozzáadja a szerep szövegéhez fölényes biztonságát, finom humorát, szinte eszközök nélkül ábrázolni tudó készségét és tiszta beszédművészetét. Nagy György játéka ellen sem lehet kifogás, különösen az első felvonásban össze tudja fogni a szerep széthulló szálait. Kitűnően kiegyenlített, diszkrét eszközökkel dolgozó színészi játékot ad Szigeti Jenő. Bárdos Artur a második felvonásban rendezői merészségét mutatja meg a sikkasztó álmának újszerű és bátor ábrázolásával. Ennek a rendezői felfogásnak sikeréhez azonban igazabb és hatásosabb szöveg kellene.

*

Még régebbi ismerősünk Hajnalka bácsi, a derék kishivatalnok, akinek arany a szíve, kopott a kabátja, szerelmes egy öregedő, csúnya kisasszonyba és alapjában meg volna elégedve az életével, mert amit az megtagadott tőle, azt álmaival pótolja. Mióta Gogoly felfedezte, megszámlálhatatlan változatokban és halhatatlan szívóssággal él a világirodalomban, magyar novellaíróknak meg olyan kedvenc alakja, hogy már ideje volna hatóságilag eltiltani szerepeltetését. László Miklós új darabjában, A legboldogabb emberben annyiban új változatát látjuk, hogy a ma sajnosan aktuális bélista áldozata lesz és hogy a szerző szaván fogja a jó öreget, aki azzal dicsekszik, hogy azt tudja álmodni, amit akar: megálmodtatja vele a színpadon a vágyálmát a korlátlan gazdagságról, hatalomról, arról, hogy visszaveszik a bankba és gyönyörű lakodalmat tarthat a csúnya, derék kisasszonnyal.

Szóval, megint álom és megint a második felvonásban. (Mért mindig a második felvonásban van az álom Molnár A farkas-a óta?) Ebben az esetben az álom nem vesz tudomást sem Freud, sem más álom-elméletéről, egyszerűen lepergeti az álom jeleneteit teljes naivitással, olyan émelygős giccsesen, ahogy Hajnalka bácsi ébren elképzelhette a maga boldogságát, de színpadon ekkora szírup-áradatot nem lehet büntetlenül kiárasztani. Még hozzá olyan világítási hatásokkal, a rendezésnek olyan stílusával, amely giccsel tetézi a giccset.

Az első felvonásban csendes, kissé közömbös humorral indult darab ebben az álom-felvonásban teljesen összeroskad. A harmadik felvonásban a szerző összeszedi a töredékeit és meglepően össze tudja rakni valami épkézláb dologgá. A néző már sejti, hogy Hajnalka bácsi az éjjel szép csendesen belehalt a bélista megrendülésébe és a szép álomba, de köröskörül továbbfolyik a cselekvény: a menyasszonya nagy dologra szánja magát, elmegy a bankelnökhöz, könyörög neki, vegye vissza Hajnalkát. És ebben a jelenetben, a darab egyetlen drámailag elgondolt és keresztülvitt helyzetében kimondanak egy rendkívül szerencsés, az egész darab tragikomikumát sommásan kifejező mondatot, amely úgy hat, mint egy az életből felhangzó sikoltás: szegény vagyok, csúnya vagyok, negyvenéves vagyok és szeretnek - mondja a kétségbeesetten könyörgő kisasszony. Ennek az egy mondatnak és vele az egész jelentnek, ahogy Vaszary Piroska az élet hangján, az íróasztal elé borulva, a művészi átérzés teljességével kimondja, elementáris hatása van. Ez létjogot ad az egész darabnak, mert kibújik benne, amit vajmi ritkán látunk mai színpadon: az igazi dráma. Két inspiráció találkozik itt: az íróé és a művésznőé.

Rózsahegyi Kálmán magától értetődő művészettel játssza Hajnalka bácsi szerepét, az ilyesforma alakoknak ő a mestere. Vízvári Mariska tökéletes karakter-figurát csinál a szobaasszony szerepéből - ez a színésznő sohasem hibázik, mindig kiformálja az alakot, amit játszania kell. A többi szereplőkről nincs érdemleges mondanivaló.

*

Operettekről nem szoktunk írni, ennek a műfajnak ma divatozó formáját a kritika hatáskörén kívülállónak tartjuk. Ezúttal mégis kivételt teszünk A szegény ördög című királyszínházi operettel, nem azért, mert szövege Emőd Tamás és Török Rezső műve a szokottnál mégis csak intelligensebb, hanem azért, mert alkalmat ad a rendezőnek, Horváth Árpádnak egy bravuros teljesítményre. Az alvilági jelenetek megoldása dekoráció, térkihasználás és tömeg-mozgás szempontjából tele van rendezői intencióval, az a jelenet pedig, mikor a szoba mindenféle zúgaiból, a padlóból, a galériából vigyorogva kibújnak az ördögök, olyan elmés rendezői ötlet, olyan hiánytalan kivitelben, amilyet ritkán látni színpadjainkon.