Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · FIGYELŐ
Osztap Bender, ne csodálkozz, ha sokkal többet tudok rólad, mint te önmagadról. Te, a «12 szék» Osztapja, nem álmodhatod, hogy mivé fejlődsz megíróid kezében, ha folytatják történetedet. Én viszont, szerzőid buzgó olvasója, ösmerem a sorsodat rejtő második kötetet is, sőt kicsengéséből sejtem, hogy ez sem marad az utolsó. Így a végtelenség és örökkévalóság perspektivájából szemléllek.
Jelenleg a «12 szék» zárófejezetében átmetszett gégével heversz - jó piros véred a poros padlóra csepeg, csepeg. Ilyen helyzetben a legéletrevalóbb fickót sem lehet meggyőzni reményteljes és halhatatlan voltáról. Kénytelen vagyok tehát másokhoz fordulni, ha közölni akarom rólad való vélekedésemet.
Ez a «12 szék», ez a furcsa könyv, melyet két Osztap Bender, akarom mondani társszerző írt, csodálatos egybehangoltsággal: reveláció volt számomra. Olvasásakor olyasmit éltem át, amiben csak Rabelais vagy Swift kortársainak lehetett része. Mert könnyű nekünk a múlton kacagnunk. A kortárs megrendül, ha torzképével szembesítik. S bele nevettetni bennünket a fenyegető jövőbe: ezt csak az tudja, ki azért áll kívül a társadalmon, mert nagyon erős gyökerekkel szövődik az örök Emberibe.
Ilf és Petrov exotikus szigetek titkainál ingerlőbb környezetbe vezetnek bennünket. Világuknak meglepő Jánus-arca van. Minden intézménye merőben új, minden ember-figurinája megrögzötten régi. Ezen a kettősségen épül fel a szatíra. Megláttatja velünk, hogy hiába dőlt romba a cári Oroszország: a vörös Moszkva amerikanizált zsúfolt terein, vidéki kisvárosok immár kollektív termelésbe szervezett álmos sikátoraiban csupa ismerőssel találkozunk. A kapzsi és tolvaj hivatalnok, a lezüllött és ressentiment-jában elfajult nemesi marsal, a gyáva és hiú perecgyáros, a kótyagosan politizáló lakatosmester, úgyszintén a Dollárkirálynő olcsó és bambácska majmolója, s mind a többiek, Csehov és Gogolj tollából kerülhettek volna. De hagyományosnak mondható alakjuk egy eddig sohasemvolt, vulkanikusan ingó talajon mozog. Minden kicserélődött: rang és lakhely, jómód és társadalmi kötelesség; még az élettelen bútorok is lábra keltek és elvándoroltak helyükről. Gombamód szaporodtak az új intézmények: soha eddig ennyi hivatal, rendelet, bizottság, bölcsőde, tanács és felügyelő, menhely és tilalom; s mind merőben újat akar.
Ha a szovjetek rövid 17 éves fennállásuk óta nem is tudták átgyúrni az emberi lelket - az mindenesetre a rendszer hibája, hogy a feszültség az újszerű intézmények és a régi ember között a kelleténél jóval nagyobb maradt. A társadalmi eszmény és a valóság közötti szakadékot mindenkor hipokrizissel szokás feltölteni. Így válik a konzervativizmus túlzott megtagadása régi bűnöket konzerváló melegággyá. A folytonossága biztonságában megtámadott egyén védekezik.
Mint feltúrt hangyabolyban, úgy nyüzsögnek, sürögnek-forognak a «12 szék» emberkéi. Tüstént megindul a mentési és helyreállítási munka. Csodálatraméltó tehetséggel adaptálja át ez az óriási számú apró társaság a romokat a maga céljaira. Sőt: hamarosan kiviláglik, hogy az új intézmények is alkalmasak a régi módszerek meghonosítására. Csak egy kis jóakarat, egy kis alakoskodás kell hozzá és már épúgy lehet a szovjetmenhelyen lopni, a szovjetsajtóban fecsegni, a szovjetpolgárt kiuzsorázni, mint annakelőtte. Ez az adag mimikri nem is eshetik nehezére az ügybuzgó hangyaemberkéknek, megszokták jókor a régi társadalomban, s rovartermészetük amúgy is hajlik a színbeli áthasonulásra. A «12 szék» hangyabolyából egyetlen ember válik ki, az is kívül áll a társadalmon: Osztap Bender. Osztap a társadalmon kívül, de a regény kompozíciójának kellős közepében tartózkodik. A sok szereplő, a beleszőtt epizódokkal tarkított mese, a történettől független számtalan szatirikus részlet, szétmállana az ő összefogó alakja nélkül.
Ez a pompás gyerek már azért is pompás, mert - gyerek. Számunkra varázsvessző a fiatalság, forrást fakaszt sziklánkból. Osztapunk 27 éves. De ő még koránál is fiatalabb, most született, alig hogy felütöttük a könyv lapját, nem sulykolja semmiféle mult. Minden kalandjával megújhodik, ha megölik se hal meg, újjászületik, mint a boldog istenek. Eredete is mítikus: testszerinti szüleiről mitsem tudunk, - de ősei közé sorolhatja a nagy Don Quijote-t, kinek folytatója és egyben ellenlábasa is. Don Quijote, a romantikus lovag, megtagadja a valóságot és a makulátlan Eszményt kergeti. Don Bender még rejtettebb cél kutatására indul: magát a Valóságot akarja megtalálni. Dulcineája az egészséges, piros-pozsgás Élet, ki önként kínálja lágy kenyerét és kemény kebleit szerelmesének. Egyesülésük útját a Társadalom állja el. Don Bender nem lankad, félelmesen sokat bír ez a «rettenetes gyermek», ha szíve szerint jól akar lakni. Ősi fiatalságának személyén kívül eső titka is van. Egy vajúdó, bűneiben is reménykedő világ szülötte. Kipusztíthatatlan ifjúságú népből ered, melynek minden fia játszik, mint a gyermek. Ott még a hősök, a gyilkosok, a mártirok és a mérnökök is játszanak. Hisznek a vágy mindenhatóságában és tagadják az anyag ellenállását. Akarom - akarod - meglesz. Hogy a játék vérre megy, az ő szemükben nem cáfol meg semmit. Ki tudná megszabni a játékösztön termékenységének határait; mit köszönhetünk neki? A mesét és a művészetet, a sportot és talán felfedezéseink legkiválóbbjait.
Bender gyermekded vakmerőséggel száll szembe a hipokrízissel. Megtagadja tőle azt a legédesebb illatú tömjént, mellyel ősidők óta áldoztak oltárán: nem csalja önmagát. Őszinte meggyőződéssel és leplezetlenül önző, míg körülötte mindenki fogvacogva és leplezetten az. Vallja, hogy létünk alapja az animális élet, melyhez az egész társadalom ellenére is, joga van. Az önzésnek ilyen erkölcsi ereje nélkül nem hiszek víz- és tűzálló jóságban sem. Még kapzsinak sem nevezhetni. Éppoly lendületes iramodással kergeti polgártársa 30 kopékáját, mint a kincseket érő brilliánsokat. Önfenntartási ösztöne megkülönböztetés nélkül hajtja az előtte felugró vad nyomán. Ha kell, kegyetlen, de nincs benne szadizmus - sikamlós kalandokba nem keveredik. Nem is mutatkozik zavar «tudatalattijában», mely tengerszem kristálytükréhez hasonlatos. Nem lelünk benne csúf titkot, piszkos irígységet, gyűlöletet, elfojtott indulatot, gátlásaink bomlási termékeit. Kiderül, hogy egy épeszű, egészséges ember minden korlátot eldobhat, anélkül, hogy nagyobb baj származnék belőle. Agresszív ösztönei nyiltan virítanak és azért könnyen leszerelhetők: egy garasnyi szerencse árán. Miért félnénk hát önmagunktól? Bátran szabadjára engedhetjük magunkat, távolról sem vagyunk olyan elvetemültek, mint azt elhitették velünk. Akkor ismerjük meg Osztapot igazán, mikor hazudik. Vágyálmai keleti szőnyegeit teregeti ki előttünk - ilyenkor még a szokottnál is nyiltabb. Bő képzelete zsilipjei kitárulnak, megrészegedik és kielégül meséi örömében. Ezért is viseli el a csalódásokat egy lírai poéta teherbírásával. Egyetlen hibája van: nem tud beleilleszkedni a társadalomba. Hiába hemzsegnek körülötte a jólétet és kultúrát hirdető intézmények, ha olyan szabadságbeli áldozatok árán kinálják védelmüket, amely elviselhetetlen. A társadalom fél az egyéntől, - s az egyén becsapja a társadalmat. Igaz, hogy ezt a cirkulus viciózust a régi világ is gyakorolta, de az újítónak illenék kiszabadulni belőle. A hazugság és álság tengerében Osztap Bender a legkisebb ellenállás útját választja és kisétál a társadalomból.
Ezt cselekedték minden időben a nagy szatírák hősei. Rendeltetésük és szerzőik gondoskodnak róla, hogy ne lehessen másként. Don Quijote-t szegénysége zárja ki lázasan átalakuló osztálya törekvéseiből; Gil Blas-t szolgavolta a rendi társadalomból. Swift és Rabelais meg éppenséggel a mesék világába taszítják ki hőseiket. A szatíra a száműzöttek távlatával dolgozik. Sajátos színét és ízét azonban nemcsak a száműzött határozza meg, - a társadalom, mely ellen harcol, egyenértékű ellenfele és munkatársa. Módunkban áll a próba:
A «12 szék» meséjét könnyűszerrel átplántálhatjuk akár a bűbájos Jókai, akár a felületesen szellemes Frank Heller világába. Teszem: a szóbanforgó örökség egy családi pör esélyei révén kerül a szalóngarnitura rugói közé. Az örökös nem akarja ártatlan gyámleánykája kezére juttatni, és így tovább, és így tovább. Á la Frank Heller: két kalandor kiszimatol bizonyos görbelábú székekbe tévedt ékszereket, és így tovább, és így tovább. A történet megmarad: de mi marad meg a mű jelentőségéből? A részletrajzok egysíkú karikaturákká korcsosulnak. S Osztap Bender akkor már csak egyéni kalandor, ügyes és mulatságos legény, semmi több. Megkapóvá és szimbólikusan fontossá azért válik, mert eleven közösség perspektívájában mozog, melyhez állandó kölcsönhatások fűzik. S mivel közösségének, megvalósult gyarlóságai mellett, kiszámíthatatlan lehetőségei is vannak, - Osztap Bender alakja naggyá terebélyesedik a tág láthatáron.
A társadalom és az emberiség ma nem egyek - de egymás felé gravitálni a rendeltetésük. Így érezzük mindannyian, de legelevenebben fiatal, forrongó társadalmakban él ez a tudat. Talán azért születnek a nagy szatírák a történelmi átalakulások sorsfordulóin, intésül és feljajdulásul: «Lásd meg magadat, amíg nem késő».
Osztap Bender derűs kacagásán érzik, hogy nem szakadt el jóvátehetetlenül világától, melynek célkitűzéseit nem cáfolja meg. Sőt cselszövései és fondorlatai elvesztik erejüket, amint az új társadalmi eszmény megújhodt emberben inkarnálódik. Létalapja maga az a diskrepancia, mely ellen harcol. Ha ez valaha feloldódnék, Osztapunk kénytelen kelletlen visszatérne a társadalomba. Gullivernek nem jut boldog igazolás s a szegény Don Quijote reménytelenül halt meg, nem is sejtve, hogy majdan az idealista német filozófia képében milyen fényes győzelmet arat.
Hogy jobb sorsot szánunk a «12 szék» hősének, nemcsak az ő érdeme. Majd kiderül a következő kötetekben: Ilf és Petrov - sőt talán maga az Úristen is - szeretik a hosszúlejáratú folytatásos históriát, melynek folyamán az Emberiségnek ez a pompás példánya valóban ráér megemberesedni.