Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám · / · DISPUTA
A
Válaszában Babits a nehéz és könnyű, érdekes és fárasztó irodalom viszonyával foglalkozik és amit e kérdésről mond, megannyi súlyos igazságok. A középkorról szóló irodalomtörténeti beszámoló terjedelmességét a középkori irodalom értékével indokolja, amit szintén feltétlenül igazságos szempontnak ismerünk el, de kell-e ennél továbbmenni, mondván, hogy a «sötét középkor olyan frázis, amellyel a modern történettudomány régen leszámolt már»?
Valóban frázis-e a «sötét középkor», nincs-e félreértés a szóhasználat és a fogalmak körül, honnan származik a szókapcsolat és mit kell érteni «sötét középkor» alatt: ezek azok a kérdések, amelyek tisztázásra szorulnak és amelyeknek tisztázására e rövid cikk keretében csak kísérletet tehetünk.
Ha a levélíró foglalkozott volna a haladó szellem dogmatikájával, aligha vetné fel a «világnézeti reakció» vádját Babits-csak kapcsolatban. Babits az ösztön és értelem viszonyának egyik legmélyebb ismerője és e probléma gyakran még szépprózájából is előtűnik (1. Herakles). Az értelem magasabbrendűségét vallja és ez pedig - a naturalizmus egyes tévelygőitől eltekintve - mindenkor a felvilágosodás legfőbb követelése volt. Ez az attitüd egyébként is a racionalizmusnak megkerülhetetlen, végső következése.
De a levélíró is bizonyára akart mondani valamit, - habár pontosan kifejezni tán nem is tudta, - mert a középkornak kívánatos aranykorként való feltűntetése valóban épen az ösztöndicsőítő, értelembecsmérlő «világnézeti reakció» jellegzetes retorikai fegyvere. És most elérkeztünk a félreértés gyökeréhez:
Babits Mihály és Moeller van den Bruck, vagy Berdjajev, vagy Spengler, vagy az
A «sötét» középkor fogalma valószínüleg a felvilágosodás ellentéteként keletkezett, bár a felvilágosodás nagy íróinál talán seholsem olvashatjuk ezt a szókapcsolást a maga gyanus egyszerűségében. De a felvilágosodás igenis harcolt, mártiráldozatokkal harcolt egy csomó olyan intézmény, hiedelem, szokás, erkölcsi elfajulás, intellektuális képtelenség ellen, melyek jórészt a középkor idejébe esnek és amelyeket teljes joggal nevezhetünk ma is «sötéteknek», még akkor is, ha azóta e sötét dolgok csökevényeikben szüntelenül tovább éltek, vagy most új erőre kapva újból kihajtanak.
Nem kétséges, hogy a vér, vas és ösztönök beteges prófétáit itt tátongó szakadék választja el Babitstól. A Danték, Cervantesek, Hildebrandok, Agobardok, Castelliók és Zwingliusok középkora itt válik el a kizárólagos üdvözülés és eredendő bűn borzalmas, keresztényietlen korától.
Nem kétséges, hogy a kizárólagos üdvözülés dogmájának az az értelmezése, mely kizár az üdvözülésből és örök kínokra ítél mindenkit, aki nem tagja az egyháznak; azt is, aki nem tud az egyház létezéséről és az újszülöttet is, aki megkereszteltetése előtt meghalt; levitatörvényből vett értelmezése szerint pedig a legborzalmasabb, mesterségesen elnyujtott kínokkal kiírtandónak ítéli a legigazabb és legerkölcsösebb életű máshitüt, mert ő is, meg a halvaszületett is az átörökölhető bűntől fertőzöttek: nem kétséges, hogy mindez szöges ellentétben van a türelmes Krisztus szellemével, a nem-igazhitű szamaritánus példázatával és azzal, hogy «nincs görög, nincs zsidó...»
Nincs az a modern történettudomány, - ha csak nem hívjuk tudománynak azt is, ami tényeket hallgat el, - mely a tévedést bűnnek minősítő dogmát tisztára moshatná a rátapadó szennytől és vértől. Nincs az a modern diktatura, mely az e dogmából szétáradó szellemi elnyomást kívánatossá tehetné. Nincs az a szörnyű modern harci eszköz és nincs az a modern háboru, mely a toulousei négyszáz élő fáklyát, a boszorkánybullákat, a tömegmészárlásokat és azokat a szürke tényekként ránkmaradt furcsa eszközöket menthetné, melyeket egy noha technikailag fejletlen korszak agyafurt leleményességgel az agónia céltudatos meghosszabbítására feltalált.
Mert az egyik rossz semmiképen sem mentheti a másikat. A legújabb kor borzalmai nem adnak felmentvényt a középkor borzalmaira. Nem hisszük el senkinek sem, hogy Babits Mihály az erkölcsi egység jegyében induló középkort az eretnekek vagyonáért gyilkoló, kegyetlen dogmák, erkölcsi bomlás és terror egységének középkorával közös fogalomba sűrítené.
Mit kell érteni hát «középkor» alatt? A nyugatrómai birodalom bukásától a gőzgép felfedezéséig (vagy akár a francia forradalomig) eltelt történelmi időt, időt, semmi mást, kort, mely mint minden kor, telve van a kainok és abelek, az aljas, kegyetlen szellemellenes erők és az önfeláldozó, türelmes emberi szellem harcával. És mit kell érteni «sötét» középkor alatt? Minőséget, tartalmat, éppen azt tehát, ami ebben a mesterségesen elhatárolt történelmi időben borzalmas és buta, tehát sötét volt.
Helyes ez a megkülönböztetés azért is, mert nem az uralkodó, sőt nem is a hivatalos felfogás, hanem az egyházon igen gyakran kívüleső erők, a felvilágosodás érdeme, hogy az európai civilizáció előtt feltárult az igazságkeresés módjának és az emberiességnek útja és hogy Krisztus egyházaiban is újra a türelmesség szelleme vert gyökeret.
A «sötét középkor» - ha sommás ítéletet jelent a történelem egy elmúlt korszaka felett - époly hibás, mint amilyen hibás volna e korszakot sommásan felmenteni a sötétség vádja alól. Ha csak nem a sötétség érdekében...
S mind ennél hibásabb már csak az lehet, ha valaki az újkort sommásan elítélné ugyanazon sötét erők miatt, melyek a középkort is elsötétítették.
Vajjon a felvilágosodás, vagy a felvilágosodással ellentétes erők okai és terjesztői az újkori sötétségnek? S kérdem azt, aki nem csak szapulja, hanem olvasta is Holbach-t: nincs-e még ebben az atheista «szamaritánusban» is több hit, lángoló erkölcsi lelkesedés, krisztusi szellem (még ha ez utóbbit ő maga tagadja is), mint a háború Kajafásaiban?
Nem volt-e kórház, vöröskereszt még a világháború legádázabb vérzivataraiban is s vajjon a kínoztatás vagy a pusztítás (a puszta halál)-e a célja a modern öldöklő fegyvereknek? Kicsinyeljük-e le ezt az óriási szellembeli különbséget, vagy hirdessük-e a naturalizmussal, hogy a cél nem fontos... S a «másvéleményű» foglyokat vajjon elégették-e? S egyes diktatúrákat vajjon mi tart vissza, hogy még alantasabb barbarizmusba sülyedjenek, mi tartja őket vissza az inkvizició hivatalos és szégyennélküli gyakorlásától és mi kényszeríti rájuk legalább a jog szégyentakaró formáját, ha nem a kivülről is erős, határokon túlható felvilágosodás fellegektől eltakart, de még mindig lobogó napja?
És túl a fogalmak tisztázásán felmerül a másik kérdés, mely a kultúrát féltők egységes táborát már legfeljebb ha szektákra oszthatja: Helyes-e szellem-«politikai» szempontból, ha a szellem embere kommentár nélkül puszta frázisnak mondja a «sötét középkort»?
Nem felesleges egyszerűsítés-e ez az avatatlanok előtt s nem lesz-e belőle szándéktalanul is jelszó a felvilágosodás ellen? Nem ad-e valóban lovat azok alá a sötét erők alá, mik a középkor sötétségét akarják visszahozni a középkor világossága nélkül?
Nem helyesebb-e egyetlen hosszú vonalban ábrázolni az ókor, középkor és legújabb kor sötét hatalmait és egy másik hosszú vonalban, a felvilágosodás elődjeiként, mind e korok sugárzó fáklyáit?
Jogos kritikát gyakorolva a jelen felett: mi helyesebb? Ha barbárnak általánosítjuk ezt a kort, mondván: «Ember, barbár-kor gyermeke, szállj magadba, térj vissza fényes multadhoz!» és megcsillantjuk előtte egy elmult kor fenkölt világosságát, eltakarva annak árnyoldalait; vagy ha a fejlődés végtelenbevesző condorcet-i paraboláját vetítjük képzelete elé és így szólunk hozzá: «Ember, elismerjük, hogy fejlődtél a középkor óta is, de alig észrevehetően és ez ne tegyen elbizokodottá, mert a régi bajok mind megvannak még s rajtad áll, hogy most lépjél csak igazán a fejlődés útjára!»
Úgy rémlik, nem tőlünk függő, általunk eldönthető «helyesség» kérdése ez, hanem itt ütközik meg az előző nemzedék jogos kultúrpesszimizmusa a mai nemzedék egy részének egyre izmosodó, újraéledő hitével és optimizmusával. Az előző nemzedék, mely a nagy béke legvérmesebb reményeit, a haladás legszentebb eszményeit látta máról holnapra csúfosan megsemmisülni, most megcsalatva érzi magát. Szemben e mostoha idők gyermekével, aki már nem kapott semmit sem, de a viharban edződve a történelemből merít okulást, a történelemből, mely tud hirtelen fordulásokról a világosságból a sötétségbe, de tud fordulásokról a sötétségből a világosságba is... És képzelete túlnő saját nyomoruságos léte határán és vallja, hogy a felvilágosodás nem volt, hanem lesz...
Mi az igazság? ezt eldönteni egyhamar bizonyára senkise fogja. De, hogy mi az
[+]