Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám
Fakanál, só és favilla,
fasikoltás, jaj és trilla.
Sóhajtana szám, de nem mer,
torkomon görcs, nyelvem nem nyel.
Bűnnek étke, borsos étek,
csöppnyi bűn az igaz élet.
Émelygés a halál ára,
végzésre nincs appelláta.
Szent Ambrus, ha szónokolna,
a lelkem sem fuldokolna.
Jézus szeme rám-rámtéved,
s ágyat vetek az erénynek.
Esős, őrült látomások
talaján én egyre ások.
Uram! mint seb, számon épp oly
szánt, csak szánt a gyilkos téboly.
Örök tűzre könyved vessed,
kegyes Isten! Tedd meg, tedd meg!
Nyissad füled fáradt szómnak,
nézd, lelkemben csupa jó mag.
Sok-sok éj húll, csillag rebben
nincs esettebb, mint az ember.
Fényt az égre újjad hintett,
reményem már számban íz lett.
Ítéletet úgy mond rajtam
verebednek enni adtam.
Szegénykének árpát mértem,
bocsásd meg, hogy mégis éltem.