Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám
Párnák lágy dombján ébredek,
párás, csivogó szürkület
emel ki az erkélyre - jó
a reggeledés duzzadt tőgyéből
ez a frissen fejt levegő,
e nyers, fűszagú lét -
Ki öntötte ki az égre
ezt a nyüzsgő, szürkéllő szemetet?
verebek azok, verebek:
rajuk mintegy szélhajtva ing,
törvény e vagy szeszély szerint?
És teleaggatva a fák -:
petyegessétek szivemre csak
kis csivogásaitokat
ti ismeretlen madarak.
Örülni kéne most, örülni,
fáradt vagyok, a táj pihent,
csak ez a csivogás fodrozza
mint nagy vizek partját a csend.
Állok az erkélyen, éberre
serkent a szél - én Istenem:
hát élni, élvezni, örülni,
mindig ily tehetségtelen
maradok már? - míg körülöttem
észrevétlen nől a világ,
a természet fátylait ejti,
meztelen élvezi magát,
rajokban lövik ki az égre
madaraikat a fák:
lebbenő hálóingemet
a nyakamon begombolom
s elfogy - elfogy a levegő,
motyogom vagy csak gondolom
és akkorát húzok e frissből,
mintha a létnek serlegét
zudítanám ajkam közé
s ez az egy korty volna a lét.