Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám

JOÓ TIBOR: PÁR SZÓ KÖZÉPKORRÓL ÉS ÚJKORRÓL

Sajátságos, bár a dolog természetéből ez is megérthető jelenség, hogy az összes régebbi történeti korokat, általában az emberiség egész multját éppen az az új történetszemlélet kezeli teljes megértéssel és igazságossággal, melyet gyakran bélyegeznek reakciósnak, s bélyegzi elsősorban éppen az a racionálista liberálizmus, mely a szabadság és türelem jelszavainak hangoztatása mellett a legtürelmetlenebbül ítélkezik elmult idők felett, amikor nem az ő ideáljainak hódolt az emberiség. Az új história tisztában van azzal, hogy minden kor szükségeszerűen olyan, amilyen, hogy mindenik egy kikerülhetetlen fejlődési stádium - természetesen nem okvetlenül értékbeli fejlődés, haladás, emelkedés, - s teljesen jogosulatlan tőle olyat kívánni, amit ő nem akart.

Erre az általános jelenségre példaszerű az az érdekes disputa, mely most a Nyugatban folyt a «sötét középkor» körül. [*] A Szolnoki István lelkes cikke típusa a liberálizmus, bár kétségtelenül tiszteletreméltó, nemes motivumokból sarjadó, de naív és elfogult történetszemléletének. A szabadság, türelem, emberiesség növekedését akarja látni az emberi nem életében, s ezért az ezekben való haladást kell ráfognia az újkorra szemben a középkorral. Boldog ember, aki jelenünkben több emberiességet és «liberálizmust» lát, mint a középkorban, és Szolnoki István eme hitére Babits Mihály kimerítően válaszolt. Nem, az emberiség egészében és gyakorlatilag - még ha az emberiség alatt csak Európát értjük is, amint szokás - semmi haladással nem dicsekedhet ezen eszmék megvalósítása terén, elvek és elszigetelt esetek ragyogására pedig mindenik kor képviselője joggal hivatkozhatna. Hiszen ha az ember optimista hangulatban van, vagy pedig pesszimizmusát akarja csittítani, lelkes örömre hangolhatja éppen az, hogy ime mi sem bizonyitja jobban ezeknek az eszméknek valóságát és erejét, mint az, hogy még akkor és azok is illendőnek tartják hangoztatni őket, amikor és akik a gyakorlatban el-elmellőzik érvényesítésüket: képmutató az idea hatalmának a bizonyságtevője. Ezzel nyilván mélyebb igazságot mondunk ki, mint a rezignáció hajlandó hinni. - De másik két mozzanatról szeretnék itt pár szót jegyezni.

Azt írja Szolnoki István: «Nem helyesebb-e egyetlen hosszú vonalban ábrázolni az ókor, középkor és legújabb kor sötét hatalmait és egy másik hosszú vonalban, a felvilágosodás elődjeiként, mind e korok sugárzó fáklyáit?» Ez a javaslat az ősi mitikus, Szent Ágostonnál a civitas Dei és diaboli harcában visszatérő történetszemlélet és minden jogosultsága megvan. Magam is azon fáradozom, hogy az emberiség életének eme kétségtelen kettősségét valódi és végső alapjaival igyekezzem megmagyarázni, s eddigi eredményeimről több helyen szóltam már, így a Nyugat húsvéti számában is. Bővebb fejtegetésekre tehát nem térek rá. Az emberiség életének a keretében két, egymástól élesen megkülönböztethető típus él együtt, az egyik a szellem embere, a másik az az alacsonyrendű népség, amelyikben semmi vágy és törekvés nem él a szellemi értékek, a magasrendű humanum megvalósítása után. Az emberiség története valóban a «sötét hatalmak és sugárzó fáklyák» küzdelme. De éppen mert küzdelem, nem lehet a Szolnoki István által kívánt egyszerű racionálista módon kettéhasítani. Igen, valóban meg lehet írni a homo humanus történelmét és a másik fajé nem is méltó históriára, de abban a történelemben szerep jut a homo vulgarisnak is kikerülhetetlenül, kiirthatatlanul, mert ő az, akivel a küzdelem folyik. S ha van a korszakokra osztásnak reális alapja, - máspedig van, - akkor tehát mindenik korszakot csakis úgy állíthatjuk magunk elé, hogy abból egyik típus se maradjon ki, sőt éppen kettejük viszonya mutatkozzék meg.

És sajnos, a középkornak ebből a szempontból feltétlen a fölénye napjaink felett. Silány, alacsonyrendű emberi lények mindég voltak, de voltak korok, amikor ezek nem merték önmagukat egyenesen ideállá tenni, hanem a magasabbrendű szellemi embert emelték eszményképpé, ha talán képmutatással is. A korszak, melyet általában középkornak neveznek, bizony ezek közé tartozik. A mai kor pedig még azok között is szomorú nevezetességre számíthat, amelyek tüntetően elfordultak ettől a magas eszménytől, és olyan hatalomra engedték jutni a durvaságot, alacsonyságot, szellem-ellenességet, aminő hatalom ritkán jutott osztályrészeül. Említett cikkemben nehány szerző rokon megdöbbenésére hivatkozom az «Under-Man», a tömeg, a «kezek» szomorúan diadalmas lázadásának a láttán, mely napjaink történetének lényegét, s válságának legvégső motivumát és értelmét jelenti, bizonyitékául, hogy itt nem hipochondiráról van szó. De untig lehetne felvonultatni a tanukat a «sötét jelenkor» ellen, s rámutatni arra, hogy a középkor, ha megtisztítjuk a rárakodott rágalmaktól, s a maga virágkorában tekintjük, nem pedig alkonyán, megromlott állapotában, amikor eszményei megmerevedtek, kihűltek és sablonná váltak, s amikor a szellem már valóban nem volt az a tisztelt ura embereinek, tehát az igazi középkor valóban megbecsülés vagy akár nosztalgia tárgya a szellem mai hívei, s ezek közt olyanok előtt is, akiknek - ezt a középkor-tisztelettel kapcsolatban hangsúlyozni szükséges - semmi köze a «klerikálizmushoz», amire magam is példa lehetek.

A középkor szellemiességéből következik az a másik mozzanat, mely - költészete esztétikai értékei mellett - bizonyára elsősorban éleszti Babits vonzalmát is, ez pedig univerzálizmusa. Az, hogy a középkor, felette minden partikulárizmusnak, az emberiség egész egyetemére tekint, mikor közösségre gondol. A középkorban élő valóság volt az, amire mi ma csak fájdalmas sóvárgással gondolunk, amikor napról-napra megcsúfolva látjuk: az emberiség egysége. Természetesen az az emberiség nem foglalta magában, nem is foglalhatta, a földkerekség egészét, de ez a dolog ideális jelentőségén nem változtat semmit. Ezzel szemben a mi korunkban tombolva üli uralmát a partikulárizmus, az elferdült nacionálizmus, az osztályok közti széthúzás, apró közösségek konok izolációja. A nagy hangon harsogott kollektivizmus igazában partikulárizmus. A középkor világnézetében, s eleven gyakorlatában mindezen tagok az emberi univerzitás nagy harmoniájába egyesíttettek. Erről beszél nekünk irodalma, művészete, kultúrája.

Ez pedig bizonyára a legtöbb, mellyel kultúra dicsekedhet. Mert ha valami elképzelhető az emberiség története céljaként, az aligha lehet más, mint magának az emberiségnek a megvalósulása, kibontakozása, kiterjeszkedése. Ennek egyik formája az emberiség tényleges közössége, az emberi közösség mint valóság, a közös, egyetemes kultúra. Babits Mihályban is ennek az egyetemes humanitásnak a mélységes vágya él. Ez vonta őt mindenkor a költészetnek éppen ama nagyjai és alkotásaik felé, kikben ugyanez az univerzálizmus él és testesül. Irodalomtörténetét is ez az alapmagatartás, lényének legmélyebb bázisa, sugallta. Felismerte, hogy az európai irodalom története is csak a humanitás fogalmának középpontba való állításával rendszerezhető és forrasztható valódi élő egységgé.

S ezzel könyve egyszerre több lett, mint a Költő emlékirata vándorútjáról a könyvek birodalmában, sokkalta több, és valódi tudományos jelentőségre emelkedett. Mint nem egyszer már, Babits most is a modern históriaírás módszeres gyakorlata elé vágott. Az európai irodalomnak nyilván első «szellemtörténeti» szintézisét alkotta meg. Mert az, amit szellemtörténetnek neveznek, nem más, mint az összefüggő történeti jelenségekben a fejlődés lényegének, a szellemi magnak a felismerése, és az ábrázolásban nem egyéb a feladata, mint ennek a minden jelenségnek értelmet, jelentést, az egészben szisztematikus helyet adó lényegnek, ideális egységnek a tevékenységét kidomborítani. Magától értetődő, hogy minden jelenségnek ez a szellemi tendencia adván értelmet, mindeniknek annyi a jelentősége, amennyit ebből a jelentésből hordoz. Igy látván a dolgot, aligha mondhatjuk, hogy Babits a középkori irodalomra sokkal több szót veszteget, mint amennyi az ő kompoziciójában megilleti.

Ámde én itt nem Babits-kritikára vállalkoztam, csak éppen szükségét éreztem, hogy ebben az annyira időszerű vitában magam is szerény részt kérjek és néhány töredékes gondolatot jegyezzek le a középkorról és újkorról, felvetvén egy szempontot, melyről a kérdés tekinthető. Azt azonban nem hallgathatom el, hogy milyen kívánatos volna, ha a szélesebb közvéleményben is utat találna a Babits Mihály irodalomtörténetének humanizmusa és univerzálizmusa, az a két eszme, amely mégiscsak vezetni hivatott az embert, ha emberi életet akar élni. S minthogy mai napság ezt bizonygatni kell, aligha van jogunk szálkát keresni más korok szemében.

[*] Lásd a Nyugat okt. 1-i számát.