Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám
A huszadik század derekán valaki megáll
és kérdez: hol vagytok őseim?...
Hol vagytok őseim? kiáltom szerte a mezőn,
nyárvégen, villámvert, korhadt fa alatt
Mellettem virág fesel, kései rózsa. A fű már
fonnyadt a lábam alatt, hajnalban eső volt
s egy elázott méh döng, vergődik egy kóró
lelankadt, gyöngycseppes ágán: majd felrepül
kezemre, felkúszik ujjaim körmös hegyén,
aztán beletéved a tenyerembe és megszúr.
Egyet szisszenek: fáj, s a szúrás helyén
most kibuggyan a vérem: élek!
Élek! - a vérem meleg és piros. Benne élek
e bágyadt rohanásban: a napfénytől porzó
nyárvégi reggelben, az ősz elé rohanó
hervadt mezőn s kiáltok mégegyszer:
hol vagytok őseim? ...A messzire szakadt
unoka szint' innen kérdez, innen: a huszadik
század derékáról: hol vagytok őseim?...
Kik voltatok, akiknek csókja, torz szerelme
vágyaktól tépett vad lihegése az ismeretlen
ős messziségből a rengeteg idő mai végére,
egész idáig szeretett.
Hegyrengető, völgyrengető, vállrengető
faragatlan, nagy mozdulataitok mely táján
történt az örökidegen messzi világnak.
Mért nem hagytatok hírt, jelt, nyomot;
akár egy csiszolt kavicsot, egy kőbetorzult
megriadt arcot, egy idáig érő ijedt kiáltást,
olyat, amilyet hördültetek meghökkent
jaj közt, amikor vad elől futottatok.
Mi volt bánatotok, és mi volt a vigságtok?
Hogy öleltétek az asszonyt?
Hogy feledkeztetek apáink asszonyteperő, vad
izmai alá? hogy... és, hogy... Száz hogy és
hogy... Ha tudnátok micsoda fájdalom
nem tudni tovább mint a legutolsó ősz
nagyapánkig... Messzi őseim, - egyszer
idézlek álmaimban, hogy számon kérhessem
a könnyelmű percet, a magamat nemző
könnyelmű percet, amellyel útra küldtetek;
messzi nagy útra, idegen útra, egész idáig
ebbe a napos reggelbe, ebbe az ősz elé
rohanó hervadt mezőbe, amelyen állok
a huszadik század derekán, egy villámvert
korhadt fa alatt s kiáltom szerte:
hol vagytok őseim?...