Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám
Egy kőpadon ültem, Rio de Janeiróban, éppen a Cukorsüvegheggyel átellenben és sötéten néztem magam elé. Kezemben tompa ceruzát tartottam, melynek fája ránőtt rég már a grafitra s ákombákomokat firkáltam noteszembe. Mindennap felírtam magamnak pénzügyeim folyását - ez a szokás még apámról maradt rám - s rövid vázlatban a napi eseményeket is. «Rio de Janeiro elragadó város, - ezt írtam be tegnap. - Bevétel: két vajas sütemény, kiadás: hatszáz reis.» Ma azonban nem volt semmi feljegyezni valóm... Egy csemegekereskedés kirakatát nézegettem az imént, azért volt olyan komor a hangulatom. A szájamban összefutott a nyál, de a kezem akaratlanul is ökölbe szorult e dús kirakat láttán, melynek gúlába rakott gyümölcsei úgy mosolyogtak, pirultak, mint az előkelő hölgyek arca az avenidán... Vettem a noteszomat s ezt írtam belé: «Mit ér a szépség, ha üres a bendő! Gyűlölök mindenkit!» Azt a kövér urat például, aki ebben a pillanatban pontosan a padom elé gurult vadonatúj autójával, határozottan le tudtam volna ütni egyetlen csapással. Rádió csilingelt az autóban, olyan csodálatosan finom és halk hangokkal, melyeket talán csak bizonyos törpék templomában lehet hallani ünnepi miséken, vagy cseppkőbarlangokban, ha megütögeti az ember a vékony, barna cseppköveket. - Hermelinda, - kiáltotta a kövér ember s felnézett a fejem fölött. - Two minutes, my darling, - epedett vissza egy női hang a balkonról, - csak két perc, szívecském! - A kövér úr elégedetten és szótlanul hallgatta tovább a törpék zenéjét, pillantást sem vetett rám s nyilván az sem érdekelte, hogy én is megosztom vele a muzsika élvezését. - Legfeljebb, hogy több szerencséd volt, mint nekem, te hízott birkácska, - gondoltam sötéten, - miben vagy különb nálam?... én is tudom, mit jelent az: two minutes, my darling... - beesett orcák, égő szemek néztek vissza felém. - Azt a Hermelindát nem fogom megvárni, semmiesetre sem, - gondoltam magamban s máris felkeltem, hogy menjek a dolgom után.
- Halló fiatalember, - mosolygott felém a kövér atyafi, - nem vinné el feladni ezt a levelet?
- De nem ám, uram, nekem is van kettő a zsebemben s feladni őket ezideig még nem állott módomban, - válaszoltam vissza angolul s olyan választékosan és ékesen, hogy még a halott Byron is száját csucsorította volna ennek hallatára. S miközben tovavitt szegénységem gőgje, elképzeltem, hogyan megy át arcának gömbölyű mosolya ijedt hökkenésbe.
A villanegyedben jártam, késő este volt már, gyérült a forgalom. Csend volt köröskörül, csak a leeresztett függönyök mögött zongoráztak finom kisasszonyok. Jó lett volna bebámulni az ablakuk mögé. Lám, a finom kisasszonyoknak jól megy a sora! Drága süteményeket esznek vacsorára, lebegtetik fehér kezeiket a billentyűk felett, mint ahogyan a pillangók szállnak egyik virágról a másikra - s nem okoz nekik gondot, hol hajtsák le álomra fejüket. Mi lenne, ha betörnék hozzájuk s kifosztanám kamráikat, vagy felmászva egy fára, meglesném őket, amint éppen vetkőznek s rabolnék szépségükből?... Kerékpáros rendőrök árnya tünt fel a sötét fasor torkában, karjukat egymás vállán tartották, mint a boldog szerelmesek, az arcomba néztek fürkészőn, aztán mentek tovább. Amint surrant kerékpárjuk, olyan hangot hallatott, mint a szálló szitakötő.
Éji szállásom felől hamarosan döntöttem. Ismertem egy kellemes kis parkot az Urca-hegy oldalában, aludtam már ott egyszer s bár akkor teli hold sütött s kockázatossá tette az ottalvást s amellett az éhség és valami rossz emlék is kínzott: mégis csak szép volt ott az éjszaka. S álmodni is olyan szépeket lehet ott, mert könnyű fuvallat legyezgeti az ember arcát s átsuhannak rajta a felhők árnyai... Ma azonban nem fekszem le addig, amíg meg nem ettem a magam vacsoráját. S így, miután határoztam az éji szállás dolgában, egy kicsit frissebben indultam a kikötő felé. Hátha jön be valami hajó az éjszaka s be tudok férkőzni valamelyik segédszakács kegyeibe.
A Cinelandiában, ahol káprázatos mozik sorakoznak egymás mellé s transzparenseikkel, mint a nagy gyártüzek pirosra festik az égboltot, csavargók flangéroztak. Mint a pillangók melengették magukat a fényben s szájtátva bámulták az autón érkező tündéreket, akik könnyű mozdulatokkal lebegtek a mozik bejárata felé... Egyszerre csak szembejön velem a tarháló Gerő.
- Kolléga úr, - mondja és gyengéden belémkarol, - ismer engem és tudja, hogy nem vagyok nagy lumen, huszonnégy karátos ember sem vagyok. De ha egyszer becsületszavamat adom, akkor arra mindenki mérget vehet...
- Sajnálom, Gerő úr, - szakítom félbe a beszédét, - még ha huszonnégy karátos volna, akkor sem tudnék kölcsönadni. Egyszerűen azért, mert nincsen, egy fillérem sincsen... S tudja, súgok magának valamit. Késő este van már s én ma még csak nem is reggeliztem.
- Az baj, - mondotta eltünődve s megállt az út közepén. - Hallgasson ide, - kiáltott fel aztán lelkesülten - ismeri maga a vörös Kalteneckert?
- Igen, ismerem látásból.
- Nos, hát én éppen ma találkoztam vele... Azt mondja, van itt egy étterem a Rua do Café és a General Ozorio sarkán... Annak egy nagyon derék, jószívű pernambucói ember a tulajdonosa, kövér és kékszemű... próbálja meg nála... Mi baj történhetik? Ha egyszer már bevacsorázott, ezt többé senki el nem veheti magától...
Csöndes és sötét volt már minden a kikötőben, a kapukban őrök állottak állig burkolózva köpenyeikben. Csak néhány világítótorony keverte, forgatta a fényt. Kékinges angol matrózok sétáltak a kocsmák között s megvertek mindenkit, aki nem fogadta el meghívásukat, hogy együtt igyék velük. Két ilyen részeg összetalálkozott, egy alacsony portugál s egy létra angol. Beszéltek egymáshoz, mindegyik a maga nyelvén, számtalanszor kezetfogtak s hajladoztak szakadatlanul. - Úgy látszik, ezek összebarátkoztak, - gondoltam, de ebben a pillanatban már elcsattant az első ütés. Az angol lapos tenyérrel társának kopasz fejére ütött. Bömbölés, ordítás rázta meg egyszeribe a levegőt, mintha oroszlánok haldokolnának a szomszédságban, - máris ott termettek a rendőrök, akik négyesével-ötösével állandóan itt cirkálnak a lebujok közelében - és én is szaladtam.
A Rua do Café egészen kihalt volt már, amikor odaértem; hallgató, sötét házak, melyek mögül szinte hallani lehetett az alvó emberek nehéz lélegzetét. A vendéglőből még fény vetődött ki az uccára, de már odabent is kezdtek készülődni a zárásra. Egyetlenegy vendég ült csak az étteremben s az asztalokról kezdték már lehúzni a terítőt. Az ételek látása egyszerre felébresztette szunnyadó éhségemet s megrémülve a gondolattól, hogy elkésem s megint éhesen kell lefeküdnöm, habozás nélkül beléptem.
- Jó estét. Zárnak már?
- Nem, uram, van még egy félóránk, tessék csak nyugodtan letelepedni. Az utolsó vendég mindig a legkedvesebb, - mondta a tulajdonos. - Azonnal ráismertem hatalmas, kövér termetéről és kék szemeiről, melyek jóindulattal mosolyogtak felém. Valószínűtlenül világoskék színűek voltak a szemei, olyanok, mint a berlini kék sok vizzel keverve.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezte s meghajolt.
- Egy menűt szeretnék enni, - mondtam a legóvatosabb feltételes módban, amely csak illett ehhez a helyzethez.
- Lehet, uram. Máris megyek érte.
Körülnéztem. Kicsi, de tiszta étterem volt, csempézett falakkal. A pult fölött a názáreti szent anya (Nossa Senhorda de Nazareth) életnagyságú képe függött, amint karjaiban tartja kisdedét, piros girlandok futották körül s a villanykörte is, mely fényt hintett mosolygó arcába, vörös papírral volt bevonva... A személyzet úgy látszik már hazamehetett, csak egy szál fanyar pincér állt álmosan annak az asztalnak a közelében, melynél az étterem egyetlen, késői vendége vacsorázott. Ez a férfiú háttal ült felém, de azért így is láttam, milyen igyekezettel fogyasztja az ételek tömegét, még a fülei is mozogtak a nagy buzgóságtól.
Ám a tulajdonos hozta már az ételeket. Le is ült az asztalomhoz és szélesen mosolyogva gyönyörködött benne, hogyan kebelezem be egyik fogást a másik után... Ebben a pillanatban egyáltalában nem gondolok arra, mi lesz ennek a nagy lakomának a következménye, nem érzek megbánást. Szájamban szétfut a zsíros, omlós ételeknek íze s mintha vezetéken szaladna széjjel, melynek szálai mindenfelé elágaznak, gyönyör sugárzik ki gyomromból minden porcikám felé; valami földöntúli boldogságot érzek, amiről eddig soha nem is volt fogalmam.
- Uraságod minden bizonnyal idegen, - mondja a tulajdonos. - Eddig nem volt még szerencsém.
- Igen, külföldi vagyok, most jöttem északról.
- Talán bizony Pernambucóban is volt.
- Hogyne, - mondtam és szélesen kitártam kezeimet, - úgy ismerem Pernambucót, akár a zsebemet.
- Pernambuco! Brazilia Velencéje! - suttogta a vendéglős átszellemült arccal s emlékek tüze villant fel szemeiben. - Én is onnan vagyok!
- Isten tudja, engem nem nagyon emlékeztet Velencére: a két folyó s a sok híd rajta inkább hasonlít a Szajnához Párisban.
- Nossa Senhora! Hát ön Velencét és Párist is látta? - kiáltott fel elragadtatással.
- Láttam, uram, - feleltem szerényen s megkopasztottam egy libacombot. Nem féltem már többé, hogy ne tudnám a szívét meglágyítani ennek a kitünő embernek. - De azért mondhatom, Pernambuco is szép föld. Terra bonita. S egész sereg jeles férfiut adott a hazának.
- Igen... Joăo Alfredo, Marquez de Olinda, Mathias de Albuquerque, Camarăo és Henrique Dias mind pernambucóiak...
- Elfelejtette uram azt, akinek a nevét elsősorban kellett volna említenie... Az Isten is pernambucói.
- Uraságod nemcsak hogy sokat utazott ember, hanem rendkívül szellemes is, - nevetett elismeréssel. - Kérem, tiszteljen meg engem és igyék egy pohár bort a pernambucói férfiak egészségére... Ez természetesen az
Ittam a pernambucói férfiak egészségére, de lelki nyugalmam egyszerre megrendült. Istenem, hogyan fogok kikászolódni ebből a helyzetből! Zavartan hallgattam egy darabig, nem mertem belenézni a Pernambucóból ideszármazott vendéglős nefelejcs-szemeibe. S hogy betetőzze bajomat, most a falióra is rezegni, zörögni kezdet, szekrényének kétszárnyú ajtaja hirtelen felcsapódott s egy dühös kakukmadár rohant ki belőle. Kakukkolt, visszaszaladt, - kakukkolt, megint visszaszaladt, - egymásután tizenegyszer. Itt volt a záróra ideje.
- Ön, uram, a hollandusok késői leszármazottja, - indultam végső támadásra. - Van önnek erről tudomása?
- Érdekes... Ezt már mondta nekem egyszer valaki. Állítólag Pernambucóban éltek annak idején hollandusok.
- Éltek. Ez 1630 és 1654 között volt, amikor a hollandusok Móric, nassaui herceg vezérlete alatt megszállva tartották az északi államokat.
- Igen... de miből gondolja ön, hogy én ezeknek az utódja vagyok?
- Önnek barna a bőre, mint minden benszülött braziliainak, de szőke a haja és a szeme világoskék. Barna bőr, melyhez szőke haj és kék szemek társulnak, megdönthetetlen bizonyítéka a hollandus leszármazásnak.
Boldogan mosolygott.
- De a kék szemek még mást is jelentenek, - fűztem tovább gyorsan a beszédet, mert a pincér a sarokban már mocorogni kezdett s tüntetően mérte össze zsebóráját a falon függő kakukházzal. - Tudja ön, hogy a kék szemek még mit jelentenek?... A kék szemek, uram, érző embert és meleg szívet jelentenek s általában olyan lelki tulajdonságokat, melyek másszínű szemekből - hogy úgy mondjam - csak a legritkább esetben sugárzanak...
- Milyen tulajdonságokra gondol? - nézett rám, zavartan mosolyogva örömében, szemeinek kékjéből, mint a fiatal leány, akinek arcát elsőízben símogatják, perzselik bókoló szavak.
- Istenem, ezt nehéz megmondani... De vegyünk egy példát!... Tegyük fel, hogy betéved önhöz egy fiatalember... és a következőt mondja: Uram, nekem cipő van a lábamon és mégis mezitláb járok, mert nincsen talpa a cipőmnek... Szegény, éhes ördög vagyok, az Urcahegy oldalában szoktam tölteni az éjszakákat... Hetek óta nem volt meleg étel a hasamban, ma meg éppen nem ettem egy falatot sem. Az Isten étvágyat adott, adjon ön hozzá egy vacsorát a názáretbeli szent anya nevében... Meg tudná ön tagadni egy ilyen jámbor ördögnek a kérését?...
- Ugyan kérem, - mondta teli szívvel és melegen, - dehogy tudnám megtagadni, semmiesetre sem... Hogy is gondolhat rólam ilyesmit!...
- A csata meg van nyerve! - ujjongtam fel magamban. - Most még csak meg kell mondanom neki, hogy
Lassan forgattam a kanalat a feketekávés csészében s kimondandó szép szavak után kutattam.
A férfiú pedig, aki eddig háttal ülve felém, szótlanul fogyasztotta vacsoráját, most hirtelen felállott és megfordulva, sárga szemöldöke alatt lapos pillantásokkal kezdte keresni a tulajdonost. Egy tekintet zilált külsejére és hatalmas fejének lángoló sörényére - s megdöbbenve ismertem fel benne a vörös Kalteneckert! Mint aki szépen felépített kastélyát látja rombadőlni pillanatok alatt, úgy roskadtam oda megsemmisülten a tányérok közé... S míg azzal küszködtem, hogy ennek a szívet elállító fordulatnak meglepetését lerázzam magamról s magamhoz térjek első rémületemből: ő mársi megelőzött... Lám, már inti is magához a pincért s zavart arccal suttog a fülébe. A pincér rámered, a fejét vakarja s titokzatos jeleket küld a gazda felé. - Engedelmet kérek, - mondja a tulajdonos és elhagyja asztalomat, - ott valami történt. - Egyedül maradok s kábult szorongással figyelem őket, hogyan alkudoznak suttogó szavakkal... Kaltenecker most önérzetes mozdulatot tesz, mintha tiltakozni akarna valami ellen, de a pincér erélyesen vállonragadja.
- Engedd el Renato! - kiáltja ekkor a tulajdonos, furcsa, gargarizáló nevetéssel. - Ennek az embernek ördöge van! Gyere velem, fickó! - s tolja felém a kapálózó, rémült Kalteneckert. - Nem szép dolog ugyan "ŕ la carte enni s amellett a legdrágább fogásokat, ha az embernek egy fillér sincsen a zsebében... de azért most elkerülöd sorsodat. Elmehetsz békében, csak ennek az úrnak akartalak megmutatni... Jegyezd jól meg magadnak ezt az úriembert, mert egyedül csak neki köszönheted, hogy nem adlak át a rendőrségnek...
Kaltenecker szaporán pislog, valami köszönetfélét motyog színtelen bajusza alatt és sűrűn emelgeti zúzott szalmakalapját, miközben az ajtó felé halad.
Kaltenecker kint van már az uccán, utána a vízözön. De mi lesz énvelem? Én kinek köszönjem majd szabadulásomat? Csak ültem tétován, valami csodára várva s képtelen voltam arra gondolni, hogyan húzhatnám ki magamat ebből a csávából: gondolataim, mint a lejáró óra ingája, végkép megállottak.
Tekintetem most a szentképre révedt, mely mosolyogva és jóságosan nézett el a történtek felett.
- Názáretbeli szent anyám, - fohászkodtam hozzá, - mutasd meg, hogy nemcsak a bennszülötteket kedveled, hanem az éhező külföldieket is. Segíts rajtam s én ígérem, hogy nemcsak a vacsorát fogom megfizetni, ha majd pénzhez jutok, hanem még külön öt mil reist is teszek a perselyedbe...
Az álmos pincér kiment az ajtó elé, köpött egy szabályosat, ezzel fejezve ki véleményét a dolgok állása fölött - s aztán dörmögve lehúzta a rolót, csak éppen akkora nyílást hagyva alul, hogy azon kibujhassak.
Felálltam.
- Zárnak már... én is megyek haza... Mennyit tesz ki a számlám? - kérdezem.
- Kerek négy mil reis, uram.
Nyulok a belső zsebembe, képzeletbeli tárcám után, de vissza is kapom meghökkenve mindjárt a kezemet.
- Megbocsát, uram... nagyon kellemetlen... otthonfelejtettem a tárcámat.
Rámnéz s úgy tetszik: a szemei mintha elsötétültek volna egy pillanatra.
- Hát ön is, uram? - mondja szomorúan, de aztán legyint egyet: - Nem baj... megfizeti majd másik alkalommal.
Lehajtom a fejemet. Talán, ha embert öltem volna, akkor sem éreznék ilyen megbánást, mint ebben a pillanatban...
S még ki is kísér az uccára...
A Cinelandiában, amint visszafelé mentem, ott sétált kar a karban a vörös Kaltenecker s Gerő, a tarháló.
- Mi az, ember fia, maga fizette ki a Kaltenecker vacsoráját? - kiáltott felém Gerő, a tarháló. - No, ilyet se láttam még, mióta kétágú vagyok.
Nem feleltem, csak végignéztem őket sötéten. Ha tekintettel ölni lehetne, akkor a vöröshajó Kaltenecker ma már nem lenne az élők sorában.
Kiértem a tengerpartra. Friss szél fujdogált; milliónyi csillag rezgett az égbolton s tükörképük lent az öböl vizében.
- Újhold napja van ma, - gondoltam vidáman, - nem lesz olyan világos az éjszaka a hegyen, mint volt tegnapelőtt.
Volt még egy cigarettám. Meggyujtottam. Buzgón fujtam a füstöt az újhold felé s fütyörészve, zsebredugott kezekkel, bandukoltam haza: az Urca-hegy oldalára.