Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám

RUBINYI MÓZES: RIEDL FRIGYES
Halálának évfordulójára

Ó-Tátrafüred és Széplak között, egy szép délutáni séta alkalmával, kérdezte tőlem a monoklis gyáros:

- Mondja csak, tanár úr, mi baja van ennek a szegény Riedlnek. Ugy jár-kél itt, egyedül, mintha mindig vitatkozna valakivel.

- Az annak a baja - feleltem -, ami az ön öröme: a háború.

Többet nem kérdezett a monoklis gyáros úr, de azóta nem is találkozhattunk azon a gyönyörű tájon. Szegény Riedl is utoljára járt akkor ott. A háború utolsó éve tombolt már s ő borús lélekkel kesergett önmagában, elszörnyüködve látta a nagy pusztulást s finom idegrendszere megérezte azt, ami a pusztulásból következni fog. Vállának egy-egy rándulása csak sejttette azt a háborgást, mely egyébként oly szelíd lelkében végbement, ha sétaútjain elgondolkozott a világ soráról és nemzete sorsáról.

Finom, előkelő, úri lélek volt Riedl Frigyes. Apját, Riedl Szendét, nem magyar bölcsőben ringatták, külföldről hozták a pesti egyetemre német tanárnak, anyja, a nyolcvan évével is bájos öreg néni, egy előkelő család szépséges sarja, követte szívének bohém természetű választottját s nagyon rövid családi élet után az apa meghalt, itthagyva a bájos asszonykát, egyetlen fiával, egy álmodozó gyönge gyermekkel. (Frigyes Álmos volt a jellemző keresztneve.) Az előkelő nő - minden vagyon nélkül! Mennyi küzdelmet jelentett annak az egyetlen fiúnak a fölnevelése! De Gyulai Pál, Greguss Ágost s mások, az elhúnyt tudós barátai, nem hagyták el az elhagyottat. Ime, a gyermekkori fájdalmak emlékezetes éveiből indul ki az a barátság, mellyel Gyulai Pál Riedl iránt viseltetett s mely a megérdemelt egyetemi katedrára vitte az elhúnyt barát tehetséges fiát.

Tanára volt Heinrich Gusztáv is, az örök fiatal kötekedő, ki gyermekkora óta ostorozta Riedl lustaságát - «fauler Kerl»-nek nevezte még az egyetemi professzort is! - de fenntartotta vele a magánérintkezést még olyan időkben is, mikor a tudománypolitika bogáncsos mezején egymás virágjait taposgatták. Riedl nem volt lusta ember sem akkor, sem Párizsban, Taine katedrája előtt, sem a belvárosi reálban, hol huszonöt esztendeig tanított. Tudományának művésze volt, aki állandóan, mindig dolgozott befelé, az igaz, hogy sohasem volt kéziratbőségben. Amit mondott, amit leírt, lelke legmélyéről fakadt s rendelésre, lelkétől idegen dolgokkal foglalkozni nem tudott. Mint a Gyulai-féle Szemletrifóliumnak (Péterfy, Angyal, Riedl) tagja írt ugyan ismertetéseket szerkesztői kezdeményezésre, de Gyulai jó szerkesztő és derék ember is volt: tudta, kitől mit kell kérnie.

Riedl mint középiskolai tanár is kitünő volt. Ő, az országos hírű tudós, esztétikus, Kisfaludysta, szeretettel foglalkozott a főváros első középiskolájának nebulóival és soha szebbet tanárról nem mondtak, mint nyitott sírja mellett őróla:

- Éreztük, hogy más volt, mint a többi tanár s csak kint az életben értettük meg azt, amit az iskolában csak éreztünk mellette.

Mikor egyik volt tanítványa a kerepesi temetőben ezt kimondta, a temetői tömeg szemén kibuggyant az a könnycsepp, amely a lelkek közös fájó vonaglásának néma, de ragyogó jelképe.

Ilyen volt az egyetemen is. Uri, finom, kissé tán precieuse egyéniségét hamar megértik azok, akik az egyetemi tábor legszegényebb, de legértőbb s legmélyebb lelkű kopott katonái: a filozopterek, Beöthy már akkor az alkony felé haladt. Nemes zengésű körmondatai fáradtan hangzottak ki s némi unalom kísérte őket. Jött mellé egy szellemes, érdekes, eredeti «francia», kinek nőies gyöngédségét a hallgatók hamar megérzik. Toldítól Beöthy-ig némi német alaptónus jellemezte a magyar irodalomtörténetet. Péterfy, még inkább Riedl új irányt jelent, a franciás irányt.

Tudós nemzedéket, iskolát azonban nem nevelt. Fájó igazság ez, de igazság. Az ő tanítványa csak az lehetett volna a szó legteljesebb értelmében, aki a tudós erudiciót a művész szellemességével, az alaposságot az eleganciával úgy tudta volna összekapcsolni, mint ő. Nem nevelt, hanem inspirált s ha így fogjuk fel a tanítvány szót, sokan indultak ki belőle, akik ma jelesei az irodalomtörténetnek s a katedrának. Munkái - köztük egyetemi előadásai is, melyeknek egy része tavaly jelent meg, - soká fognak ragyogni szépségeikkel, bár csupán jellemzései befejezett, kiélt alkotásai nagy szellemének. A magyar irodalom főirányai például ott vágódik el, mikor Petőfi kerülne sorra. Vörösmartyról szóló első egyetemi előadása éppen a Vörösmarty lírája előtt fogyott ki az időből, az igaz, hogy még így is egyszerre csaknem megingatta szemünk előtt Gyulai rajzának klasszicitását.

Arany János könyve, legelső alkotása, vele fejlődött. Voinovich monografiája mellett ennek a munkának is megvan a hivatása. Mint esszé e mű az Arany-irodalom tengerében magányosan emelkedik ki. Első és negyedik kiadása között a különbség az ő lelkének gazdagodását is mutatja negyven év alatt, bár a diszpozició, az alaphang nem változott meg. Az első kiadás boldog biztonságát az utolsó kiadás nemesen hevülő, az ország sorsát féltő eszméi váltják föl. Uj volt e könyv akkor, megjelenítő erejének művészi varázsával, sokoldalú meglátásának alaposságával, művészi stílusának melegségével. A magyar monográfia-irodalomban esemény volt, amely a Gyulai Vörösmarty-könyve szerepét vette át.

Szóbakerült egyszer, egy vitatkozás során, az a vád is, hogy több volt benne az esztéta a filológusnál. A kuruc balladák tárgyában végzett zseniális búvárlatai éppen a filológiai akribeia legragyogóbb emlékei. Éppen szövegkritikai adatokból jutott el, véletlenül egy másik búvárral (Tolnaival) egyidőben, e balladák egy része hitelességének problémájához s eredményei eredetiségükkel évtizedek munkásságában páratlanul állanak.

Nem volt benne semmi tudós merevség, érzékeny volt az új-jal szemben. Emlékszem, az első Ady-lázak idején gúnyosan említette, hogy újabban egyebet se hall az ember, mint: «Ady-edi, Adi-edi», de igen hamar ő is belemerült a «lázba» s éppen ő volt az első, aki az egyetemi tanteremben sok új író nevét mondta ki. Egyszer a Nobel-díjról beszélgettünk. A társaság tagjai az akkor hivatalos magyar irodalom neveit találgatták. Ő egyszerre csak ezt mondotta: Babits... Mindent olvasott s minden szeretett, ami igazán szép volt és érték volt. Irodalmi tájékozottságát, ítéletét semmi más nem befolyásolta, mint maga az irodalom.

A világháború előtt közvetlenül, Mikszáth virágkorában Riedl is tartott a nagy palócról előadásokat s bár meggyőződtem róla, hogy Mikszáth oeuvre-jét nem ismerte - a szó tudományos értelmében a búvárlásra szánt idő rövidsége miatt nem is ismerhette -, mégis néhány műve alapján mesterien jellemezte. Mikszáth egy-két regénye alapján meglátta Mikszáth cselekményvezetésének «kétoszlopos» rendszerét s a detektívregényeknek rája tett hatását is megsejtette. Nagyszerű irodalmi látása volt, biztos ítélete s megjegyzései úgy világítottak, mint villám a sötét éjszakában.

Pedig ez a nagy esztéta csak a szemével tudta megfigyelni a zengő szépségeket, mert nagyot hallott, s baja a múló időkkel csak rosszabbodott. Végtelenül okos ember létére mesterien palástolta e testi fogyatkozását. Ez a palástolás természetes emberi hiúság volt. Készletben mindig voltak közömbös szavai, amelyekkel elütötte a feleletet, ha a kérdést nem hallotta, vagy - nem akarta hallani. Egy Párizsból hazajött ifjú tudós mondta egyszer rája:

- Nem értem ezt az embert! Sokszor azt hiszem, egészen jól hall, de mikor a - magántanárságomról kezdek vele beszélni, hirtelen megsiketül.

Gyermeki, naív lélek volt, mint minden nagy. Egyszer a Műbarátok Körében tartván előadást, utána hivatalos volt a társaságba. «Miért olyan mogorva ez a Riedl?» - kérdezte a magyar arisztokrácia egy szőke szépsége. «Várj csak egy kicsit», - vigasztalta egy nagy művészünk neje: - azonnal mosolyogni fog, ha meglátja a kakaós-csészét, mert azt nagyon szereti!»

A nyelvi élet, mint az irodalom minden nagy búvárát, nagyon érdekelte. Nyelvészeti folyóiratainkkal, a Nyelvőrrel s a Magyar Nyelvvel állandó kapcsolatban volt, írt is mind a kettöbe.

Egyénisége, az emberi is, a tudós is, sok tekintetben szakítás volt a hagyományokkal. Egy tekintélyt ismert: a szív, a jóság, a nemesség, az igazság tekintélyét. Családja sohasem volt, de tanítványai kivétel nélkül nagyon szerették, s élete végéig egyedül maradt, bár szíve kétszer is megdobbant csodák láttán, melyek vagy sorsunkat, vagy lelkünk örök emlékeit jelentik: ifjúkorában, s közvetlenül az aggság kapuja előtt. Kedves, szinte gyermekes tréfálkozó hajlandósága Péterfy Jenő iskolai viselkedésére emlékeztetett. Péterfynek írói és emberi egyénisége egyként hatott rá, de Péterfy zordabb, keményebb, Riedl enyhébb, nyájasabb, hajlékonyabb egyéniség, bár ugyanolyan mély és hű. A Beöthy-emlékkönyvből Riedl cikke késlekedés miatt lemaradt. Büszkén mesélte, mint engesztelte meg nemes barátját: cikkét kinyomatta egyetlen példányban és azt küldte el a Beöthy-jubileumra. Szerette az ilyen, némileg extravagáns tréfákat. Mikor az egyetemi fotográfus új felvételeket készített a professzorokról, Riedl, ki állítólag sohasem állt fotográfozó gép elé, megtagadta az engedélyt a fölvételre. Nagy huzavona kezdődött, nélküle nem lehetett befejezni a csoportot, de Riedl nem engedett. A dologgal akkor sokat foglalkoztak. Riedl még az én véleményemet is kikérte s még a dolog jogi oldalával is kezdett foglalkozni. «Szabad-e valakinek a fényképét kitenni, az ő akarata ellen?» Ő írta Péterfyről: a házas ember szobája gyerekekkel, az agglegényé bogaras szeszélyekkel telik meg.

Lelkivilága elefántcsonttorony volt. Kevesen láthattak bele, de akik beleláttak, nagy szépségeket, sok tudást, úri becsületet láttak ott.

Szépen élt, amíg egyáltalán szép élet volt a világon. Húsvétkor Olaszország, nyáron a Tátra, melynek minden bokrát ismerte.

De életének végével nagyon is megfizetett ezekért a szépségekért. Oh, az a vég!... Aki látta őket vergődni, a két öreget, az anyát meg a fiát, az irdatlan nagy szobák ridegjében, amint Frigyes mein Gold, a hatvan éves gyerek, egy kis vaskályhával piszmog, amely sehogysem akar meggyulladni; aki látta őt, amint bozontos feje a forradalmak idején «élelmibeszerzésen» töpreng; aki látta rokonai, barátai buzgólkodását, hogy a szégyenletes szegénység tragikomikus ferdeségein valahogy átsegítsék - az soha ezt a Gogol tollára méltó képsorozatot el nem felejti.

Kevéssel halála előtt temette édesanyját. Mikor drága halottját, akinek betegségéről - mint az uralkodókról és miniszterekről szokás - jelentéseket írt baráti köre számára, a családi sírboltba leeresztették, felvette cvikkerét s oly lelkiismeretes pillantással nézett alá a kripta sötét üregébe, mintha saját helyét kereste volna. Ő is várta már az éjszakát?

Hamar eljött rája is.

Képeslapjai közül - igen szerette ezt a divatot, küldött és kapott sokat - a legutolsó volt a legszomorúbb. Már nem az ő keze írta le nevét sem, hanem hű megbizottja az ő nevében írta az értesítést, hogy a professzor úr bevonult a klinikára. Ott, az Üllői-út klinikáján, forró nyári napon láttam utoljára. A gondosan felmosott mozaikos szoba rideg rendjében, ott feküdt, arccal a forrón odatűző napnak fordulva. Mikor beléptem, valahogy megérezte a zajt, felém fordult, fáradt kezét nyujtotta, de beszélni már nem tudott. Tekintetének tiszta kékje egy pillanatig búcsúzott csak. Megint a napnak fordult, s így várta s nem sokáig várta, míg ráborult az éjszaka.