Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám
Fekete-tenger,
te folyékony üvegkoporsó
melybe fáradt Dunánk halni tér szüntelen,
koszorút ejtek rád, de nem gyászkoszorút,
szemem szineiből ejtem e koszorút,
magad is színjátszó - be nem tellve nézem
csendesen fonódó alakzataid
merő érc majd tajték változásait
s kékséged, mily árnyalatos
és érzelmesség benne semmi sincs...
Izleltem én a föld termékeit,
egyszerű s különös gyümölcsöket,
pár ritka táj nyüzsgését és magányát,
néhány elmúlhatatlan csillogást;
Luba, bolgár leány, nap-feketített
bőröd szagoltam oly közelről, mint midőn
valaki egy vadrózsa-ágra ráhajol...
És most a tenger is... Megadatott!
Hogy könnyebb legyen majd az elmulás,
mert elmondhatom ím:
ízleltem és láttam imitt-amott,
ami e földön ízlelni s látnivaló.
Nos itt vagyok.
Legyen ennyi elég.
Talán belém-áll nagy lélegzeted
s aprózott, táncos reszketéseid
ismétli és megőrzi életem...
(