Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám
Jászai Mari naplószerű feljegyzésekben örökítette meg emlékeinek egy részét, melyet kéziratban hagyott reánk, s melynek végső formába öntését, kertészkedő simítását Lehel Istvánra bízta. Maga - úgy látszik, - nem merte kiadását vállalni. Egyéb meggondolások mellett, - lehet, hogy nem bizott eléggé művészi ízlésében, s talán objektivitásában sem. De éppen ezért bizonyos tartózkodó kiváncsisággal mérlegelte, milyen lehet az a kép, amely mégis fennmarad róla. «Az embernek oly nehéz magát megírni», - mondja. S valóban, nem egyszerű a sisakrostély fel- és visszatologatása. Nagy írásművészelődei tévesztették már el a mértéket.
Jászai régebbi följegyzéseit egytől-egyig elégette. Az elsőt, - ahogy maga vallja, - mert szentimentális volt s még nem mert őszinte lenni, a másodikat, mert csupa «keserű vád és zúgó panasz» az emberek igazságtalanságai miatt, az utolsót, mert: - nyilván vezeklésből nagyon őszinte és nagyon igazságos akart lenni és olyan kegyetlen tükröt tartott maga elé, hogy ijedten fordult el tőle. Nem ismert magára. Nagyjában ez maradt emlékiratainak végső képe is. Ingadozások, bizonytalanságok; egyik végletből a másikba átcsapás.
De lehet-e a mértéket el nem véteni? Ez volna talán az igazi tévedés. Ha Jászai fegyelmezi magát, peckes lesz és hamis. Mindenki saját magának a mértéke. S mi lehetne az ő képe, ha nem a mértéktelenség, mikor lényege a magát és másokat zaklató zabolátlanság? Vihartermészet ez, fergeteg; csupa hirtelen impulzussal, kevés ítélettel. Örökké ütköző, mindent felborító, mi útjába akad. S evvel már útja iránya is meg van jelölve: visszafordulás - az eredmény láttán, - a világ és önmaga ellen zúduló keserűség és magány. «Ó, milyen egyedül vagyok!»
Élete folytonos csatározás kifelé, reflexmarcangolás befelé, egy kis magadédelgető, kacéran szentimentális mellékízzel a végén: «Ó, a símák, a kellemesek, a boldogok, - én vagyok az árnyék, a szerencsétlenség.»
S ebben a fájdalmasan dacos szembenállásában a világgal, amely csaknem rezignációnak tetszik, benne rejlik már csírája egy mindvégig nyugtalan, túlzott igazságkeresésnek, mely egyre új csalódás hordozója. Rendet keresni a rendetlenségben, törvényt az igazságtalanságban: lázadás. Valójában szubjektív elégedetlenség, valaminek állandóan égető hiányérzete, mint a legtöbb igazságkereső fanatikusnál. Aki jól érzi magát, nem szalad a világba széjjel igazságért. Mások igazságossága a magunk védelme.
Becsületesnek és igaznak lenni. Ezt verte belé apja, az egyszerű ácsmester, s ez a motívum az ő hánykolódásainak is mindig újra és újra visszatérő hulláma. «Feljegyzéseimnek minden hiányát, szépségét és szalónképességét pótolja az igazság.» Mondja olyankor, amikor hiszi, hogy azt megtalálta. Erre törekszik minden erejével. S ideálja, a cél kitűzése egyenlő az érdemmel, a program az elért eredménnyel. Mert a szándék az, ami belső, az egésznek rúgója, a feszültség, a vágy fölfelé, a sötétségből a fény felé. Evvel vígasztalja ő is magát, s ami lecsapja a lángot, - független tőle, külső körülmény, kegyetlen és bosszantó járulék.
A jogi igazság (Gerechtigkeit) s a morális igaz (Wahrheit) ikerközelségbe kerülnek nála s nem egyszer összecseréli őket.
Egyiket oly nehéz szolgálni, mint a másikat. Nemcsak a vérnek van fantáziája, hanem az intellektusnak is. És nagyon kérdéses, - mit maga is nem egyszer fölvet, - tud-e egészségesen és hűen igaz lenni, aki művészetétől úgy át van lobosítva, mint ő. Tud-e oly őszinte lenni, mint becsülettel szeretne? Mert becsületében kételkedni rágalom volna. Nem lesz-e pózzá, ami igaznak, cifrává és kacskaringóssá, ami egyenesnek indult, lényének kényszerült komplikálása mellett? Az önmagát és másokat utánozva figyelgetés, az önmagát külső és örök emberivé kivetítésnek kell, hogy áldozatul essék személyisége. Ezer arccal és mindig felfokozott idegélettel. Mesterségének árnyéka ránehezedik élettudatása s a nagy tragika, természetének viharzásaival, a hétköznapokban is csak szenvedő.
Korholja szertelenségeit, valósággal flagellálja magát értük, s élvezettel nyugtázza azokat, mint természetének grandiózus többletét, kivételes tehetsége igazolását; s ugyanakkor belső álmélkodással bírálja felül ítéletét s élvezi a túlzás intellektuális megállapításait. Szenvedi magát és tudja, hogy mártiromságában rejlik bocsánata.
A kínlódás különben is hozzátartozik életének remek páthoszához. Ravatalos szenvedés az övé, gyönyörű viaszgyertyákkal, melyeket tövig éget. S különösen romantikus fényben lobognak ezek a lángok, mikor régelmúlt emlékeit idézi. Szent Rókus ő, ki hivalkodva mutatja sebeit. De ezeket a sebeket nemcsak kitárja, hanem valósággal felduzzasztja őket. Mesekönyvek rikító, mert igazságtalanul leegyszerűsített alakjai kapnak nála új életízt a gonosz mostohában, a ridegszívű apában stb., az önző sárkányban, ki szörnyű ölében lefogva tartja a gyönyörű királyleányt, túlzott szerelmi szolgálatra kényszerítve őt. Nem egyszer hirtelen indulatok nívótlan szörnyszülöttei csak. Nagyszerű borzalmak, melyekben népmesei motívumok dominálnak: a naivitás, a kegyetlenség és a csoda.
A legnagyobb csoda pedig ő maga, kit egy «misztikus» angyal vezet ki minden ármánykodó sötétségből: a tehetsége.
A naplóban célt tévesztettek a grandguignoli ambiciók. Nem vagyunk eliszonyodva, nem vagyunk megrázva. Ellenkezőleg: megnyugtatva. - Vagy legföllebb érzelmi hitetlenségbe esünk, mint az érzékeny rokon, ki a tudott dolgokkal szemben ellenérvet s bizonyítékokat keres a drága halott relatív boldogsága mellett. A gyász keresi a vigaszt s nem tűri, hogy ebben megzavarják.
Mi is alkudozunk, vitába szállunk, tiltakozunk, pörfelújítást kérünk s micsoda öröm! Jelentkezik a koronatanu!
Itt van kezünkben a ládika! Itt a Nemzeti Múzeum új szerzeménye, nyolcvan és egynéhány levél, melyben a levélíró Jászai rácáfol az emlékíró Jászaira. A zavart feszültség feloldódik, s nem ad helyet új zavarnak.
Nem kegyeletsértés ez a cáfolat, nem meghazudtolása az igazat valló s oly eszményien igazat kereső Jászainak, hanem jámbor kiegészítése csupán, helyesebbé tétele az ő igazságának, felidézve több elfelejtett állomását életének, melyek nélkül az igazság hézagos lett volna s elferdült. Izzó fényeket villantunk fel, elkallódott fehér lapokat iktatunk vissza a sok fekete mellé s a mérleget erősen megbillentjük vele.
A levelekben családi élete is harmónikusabb képet mutat, de különösen házassága színésztársával sokkal vigasztalóbb. Ahogy elmondja első nagy szerelmét attól a perctől fogva, hogy a szemérmes Kassai a fülébe sugta: «De jó fogása esik a derekának, kisasszony!», egészen az utolsó, keserű elnémulásig, - azt kell látnunk, hogy Jászai érzelmi memóriájába meglepően nagy kihagyások estek.
Pedig ez volt az egyetlen férfi, kinek ő maga járt utána, - akit mégis, tulajdon állítása szerint sohasem szeretett. «Ő reá irányult, - írja naplójában - minden gondolatom. Ő vele kartam én szövetkezni... mert azt mondták róla, hogy a legműveltebb ember! és hogy a szobája tele van könyvekkel! Ezt az embert akartam megszerezni. Minden erőmmel akartam. Megszólítani nem mertem, de mindig melléje álltam. Csak ő melléje...»
Hogy elolvashassa azokat a könyveket? ennek ugyan más módja is lett volna. Hisz még Balássy Antaltól, előbbi udvarlójából, a budai Népszínház igazgató bizottmányának elnökétől is könyveket kapott. Jászai az a fajta nő, aki minden férfitól könyvet kap. Különben is téved. Ő nem okoskodott, hanem ábrándozott; nem számító, hanem szerelmes, nem józan, hanem rajongó. Tizenkilenc éves. Hiába próbálja - szokása szerint - utólag racionalizálni, mit a szíve érez és elkövet. «Mert festeni is tudott, meg fuvolázni,» - folytatja kedves gyónását, - s nem veszi észre, hogy ebben a gyerekesen naív felsorolásban évtizedek büszkesége cseng vissza öntudatlanul. Akarta őt végül, mert Kassai lenézte, sőt megvetette őt, mindenkinél jobban megvetette, «mint amolyan nagyúr szeretőjét», ez a «becsületére oly kényes és tisztalelkű férfi». Aki asszonyt még nem szeretett. Helyben vagyunk. Ezek már elhihető motivumok. Hogy ezt szerezte meg magának a szép, fiatal «becsvágyó», a külömbet a többinél, csakhogy a szív melegével; a szív büszke ambiciója volt ez és nem az észé. S nem azért szerette, hogy asszonyi rangot, vagy nevet szerezzen, - mivel akkoriban minden valamire való színésznő férjes asszony volt, - de még azért sem, hogy a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződtessék, - «mi nélkül ki tudja hány évig kellett volna tengődnie másodrendű társulatoknál», - mintahogy Lehel István, bizonyára Jászai sugallatára, de Jászai karakterével egyenesen ellentétben próbálja magyarázni. A kolozsvári szerződést különben is jóval eljegyzésük után kötötték meg.
Képtelenek vagyunk hitelt adni «igaz Mari» szavainak, ki időközben megnövekedve, - emlékeiben túlpicinek látja ezt a forró multat. Az emlékezés szemüvegén keresztül milyen kicsi a világ!
De előttünk, - e váratlanul felbukkant levelekben, - egy szabályszerű szerelem fekszik kitárva, rendes, idilli kezdeteivel, drámai csúcspontjával s lassú lejtőivel, hogy végül megérkezzünk a teljes tagadáshoz.
Jászai hat heti jegyességük idejére (1869 február-március) hazament a szülői házba; talán pihenni, talán, hogy előkészítse házasságukat, talán a kor és a vőlegény ízlésének megfelelően, hogy szemérmesen és illedelmesen távol tartsák magukat egymástól.
A geniális Molnár György budai Népszínháza, ahol ezideig együtt léptek fel, különben is már erősen bukófélben volt. Már a párisi Chateletből hozott «Marengo» c. látványosság se menthette meg színházát, melyet «Bem hadjárata» címen, óriási apparátussal ötszázszor játszatott a krisztinavárosi arénában. Hatása valóban «leírhatatlan» lehetett, nyitott színpadával, háttérben a Gellértheggyel, tűzijátékkal, négyszáz-ötszáz igazi honvéddel, valóságos ágyúkkal s nyolcvan főnyi lovassággal. Exótikus pompa!
S még Bécsben is olyan forradalmi hangulatot keltett előadásaival, hogy a rendőrség kénytelen volt betiltani ezt a, minden tekintetben nagystílű, reinhardti kezdeményezést, - Molnár György pedig fantasztikus költségeiben fuldokolva, minden kedv nélkül, már csak februárig vezethette előadásait.
Kitünő színészei szétszóródtak, másutt kerestek szerződést.
De Jászainak s Kassainak kétszeresen fontos most a jövő!
Küzdelmeik, diadalaik, a sok színészi adalék, úgy hat a levelekben, mint összefoglaló, érdekes háttér. Nagyszerű tölgyek, sötét árnyak, melyek előtt idilli bájjal húzódik meg a szerelmes pár, az egész képnek értelmi és érzelmi magja.
Tüzes kő a gyűrű foglalatában.
A leveleket nem közlöm teljesen, de nagyon bő szemelvényekben. Egyelőre csak néhányat, a levelezés kilenc évi időtartamának egyes, érdekesebb fordulóiról.
Úgy kell ezeket venni, mintha egy fényszóróval világítanánk a földre itt-ott. Csak villanások, - mégis az egész tájat kapjuk fényfoltokban. Az egész regényt. Reggel, dél, este, ahogy már tudjuk a hullámvonalat: a semmitől a semmiig. A megvilágított időterületeket évszámmal jeleztem.
[*]
• 1869.
• 1872.
• 1873.
• 1874.
• 1875.
• 1878.