Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám · / · FIGYELŐ

Török Sophie: KISEBB BIRÁLATOK

Vaszary Gábor: Monpti (Káldor). - Ha példát akarnék mondani, milyen legyen a jó könnyűirodalom, legelőször Vaszary Gábor könyvét kellene említenem. Könnyűirodalom alatt nálunk rossz irodalmat szokás érteni, a szórakoztató regények rendszerint unalmasak és ostobák. Vaszary Gábor minden nagyképű igény és fontoskodás nélkül írta meg egy Párisban élő magyar fiú életét. Ilyet már sokan írtak, de nem sokszor sikerült egy állandóan az éhhalál küszöbén élő ember napjait ily édes friss humorral megfesteni. A maga nem nagyigényű műfajában elragadó kis könyv ez, fogyhatatlan ötletek sziporkáival tele s kivévén talán a befejezés obligát érzelmességét, csupa szellem, csupa üde ötlet az egész könyv. A regényt kedves kis rajzok díszítik, az író saját rajzai, ügyes és vidám vonalakkal egészítik ki a történetet. Sok rajzoló el sem olvassa azt, amit illusztrál, az önillusztrálásnak meg van az az előnye, hogy szöveg és kép nem ellenkeznek egymással.

Megyery Sári: És könnyűnek találtatott... (Nova.) - Hogyan sülyed lefelé s züllik el egy jobb sorsra érdemes nő s hogy bünteti meg a társadalom, amikor új boldogságot remél - ez volna a téma. De ahogy az írónő megírja, alig lehet «megírásnak» nevezni, végnélküli, kusza fecsegés az egész regény, stílusában még a kísérlete is hiányzik annak, hogy ép és értelmes mondatokat fűzzön össze. E regény atmoszférája oly híg, hogy máshoz sem hasonlítható, mint ahhoz az élethez, amit leírni próbál.

Aszlányi Károly: Szilveszter (Révai). - Ha csak úgy lapozgat az ember ebben a könyvben, egy állandóan lázas akció mozgalmas benyomását kapja, izgalmas élmények érik egymást, váratlan pointek, feszült helyzet kavarodik új komplikációba; de ha aztán folyamatosan végigolvassuk, kissé meghökken az ember ennek a bravurosan gördülő irásnak tökéletes ürességétől. Mintha a technika minden impozáns vivmányával ellátott gép fontoskodó zúgását hallanánk, a gép azonban utolsó srófjáig haszontalan, mert nem végez semmit. E regényben minden lapon történik valami, voltakép mégsem történik semmi, emberei nem is emberek, mégcsak stilizált bábok sem, pusztán üres ötletek s a nagy zajban, amit csapnak, még azt sem tudják, mi célra rendeltettek?

Dániel Anna: Valamiből élni kell (Révai). - A fiatal írónő, akitől eddig csak ifjúsági regény olvastunk, komoly törekvéssel dolgoz ki egy pszichológiai esetet. A történet egy csodagyerek zongoraművésznőről szól, aki voltakép nem is gyermek már, csak ilyenné stilizálja a pénzéhes zsarnok család, mert manapság a puszta művészet nem elég, valami csodálatos kell hozzá, hogy a közönség kegyét megtarthassa. Ilyen csoda ez a tízéves matrózruhába nyomorított kislány, egy húszéves nő érett és kiforrt művészetével, így arat sikert és pénzt s mindezt a tétlen, kapzsi és élnivágyó család számára, míg föl nem lázad, ledobva a zoknit, kis lakkcipőt, az ajándékbabákat s felnőtt ruhába öltözve követeli vissza a maga életét. E történetben komoly drámai mag van, erős feszültség, kitűnő karakterrajzok, fínoman megoldott konfliktus s egy erős realitással és valóban szellemesen felállított tétel. Első regénynek talán túlnehéz feladat is, a regényt még inkább a hit ereje tartja össze, mint a konstruálás gyakorlati raffinementja. De nagyon figyelemreméltó írás s ha a befejezés nem is oly meggyőző, mint a regény első fele, magas célkitűzése, pszihológiai pontossága s becsületesen végiggondolt problémája kétségtelenül tehetséges íróra vallanak.

Sásdi Sándor: Szívrehulló kő (Révai). - Sásdi Sándor: Egy nyár története (Uj Idők). - Sásdi regényei naturalista írások, bár evvel nincs sok mondva, hisz nálunk majd minden regény az. De Sásdi a szó közkeletű értelmében naturalista. Mikszáth és Móricz követőinek népes táborából; regényei a parasztok és kisváros életét festik zsírosan, szennyesen, külső vaskosságukban. Amit hozzátesz, mint saját egyénisége jegyét, ez valami könnyes, megható érzelmesség, egy meleg szív gyöngéd ötletei, szelid és kiengesztelő lira a csúfságok világa fölött. Noha regényei mind a népi naturalizmus könnyűre olajozott sinein futnak, e korlátok sablónjából szenvedő hősei mögött az író arca is előmelegszik, aki nézi és szánja őket, de sorsukat meg nem állíthatja. Stílusa szép, tiszta és ízes, jószemű megfigyelő s kompoziciói az érett tudás könnyedségéről tanuskodnak.

Bródy Lili: A felesége tartja el (Athenaeum). - Ez a regény magasan fölötte áll a «Manci»-nak s nyilván ezért kisebb sikert is ért. Talán nem oly hangos és ötletes, de sokkal elmélyültebb írás: egy új asszonytípusnak érdekes s újszerű ábrázolása. Maga a hősnő inkább gondolataiban eleven, külső figurája halványabb s bizonytalanabb, mint a körülötte forgó embereké. A gyermek alakján például az életből való megfigyelésnek erős szuggesztivitását kapjuk, egy rugalmas, színes, eleven kis lény ez, majd kilép a lapokról. Az eltartott férj is jó pszihológiával megfigyelt és ábrázolt alak, az udvarló s a barátnők sablónosak. Figyelemreméltó Bródy Lili stilizálásra hajló stílusa; e regényben mértéket tartva nem válik modorossá, szép és egyéni veretet ad írásának.

Karin Michaelis: Halálos szerelem (Athenaeum). - Páratlanul rossz könyv, közhelyek és hazug giccsek sorozata. Említésre sem volna méltó, hacsak egy tévhit leküzdése érdekében nem: Magyarországon ezt az írónőt, mint nemünk egyik dicsőségét szokták emlegetni. Én nem tudom, milyenek egyéb írásai, lehet, hogy remekművek, de ez a regény az írónő nevének szépítő címkéje nélkül füzetes ponyvaregények közt is méltó helyet foglalhatna.

M. Hegyi Ilona: Szövőlány (Faust könyvkiadó). - Ezt a regényt nem lehet megvádolni, hogy nincsen szociális tendenciája, talán túlsok is van belőle, a tendenciák, még a legtiszteletreméltóbbak is, mindig elnyomják kissé magát a művet. A regény formailag naplóféle, egy szövőlány elmondja élete sorát. Egy időben divatban voltak olyan regények, hogy a cselédlány beszél úrnőjéről, külömböző tárgyak és állatok mondogatják el maguk nyelvén gazdájukkal közös élményeiket, - itt a Főnöknő jelleme derül ki egy szövőlány szemén keresztül. Az ilyen írói felfogásnak megvan az a hátránya, hogy nem léphet ki egy primitív és naív lény látköréből, s így magának a regénynek látköre is legtöbbször lapos és primitív marad. M. Hegyi Ilona e kereteken belül érdekes történetet mond el, erős realitással rajzolja meg egy szövöde atmoszféráját, szegény munkáscsaládok küzdelmeit; egy klinika háziterheseinek nehéz napjaiból is plasztikus színekkel kelt valóság-hatást. Szokatlan miliő festése mindig csábító feladat az író számára, noha elég könnyen elérhető, csak szorgalom és jó szem kell hozzá, e tulajdonságokkal pedig M. Hegyi Ilona kétségkívül rendelkezik.

Theodore Dreiser: Jennie Gerhardt (Nova-kiadás. Fordította Tábori Pál dr.). - A közhelyhangulat már az első soroknál oly erős, hogy az ember céltalanul piszkált részvétérzete helyett humort érez, s önkénytelen arra a bizonyos mosónőre gondol, akinek férjét leütötte a hajókötél. Az előszóból megtudjuk, hogy Dreisert egy nagy amerikai kritikus a «banalitás zsenijének» mondta, ez egészen meggyőző, de hogy valaki ebben dicséretet találjon, úgylátszik amerikai lélekkel kell bírnia. Egy proletárcsalád sanyarú sorsáról van szó, egyetlen élő, egyetlen új szín nélkül, fakóbb banalitásokat alig írtak még le nagyobb pretencióval. Ismert és agyonírt dolgok újbóli leírása még nem irodalom, még akkor sem, ha ez az ismert dolog éppen a nyomor. De más baj is van itt, az ember alig hiheti, hogy Dreiser ily nevetséges naivitással felüljön hőseinek. A jó anya már messziről hazug és álszent, az ifjú hősnő, akit Dreiser a leányos szendeség mintájául rajzol, oly együgyű, amilyen proletárlányok közt már gyermekkorban sem akad, ilyen lelkek legföljebb papírból képzelhetők. Van a regénynek egy szenátorszereplője is, afféle szegénypártoló, jólelkű öregúr, valójában naív kéjenc. Hogy miért szenátor? Lehetne nyugalombavonult házaló is. Úgy tudom, e regény Dreisernek fiatalkori munkája, nem hiszem, hogy irodalmunkat veszteség érte volna, ha e regényt nem adják ki magyarul is. Akik Dreisert nagy írónak tartják, evvel a kiadással nem tettek jó szolgálatot neki. A fordításnak is sok hibája lehet, összehasonlítani az eredetivel nem tudom, de a sokszor értelmetlen, nehézkes és modoros mondatok nem róhatók fel Dreiser hibájárul.