Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · FIGYELŐ

SZENTIMREI JENŐ: KOLOZSVÁRI NAPLÓ

Feljegyzem, mintha laza homokba vagy elfolyó víz hátára írnám.

Feljegyzem, hogy itt vannak a cérnázó őszi esők. A pelargóniáim a ház előtt, melyek olyan kevés gondozást igényelnek és én még ezt a keveset is elmulasztom rájuk fordítani, most végre olthatják szomjukat. Szegények két hét óta beleragadtak a megkövesedett sárba. Nappal nap szikkasztotta, éjjel havasi áramlatok hűvöse szorította mind szorosabbra gyökereik köré a szürke göröngyöket. Ha nem jön ez az eső, egy éjszaka csak ott találják magukat a fagyott földben, lekoppadt kórókkal, nyurgán, élettelenül. Itt a hegyek közt hirtelen üt rajta a fagy a virágokon. Egyszerre végez velük, nem sokat fenyegetőzik. Egyszerre és soha felnemtámadásig. Itt újra kell kezdeni mindent, minden esztendőben szinte...

Most a kegyelem esője szemez alá a fellegekből. Erre még langyos, szelíden simogató vénasszonyok nyara következhetik. S a bolond pelargóniák zöldje ismét olyan üde, mintha nem is tarkáznák elerőtlenedett viaszsága levelek. O, kegyelem esője, milyen szürke, milyen egyhangú, milyen szapora szövésű vagy! Mint készülő szemfedő tüllje.

Itt van az ősz, itt van újra. Megkezdődtek lapjainkban az irodalmi és világnézeti viták. Csalhatatlanabb ez a jel a kandáriumnál és minden langyos-hűs esőnél. Terméketlenségek csiholói, terméketlenségek mentegetői, melyek meggyőző oktalansággal sorakoztatnak nehezen összeszedett okos érveket egymás mellé. De mi köré? Az igazság köré vajjon? Ugyan? Írójuk saját személye köré. Egyikük az irodalomban az időszerűségért lelkendezik. Ez még nem lakott jól az időszerűséggel. Önmagával. Nem lakott jól egyáltalán. Még éhes. A nyers húsba képes volna fogait belevágni, hátha olyan édes az íze, hátha olyan tápláló az anyaga, mint az úgynevezett dicsőségnek. Még nincs mondanivalója, csak ajánlgatja másoknak: ezek az egyedül érvényes mai mondanivalók. Ezek az alaktalan, kiérleletlen, felhígított társadalomtudományos tapogatózások, melyekkel saját emésztőszervei még olyan nagyon el vannak foglalva. Ha már megbírkózni nem tud velük, nekigyürkőzik legalább. Megmutatja bicepseit: ezekkel tudnék én írni, azt a kutyafáját. Majd, egyszer. Ti azonban már most vegyétek tudomásul, hogy az lesz az igazi. Vegyetek tudomásul Engem. Hiszen láthatjátok, máris akarok valamit.

A másik? Unottan nyaldossa szájaszéleit, mint úri gazdája asztaláról a maradékkal jóllakott eb. Mit ugatnak azok a falusi kuvaszok, akiknek csak néha vet egy-egy vágás sótalan puliszkát a bojtár, hiába őrizték a nyájat, hiába csaholtak tüdőszakadtig, terelték az elkódorgó birkát, verekedtek ólálkodó farkassal? Mire vitték azzal a nagy vitézkedéssel? Én csak hagytam, hogy fürösszenek, fésülgessenek, pacsulizzanak s megtanultam szépen szolgálni. Mindezért, ha eleinte kényelmetlen is volt, kijár a cukor a Nagy Ház Gazdájától. Kutyának, ha szobatiszta, elegendő, ha idejében és ügyesen csóválja a farkát. Naponta négyszer-ötször jóllakhat anélkül, hogy a kisujját mozdítaná. Itt a kerítésen belük, a széltől is védett kályhazúgban, még a lakájok sem mernek kibánni velem, mert rájuk vicsorítok. Jó gazdám nekem fog igazat adni mindig. Író számára itt nincsenek lelkiismeretfurdalások. Elszundikálhatunk kényelemben a lelkiismeretünkkel együtt a puha vánkoson, melyet odakészítettek a ház kedvencének a legpuhább sarokba. A többiek bezzeg üvöltenek odaki egész nap. Minden jövő-menőt megugatnak az ostobák. Én csak a koldusokat ugatom meg, nekem ez a kötelességem. A ház vendégeihez bizalmasan odadörgölőzöm. Ilyen okos, ilyen kedves kutyát dicsérettel emlegetnek a jobb családok szalonjaiban. Pedig fiatal vagyok még s máris milyen tapasztalt. Mit ugattok kócosak, hogy nincsenek utánpótlásra fiatalok? De ti csak kócosak vagytok, ez az igazság. Előbb fésülködjetek meg, aztán cseveghetünk a többiről. Addig csaholjatok csak, meglátjuk, mit kaptok érte a nyájtól? Én ezt is előre megmondhatom: mogyorót. Még a farkukat is rázzák az undortól, miközben elpotyogtatják nektek. Ezért ugyan érdemes halálra fárasztani magatokat.

Közben az írók írnak. Van, akinek vitatkozás a szenvedélye, van, akinek az írás. Ha tudnák a kiadók, hogy milyen öröm nekem írni - mondotta költő ismerősöm -, nem fizetnének egy vasat se. Nem lennének bolondok, hogy ők hordozzák a költségeit az én úri passzióimnak. Ezért gondosan titkolnom kell előttük e botor szenvedélyt s nagy képpel hallatlan munkának mímelem előttük az írást. Van, aki az italtól csíp be, engem az írás láza részegít. Ha meggondolom, ezért a mámorért még nekünk kellene fizetnünk a kiadóknak. Az egész világnak. Hogy megengedik, hogy megtűrik egyáltalán, hogy valaki egy életen át a legtöményebb pálinkának hódoljon.

Így beszél a parnasszien.

A goethei magaslatról így szól le a társa:

- Micsoda képtelenség, megróni valakit azért, hogy történeti drámát írt és isteníteni vele szemben a politikai vagy osztályköltészet művelőjét? A megfordítottja is tisztára abszurd. Tekintsünk most el attól, hogy a kettő szervesen kiegészíti egymást, hiszen korok és stílusok nem egymást követik, hanem egyszerre lélegzenek ma, ebbe a pillanatba zsúfolva, folytonos kölcsönhatásban egymásra. De az író nem kötelességet teljesít, ő hivatást tölt be. Csaknem teljes egészében független tőle, hogy mire hivatott el. Miért kell hát bűnül betudni valakinek, hogy azt csinálja, amihez véletlenül ért is, ha - csakugyan ért hozzá? Írni tudjon, ez az egyetlen törvény. Aki ezt betölti, arra rá kell bízni a formanyelvet, a tárgyválasztás és a kifejezés mikéntjét. Amit mond, úgyis a mának fog szólani, akár elmenekül a történelem színfalai közé, akár mellét szaggatja körömmel, ha ez egyébként nem is mindenkire vonzó látványosság. Nem lehet elrejtőzni: az író minden mozdulata önleleplezés. És ezzel hat, ki több, ki kevesebb mértékben. A nagy baj ott kezdődik, ha valaki nem tudja a legelemibb dolgot, a mesterséget. Azontúl alakíthatja önmagát, tárgyát, környezetét kedvére. Kérlek, ne tévesszétek össze a költőt a demagóggal, de a szikkadt szobatudóssal se. A költő nem téveszthető össze senkivel. Jegyet visel homlokán s ha legsajátabb magánügyeit énekli, nekünk és érettünk énekel akkor is. Hogy megtanuljunk örülni és megtanuljunk szenvedni.

Ha azt mondod nekem, hogy szenvedni a mai világban nem is olyan nehéz tudomány: hazudsz. Panaszaid elárulják, hogy legtöbbször olyan szenvedéseket vallasz magadénak, melyekhez voltaképp semmi közöd. Örömeid is mesterkéltek és mesterségesek. Majmolod a mások örömeit s elhiteted magaddal, hogy ezek neked is kell, hogy örömet okozzanak. Ki tudná különben megmagyarázni a divat egyeduralmát ezen a földön?

Az irodalomnak is vannak divatjai. A költőnek nincsenek divatjai. Nyelve elavúlhat, a költő soha. Nézd Madáchot, ugyancsak történeti szemléletű költő, de a legidőszerűbb is egyszersmind. Arisztofanesz kétezeresztendős csúfolódásai megint aktuálisak. Pedig nem riportregényt írt, hanem verses vígjátékokat. Nem a forma teszi az időszerűséget. Nem is a tartalom. A költő minősége diktál ebben a kérdésben s ez nem olyan parancsuralom, melyet máról holnapra meg lehetne buktatni. legfeljebb elhomályosítani lehet: jobbat írni nála.

Ha már úgy tombol a harcikedv bennünk, sorakozzunk fel inkább a közös ellenség ellen. Mert ez alaposan beásta ám magát a mi gyönge állásainkkal szemközt és az ő fegyvereivel mi nem verhetjük ki onnan ítéletnapig. Itt van az amerikai Warner Brothers öles reklámja: 44 díszlet, 5000 kosztüm, egymillió méter felhasznált szövetanyag. Szuperprodukció. Így beszél az őszinte nagyiparos. Nem is állítja, hogy művészetet szállít, egyetlen szóval sem céloz a - tartalomra. Hogy mi van a pompás darabban? Különös kérdés. 44 díszlet, 5000 kosztüm, millió méter textilanyag. Mit kívántok még a szegény tőkétől? Hány munkásnak adjon még kenyeret a díszletek előállítóin, az anyagok fonó, szövő és varró asszonyain, a roppant görlszemélyzeten, a magánszereplőkön, zenészeken, karmestereken, szövegírókon, rendezőkön és műtermi személyzeten felül? Mit akartok még tőle? Még tartalmat is adjon?

A helyi kisipar sem akar ám egészen mögötte maradni a nagy cégeknek a lelkiismereties kiszolgálásban. Ő viszont János vitézt hirdet, magyar daljátékot, kalotaszegi görlökkel, kalotaszegi nagygazda francia királlyal, kalotaszegi kancsókkal és varrottasokkal a falon, mert Budapesten a nyáron a Gyöngyös bokréták divatoztak, mi sem maradhatunk hátrább az őstehetség-kultuszban s egyúttal erdélyiségünket is vastagon aláhúzzuk. Csak szegény Petőfit nem húzza alá senki. Amúgy sem tudott érvényesülni az árva a színpadon, míg jótét lelkek operetté nem hígitották, most aztán az alföldi levegőt is kioperálják belőle. Könnyebb elképzelni egy japán hadirémdrámát kalotaszegi környezetben, mint a Tisza, a Kiskúnság és a délibáb Petőfijét átidomítva havasalji zsenivé. Itt a jóféle, édes homoki borba vásári piros limonádét kever szemünk láttára valaki. A bájos alföldi mesét plánétákra darabolva akarják kihúzatni a jámbor erdélyi vásáros nép számára, egzotikus madárrá fokozván le a Kalotaszeg királyi pompájú magyarjait. Művészet? Ugyan. A költő fantáziája amúgyis féllépésnyire üget a hazugságtól. Hazudni mindjárt, ez csak sokkal egyszerűbb.

Meghívott hangversenyen voltam minapában a helybeli zsidó klubban. Végigjártattam szemeimet a falakon, melyeket a zsidóság művelődéstörténetének nagy alakjai díszítenek. Koronás főn akadt meg a tekintetem, amaz ifjú Dávidon, kinek százötven zsoltára közül nemegy ma is ellenállhatatlan erővel ragad az áhítat szféráiba. Micsoda nagyszerű nép ez, mely költőt, a zsoltárok Dávidját és gondolkodót, a példabeszédek Salamonját, emelt királlyá maga fölé. Tűrte, sőt szívesen látta, hogy a Gondolat és a Szépség uralkodjanak fölötte. Mi európaiak csak Nagy, Rőtszakállú, Bátor, Oroszlánszívű, Legjobb, Vitéz, Rettenetes és hasonló melléknevekkel feldíszített uralkodókat uraltunk, mióta eszünket tudjuk. Én legalább nem tudok visszaemlékezni, hogy valaha is költő vagy gondolkodó királlyal tiszteltük volna meg magunkat.

Nem igaz, hogy elnyomott, hogy egyáltalában elnyomható lett volna valaha is Dávid és Salamon népe. Legfeljebb azokat lehet elnyomni közülök, akik ezt a nagyszerű hagyományt kivetették szívükből s megtették maguk fölé koronás főül a saját nagyjaik által annyiszor összetört Aranyborjút. Most értettem meg, miért van, hogy ezen a világon vagy nagyon nagyra becsülik, vagy nagyon-nagyon tudják gyűlölni a zsidót.