Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · ILLYÉS GYULA:
Gosztyinyica Novaja-Moszkóvszkaja, egyelőre itt lakom, de nem akarok itt maradni. Háborúelőtti szálloda, három régi emeletére még négy újat húztak. Túlságosan pompásnak találom. Utcai sarokszoba, előtte a Moszkova folyó, azután a Kreml. A szoba bútorzata háborúelőtti ízlésre vall - rézágy, kerevet, rácsos karosszékek, tükrős szekrény, - de ahogy jobban megnézem: szovjet-gyártmány. Szovjet-gyártmány a zöld zománcú tányér is, melyet szőlőlevelek és idillikus pásztorok díszítenek. Fürdőszoba, forró víz. A fürdőszobának semmi szellőző nyílása nincs, a gőz a kis előszobába tódul. A kádba dübörögve ömlik a víz, de menten el is tünik. A kifolyólyuknak nincs dugasza. - Nincs dugasza, - mondja egyszerűen a szobapincér, akit hosszú tétovázás után mégis behívtam.
- Szíveskedjék ráülni a lyukra, - teszi hozzá kis tünődés után. - Tessék esetleg a sarkát ráhelyezni.
Oly óriási lelkületek, aminők a népeké, ilyen apró kis mondatokban árulják el magukat. Az volt az első fuvallat, mely az ősi orosz lélek beláthatatlan világából megcsapott.
A folyosót ép szellőztetik. A széles vörös szőnyegen az itt is, ott is bólongó pálmák és bóbítás szobalányok mellett haladok a felvonó felé. Kevésbé volnék feszélyezve, ha helyükön testes házmesternékat vagy szúrós szemű fegyvereseket látnék.
Az étterem a hetedik emeleten van. Előtte egyenruhás szolga - le kell írnom ezt a szót, mert ismeretlenül is akkorát hajlik - elkéri a sapkámat.
Hatalmas, csupa-ablak terem, végében jazz-zenekar. Súlyos damasztabrosz, törölköző nagyságú szalvéta, metszett poharak, kettős tányérok. A teáspohár ízléses foglalatban. Az udvarias pincér a tányérokat minden fogás előtt kicseréli. Szóval a legtökéletesebb luxus, melyet zavartan és feszengve Európa legelőkelőbb éttermeiben élvezhettél, ha gazdag jóakaróid meghívása elől nem tudtál kitérni, szolgai mivoltodban.
A reggeli: vaj, dzsem, négy szelet sonka, piroski - vajas sütemény, melyben finom vadhús van, - kompót. Az elejéről a kaviárt ki is felejtettem. Gondolhatják, hogy otthon nem így táplálkozom.
Nem gúnyolódom. Megtisztelésnek vettem a bőkezű vendéglátást. Hiúságomat is legyezhette, hogy a legelőkelőbb külföldieknek szánt kényelemben részesülök. De vajjon szükséges-e azokat is ilyen luxussal fogadni, ha százszor is megfizetnek érte? Munkás-államban lennénk, - milyen képet visznek majd magukkal haza? Vajjon nem azt-e, hogy a tisztaságot, rendet, udvariasságot itt is csak a - luxus fokán tudják elképzelni? Európai tapasztalatom szerint ilyen kínosan előkelő tisztaságot rendszerint olyan országokban talál az ember, ahol maga a nép meglehetős szennyben él.
Az étterem előkelő vendégeit nyilván nem zavarta ilyen töprengés. Szédítő öltözékekben jelentek meg a reggelire is, a hódítók fesztelenségével fecsegtek, veszekedtek a pincérekkel, nevették az orosz «érdekességeket». Mi vezette őket ide? Nyilván nem a rokonszenv, még csak a tárgyilagos érdeklődés sem. Ilyesmit az ember egy arcmozdulatból észrevesz. Azért jöhettek, hogy közelről megnézzék a medvét, hogy ne féljenek a medvétől. Esetleg a bundájáért.
A személyzet egyik előzékeny, kitünő tagja, tán mondanom sem kell, magyar.
Ahol én ülök a terem sarkában, két utcára szolgálnak az ablakok. Besüt a nap. A kilátás gyönyörű, tán legszebb egész Moszkvában. Lent a szálloda előtt vashíd vezet át a folyón, utána emelkedés. Ott csillog kék, sárga, zöld színre festett tornyaival a híres Szent Vaszilij-templom. Balra a Kreml fehér palotáival, arany kupoláival; az egyiken házfal-nagyságú vörös lobogó. Innen belátni a széles udvar üdezöld gyepére, melyen katonák gyakorlatoznak, a kavicsos utakon néha autók suhannak. Hatalmas középkori ágyú, mellette egy emelet-nagyságú harang, még a mult század végén leesett a toronyból, azóta ott van, szájával a földre borulva, mint egy óriási serleg.
38 kisebb-nagyobb tornyot számolok meg előttem.
A Kremllel szemben, a folyó innenső részén hatalmas, 12 emeletig is felnyúló modern házcsoport - a Dom Pravítyelsztva - a kormány, azaz a kormánytisztviselők palotája.
A folyón csónakok himbálóznak.
A fellobogózott csónakház hosszán 56 kétpárevezőst számolok meg. A hídtól jobbra a kőkorláttal övezett parton valami fagylaltos bódé, azután hosszan, magasan a «kínai fal». Előtte végig a széles gyepszegélyen padok. A fal mögött mintha egy olasz város terülne. Pirostetős házak, szorosan egymás mellé rakott kőépületek, köztük egypár magasan kiemelkedő kupola: a Gum-árúház, a Nehézipari Népbiztosság, a Hadügyi Népbiztosság, a Narodnüj Komiszariát Abaronü!
A láthatár végén magas épület - állványok, tornyok vörös zászlóval és éjszakai világításra is berendezett ötágú csillagok.
A szálloda előtt hirtelen trombita zendül. Lassan, méltóságosan, széles teherautó halad, rajta hosszában két pad zokogó gyászolókkal, közöttük nyitott koporsó, látom a nyakig vörös lepellel és fehér virággal beborított halott viaszsárga arcát. A kocsi után zenekar lépdel vakító sárga réztrombitákkal, utánuk rövid menet tenisz-cipőben. Meg-megállnak; az úttesten ötpercenként összetorlódnak a kocsik. Délelőtt van, tíz óra tíz perc.