Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám
Már régen munka nélkül vagyok. Reggel elindulok állás után; s útközben, a hosszú hónapok alatt sok mindenre van időm. Nézhetem a villamos guruló kerekét; vagy az utcaöntöző autó működését. Már megtudtam, hogy a villamos kerekével együtt forog az electromotor is; s majd megtudom: mivel nyujtják vagy szűkítik az öntözőautó fényes vízsugarát, ami után nem szaladgálnak úgy a mezétlábas gyerekek, mint a régi, plétojásformájú lóval vont kocsik mögött. Időm van: levelek hullását figyelni; megállni utcai riadalmaknál. Ha jön a mentőautó: lábhegyre ágaskodom s bevárom, míg elsüvít mellettem szirénázva. Az egyik ablakon a mentőorvos meghajolt háta látszik; néha pedig valaki, akinek át van kötve a feje, vagy a hordágy mélyéből villan elő az arca.
Én a Selyem r. t.-nél voltam főkönyvelő húsz éven át. Ha megkérdezik a szakmában ezt a nevet: Balla, a Selyemtől... emlékezni fognak rám nagy urak s kisebb emberek. S emlékeznem kell nékem is saját magamra. Télen, meleg, fekete prémmel bélelt télikabátból bujtam ki, az arcom sima, mert reggelenként jön hozzám a borbély, az ingem jólesően tiszta, nyakkendőm komoly és szép mintájú s az ujjamon egy vastag aranygyűrű fénylett, s itt, a szívem fölött pedig a pénztárcám volt, ahol mindig megbujt néhány százas: mert anélkül nem éreztem jól magam. Látom, a nagy, fehérarcú könyveket, halványpiros vonalakkal; látom a tollam hegyét, amint vékonyan s vastagon kirajzolja a mérleg tételeit... látom amint a vezérigazgatóm megveregeti a vállam s azt mondja: - No állíts ki fiam egy bont ezerötszázról... ez a mérlegpénz, de ehhez még külön hozzájön a karácsonyi remuneráció, s a vezér ki szokta utalni a nyaralásomat is. Mintha autón suhanna az akkori életem: símán gördül, pompás rúgók védenek a rázkódások ellen, s utolsó emléknek: a rengeteg nékem köszönő ember marad meg.
Míg most: kicsit fáradt a hátam, hogy olyan egyenesen tartsam mint régen. Talán a rossz táplálkozástól van ez az erőtlenség. S a legmegdöbbentőbb változás a számmal történik. Azelőtt hallgatag szerszám volt, úgy is hívtak: a csukott szájú Balla, míg mostanában föltépődött a szenvedéstől s öröm, ha valakit megfogok az utcán és figyel rám. S a szavaim is újak. Eleinte bízva mondtam: aki húsz éven át a Selyem r. t.-nál volt főkönyvelő, az nincs elveszve még a mai világban sem... s akivel összejöttem, elhitte s biztosított róla, hogy még nincs elveszve semmi... kétszer-háromszor is találkoztam ugyanazzal... de nemsokára már éppenhogy köszönt, s némajátékkal mutatta, siet, sok a dolga... S ekkor kezdődött meg bennem a rémület. Soványnak, ügyetlennek s olyannak éreztem magam, mint aki elvesztette a tekintélyét. Hovatovább márcsak féretaposott sarkú ügynökök maradtak meg ismerőseimnek. Ezek néha nekidőltek egy lámpaoszlopnak, homlokukba vetették zsebkendőjüket, hogy letörüljék az izzadást magukról, fujtak, szétgombolták a gallérjukat s mint a főzött rákok figyelték, hogy mit is mesél nekik a Selyem r. t. egykori istene. Már beszéd közben sejtettem, hogy csak azért hallgatnak, mert a végén a vállamra üthetnek s mert otthon elmondhatják kövér feleségeiknek, hogy mi lett belőlem...
Hiszen eleinte mindenkinek azt mondtam: még ma sem mennék el havi nyolcszázon alúl... míg most hegyezem a fülem, ha havi egyszázról van szó... van egy fiú az utcánkban, akinek az anyja éveken át kedveskedett nékünk, az egész rokonsága köszöntött, hogy majd egyszer a fiút behozom a Selyem r. t.-hoz... s ez a fiú nemrég csakugyan kapott egy százpengős állást s mikor ezt elmondta a napokban nekem: elhalványultam a hirre.
A családomról nem is beszélek. Puhán s nagyszerűen éltek. Szerettem magam körül ezt a panasz nélküli életet. A fiam s a lányom mindig ragyogó ruhákban járt: szinte bársonyosak voltak, azt mondhatnám. Finom tízórait ettek s este eljöttek velünk, ha a feleségemmel valahová vacsorázni mentünk. Most ez a család olyan mint a kábult. Olyan mint a hajótörött, aki látja hogyan fogy napra-nap az utolsó falat a szája elől. Négyen élünk a végkielégítésből: s a kezdetben nagy összeg egyre jobban zsugorodik. Délben kicsit mindig kihúzom magam s játszom a hőst a családom előtt. A legrosszabb, hogy számon tartanak minden kis igéretet, amit elejtek a körükben. S mikor amúgyse sikerült semmi... még hosszasan, alaposan, tízszer is el kell magyaráznom a kudarcot.
De minap az egyik ügynök, aki már alighogy biccentett ha látott, az utca túlsó oldaláról magához intett. Szerényen, rálesve álltam előtte.
- Nézze, Balla úr, én adok magának egy címet. Menjen el oda este hat után. Talán sikerül.
S itt van a kezemben a cím. Százszor elolvastam, míg hazaértem. Este hat után fogad a vezér; menjek el hozzá, - bíztatott az ügynök, - mondjam meg, ki vagyok, mit tudok s hol szolgáltam.
Különös reménykedés fogott el. Ez volt a százötvenedik kilátás állásra... de itt valamit sejtettem... a cég régi, a vezér is öregember a szakmában, sokat is dolgozott velünk... ledültem délután, hogy pihent legyek hatra s félálomban láttam, amint a családom együtt, aztán külön-külön kézbe veszi a cédulát, amin a cím van - és - akár nevetséges, akár nem - az egész család halkan imádkozni kezd.
Mindenki lekísért a kapuig, a lányom kétszer is megcsókolt... s a reménykedés annyira fűtött, hogy útközben szinte a régi Balla lettem, aki nemrég ment el a Selyem r. t.-től s máris várja az új állás.
És sok minden volt itten, ami bíztatott. Nagy fotöjök; a bőrhuzatnak s a cigarettának irodában rekedt finom szaga; nesztelenség, sok szolga.
S aztán a vezér előtt voltam. Szemüveges, ősz ember, ötvenöt-hatvanéves lehet. Ez is sok reményt nyujtott: közelebb van agymáshoz két meglettebb ember.
S nagyszerűen is ment minden. Kérdéseket tett fel s én - nem a szokásommá vált rimánkodó hangon - hanem a régi Balla hangon adtam elő, mihez értek, mit tudok. Már az első szavaknál éreztem, hogy tetszik neki mindaz, amit felhozok. S mintha közben visszaöltöztem volna a régi ruháimba, olyan érzés lepett meg... le is ültem, s egészen belemelegedtünk a dolgokba. Néhány olyan példát említett, ami szemet szúrt neki az itteni könyvelésben... Jól működött a fejem s a válaszom megnyugtatta. Már-már a fizetés felé fordult a dolog s én azt éreztem, hogy majd nagyobb igényű leszek, mint eddig voltam, olyan, mint aki nem is dolgozik a nívóján alúli bérért... úgy láttam, itt nem számít, hogy százzal többet vagy kevesebbet fizetnek... s az agyam egyik zúgában már mondtam is otthon, a feleségemnek: - Havi hatszáz és a mérlegpénz...
A vezér keze a szivarosdobozon volt; a barna skatula fedelét már emelte, hogy megkínáljon s bennem egyre nagyobb lett az öröm. Most majd beszélgetni kezdünk mélyebben, emlékek jönnek, kiderül mennyi közös ismerősünk van, összebarátkozunk, aztán becsöngeti a gépírónőt s röviden lediktálja az akceptáló levelet.
- Csak azt mondja meg kérem, Balla úr, - emelte rám a fejét, - hogy milyen idős ön?
- Ötven - feleltem s egyre a szivart néztem, amit nemsokára a számba vehetek.
Ekkor elengedte a szivarosdoboz tetejét: lecsappant s a vezér kicsit hátrahúzódott tőlem.
- Sajnos... pedig mindenben megfelelt... de akkor nem használhatom.
Ránéztem. A szeme máris másfelé járt, mintha sajnálná a velem töltött időt, üzletemberes szokás ez... mintha már a következő dolog izgatná.
De én éppen máma nem éreztem, hogy ötven vagyok, én két nap alatt a régi Balla tudnék lenni, aki eszi a munkát, rendet teremt s körül tud nézni az íróasztalok között. Ötven vagyok - s valami haragféle rázott meg - hiszen az csak nem kor!
- Megbocsájt a vezérigazgató úr, - mondtam, - de hány éves Ön?
- Ötvennyolc - felelte.
- S ezért mondhatná valaki a vezérigazgató úrra azt, hogy már semmire se használható? Hát nem vesszük fel mi akármilyen fiatallal a versenyt? Mi az ötven év? Tessék megpróbálni, beállítani engem s egy fiatal könyvelőt. Tessék!
Még sokat beszéltem, egyre veszendőbb hangon. A rimánkodó hangod, - gondoltam s azon kaptam rajta magam, hogy már százötven pengőért ajánlkozom, már szinte szolgának ajánlkozom... s csak később gondoltam át, mikor kint voltam, hogy miért nyomott lassú, imbolygó mozdulatokkal az ajtó felé a vezér. Rém voltam neki, ötvenéves ember és ő nyolccal már több... neki kötelessége volt elküldeni engem, mert ötven vagyok, de ő sem birta elfelejteni, hogy mi lenne, ha ő állna így valaki előtt, aki azt kérdezné: - Kicsoda ön? s mikor rendben lenne már minden, azt kérdezné: és hány éves ön?... akkor ő remegve mondaná: hatvan... vagy hatvanöt...
Már a kilincsen volt a kezem, mikor pillanatra megállított: - Várjon csak, Balla úr - és belemarkolt a szivarosskatulyába. Nem eggyel kínált meg, többel, hat darabbal, hogy legyen mit szívnom. Hat szivart adott a hátralévő életemhez.
Ha akceptál, csak egyet. Hiszen holnapután már hitelem van, életem, reményem, s vehetek magamnak szivart, ruhát, kenyeret, zsírt és boldogságot. Míg most: hat szivar an a zsebemben s megyek haza.
Mit is mondtam: - Hát ha valaki ötvenéves, az haljon meg?
- Nem, kérem - felelte -, de sajnos - s a többi benneragadt.
Minek is találkoztam azzal az ügynökkel ott az utcán! Eddig csak kószáltam és bizakodtam. Nem gondoltam arra, hogy a nevem: ötven! ötvenes ember, nem huszonötös, nem harmincas vagy negyvenes. Ötvenes, öreg ember, aki elől behúzzák az élet kapuit.
S egészen furcsa, mikor hazaérek. Van a kapu alatt egy tábla s azon ez áll:
«Cselédeknek és hordároknak a főlépcsőn járni tilos.»
Ötvenéveseknek, halálraítélteknek, itt nincs följárat - olyan világosan olvassa ezt bennem egy hang, hogy engedek a parancsának.
A hátsó lépcső felé veszem az utam. Fekete macskák ugranak szét előlem, lassan megyek: a szívem nem bírja jól az emeleteket, ötvenéves vagyok.