Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám
Bátky János, dr. phil., életének szürkesége ellen különféleképen védekezett. Gyermekkorában néha sikerült csokoládéevés közben azt képzelnie, hogy szalámit eszik. Később nagyon szerette a kevert italokat. A gin a vermuthban olyan volt, mint meghalt fenyőerdők erőteljes kísértete. A vörösborba curacaot lehetett önteni és az olyan volt, mint egy tizenhatéves kislány, aki azóta már biztosan férjhezment. A nők arcát következetesen elfelejtette.
- Hogy is néz ki Jenny? - tünődött egy bizonyos őszi délutánon Londonban. Repkény futotta be a walesi methodisták kis templomát, mely előtt állt. A londoni templomok csodálatos módon megőrzik az igaz hit falusiasságát az automobilok között.
Gyorsan feljegyezte ezt az aforizmát, mert rendszerető ember volt. Azután visszatért Jennyre. Öt perc múlva hat. Ha addig nem jut eszébe, hogy néz ki Jenny, katasztrofális lesz. Igaz ugyan, hogy Jenny általában sötétkék kosztümben szokott lenni, de ezt mégsem lehet mint végérvényes igazságot leszögezni. Kétségkívül van Jennyben valami kimondott Jennyszerűség, de csak oly halványan, mint ahogy a teafajták különböznek egymástól. Végeredményben minden nő Jenny.
- Hullo, is it you? Maga az? - mondta Jenny, a megérkező.
A kérdés igen helyénvaló. «Minden randevu első és legnehezebb feladata az azonosság megállapitása,» jegyezte fel Bátky, ezúttal csak mentálisan. Itt van egy idegen hölgy, aki butaságokat beszél és haragszik, hogy máshol vártam, mint ahol megbeszéltük. Bátky hagyta, hogy Jenny kiharagudja magát, azután megkérdezte:
- Nem jönne el hozzám teára?
- Ó nem, - felelte Jenny halálra váltan, mint mindig, mikor ez a lehetőség felmerült. Azután elmentek Bátkyhoz teára, mint mindig.
Jenny a vevőkről beszélt. Egy öregúr megvett egy György-korabeli kályhapiszkálót, egy famadonnát és egy kis négerplasztikát. De meddig tartott! Krokodilokban még mindig nagy a kereslet. Ó és volt ott két fiatalember, biztosan művészek voltak, azt mondták Jennynek, hogy olyan, mint egy olasz kép. Hogy is hívják az a híres olasz festőt?
- Giovinezzo Giovinezzi, - indítványozta Bátky.
Igen. És vacsorára is hívták. De ő nem ment. Décens nő nem megy.
Mert Jenny egy műkereskedésben dolgozott.
És ott volt Rothesay grófné, megint.
- Ó, ott volt? - kérdezte Bátky, némileg felébredve. Rothesay... gyönyörű. Történelmi név. Az egyik ősét már az első skót Jakab akasztotta fel, valahol St. Albansben. Majd otthon utánanézek.
- Milyen nő Rothesay grófné?
- Ó, nagyon különös. Igen, határozottan azt lehetne mondani, hogy nagyon különös. Csak bejön, rámutat valamire, mondjuk egy gyertyatartóra és elviszi...
Bátky gondolatokba mélyedt.
Otthon, mialatt Jenny elkészítette a teát (Jenny az egész szerelemből ezt élvezte a legőszintébben), Bátky utánanézett a Rothesayknek. Egyet csakugyan felakasztottak. Skót tavat képzelt el, a kastély előtt a hagyományos két agár, a gróf mélabús, elefántcsontot gyüjt és titkon, egyedül leissza magát hajnal felé, egy ablakmélyedésben. A grófné szívében katholikus már, főorvosoknak maszkirozott jezsuitákat enged be egy tapétaajtón. Az égen tragikus alakú felhők vonulnak.
Tea után Jenny közömbösen várta, hogy asszonyi sorsa beteljesedjék. Bátky hallgatott.
- Ha Jenny most Rothesay grófné volna, azt mondanám: - Mylady, hogyan tehette ezt? Hogyan kockáztathatta ennyire a jóhírét? Hiszen a szomszéd lakásban Mrs. Bird állandóan leselkedik... És különben is... egy Rothesay, akinek az ősét oly tragikus körülmények közt akasztották fel, hogyan alázhatja le magát hozzám, a polgárhoz, az egyszerű tudóshoz? A gróf kopói a nyomunkon vannak... Meneküljön, asszonyom, azonnal, távozzék... És amikor kifelé menne és már az ajtóban állna dacosan felemelt fejjel, azt mondanám: Ó mylady, csak egy pillanat századrészére maradjon még, jöjjön bár aztán a kárhozat...
És Jenny lába elé vetette magát. Jenny kissé zavartan símogatta a haját, de hozzászokott már sok mindenhez.
Azután minden úgy ment, mint rendesen.
Jenny megint ott felejtette egy ruhadarabját és mikor visszajött, már egy végtelenül fanyar Bátkyt talált. Bátky elgondolta, hogy egész életét rémes kis Jennykre pazarolja, mikor gyermekkora óta Rothesay grófnék után vágyódott. A történelem a számára olyan erotikus világ volt, mint másoknak a színházi öltözők és egy igazi nagy szerelemhez néhány száz év történelemre volt szüksége legalább is. És akkor Jenny... hazugság és onánia az egész.
- Mi baja? - kérdezte Jenny.
- Semmi. Csak máskor ne jöjjön. Vöröskezű nők, maradjanak otthon. És fogyjon le combban. És egyáltalán szűnjék meg.
Napokig ácsorogott azokban a végtelenül csendes utcákban, ahol tudomása szerint az angol arisztokrácia lakik, mikor Londonban időzik. Néha nagy szállítóautók mentek át valamelyik híres londoni cég nevével. - Biztosan estély lesz valahol, - gondolta izgatottan. Itt-ott sikerült szóba ereszkednie egy kapus családtagjaival.
«Az arisztokrácia legfőbb ismérve a láthatatlanság», jegyezte fel. Azután némi gondolkozás után hozzáfűzte: «Szőke nők nem szeretik a halakat, de eksztázisba jönnek, ha tengeri pókot kínálsz.»
De vasárnapra kelve nyomasztónak érezte arisztokratikus magányát és elment a Regent Parkba, hogy a sétáló bolti lányok valamelyikével kiegészítse női repertoárját. Figyelmét főkép a mókusok kötötték le, melyek hallatlan tömegben szórakoztatják a közönséget ebben a parkban; továbbá a kutyák. Egy rendkívül érdekes fekete kutya sétált előtte, olyasmi volt, mint egy Scotch terrier, de sokkal nagyobb és ördögibb, biztosan valami új találmány. A kutya mögött egy hölgy, kit a kutya nyugtalanul vonszolt maga után. Valamit keresni látszott az eb. Aggodalmasan szaglászta a földet. Végre egy műemlék előtt megállt. A célhoz értek boldog izgalmával hozzálátott, hogy sétájának tulajdonképeni és fontosabb programmját lebonyolítsa. De a terv véghezvitele úgy látszik belső akadályokba ütközött és hosszadalmasnak igérkezett. A kutya egészen különös meggörbüléseket mutatott be és így meggörbülten is egyre járkált körbe, igen kínos látványt nyújtva. Több angol kisfiú érdeklődéssel szemlélte és szakszerű magyarázatokkal kísérte a műveletet. A hölgy idegesen elfordult a kutyától.
- Ha parancsolja, majd vigyázok addig az ebre, - mondta Bátky. - Talán etesse addig a mókusokat.
- Nem rossz gondolat, - mondta a hölgy és átadta a kutyát Bátkynak.
- Pardon, - kiáltott utána Bátky, - hogy hívják a kutyát?
- Madelonnak, - felelte a hölgy és elsétált.
Aznap este Bátky egy kutyával gazdagabban tért vissza kis otthonába. A hölgyet a tömegben elvesztette. Eszébe jutott, hogy a kutyáknak remek ösztönük van és rábízta magát Madelon vezetésére. Kisétáltak a Hamestead Heathre, ahol a hegy tetején egy tó épült, melyet megcsodáltak. Madelon szótalanul és szórakozottan ballagott tovább. Órák hosszat gyalogoltak. Késő este kiértek Golder's Greenbe, ahol Londonnak vége van. itt azután Madelon visszafordult és nyugodtan elindult a város felé. Bátky rájött, hogy a kutya becsapta. Taxit vett és másnapi ebédjének feláldozása árán hazaszállította Madelont.
Nyugtalan éjszakája volt. A kutya nem evett, nem ivott. Gyanakodva szemlélte Bátky bútorait, majd bevonult egy sarokba és vonított. Hajnal felé Bátky már nem bírta tovább, elment egy egész éjjel nyitva levő teaházba és a márványasztalra borulva néhány órát szunnyadozott.
Reggel a nap a kutya jegyében kelt fel. Hazament, Madelon még élt, sőt nyugodtan aludt Bátky ágyában. Olyan volt, mint egy rojtosszélű fekete kendő. Mikor Bátkyt meglátta, indulatosan morgott. Enni nem akart.
Bátky egy karosszékbe vetette magát és megpróbált módszeresen gondolkozni. Mit csináljon Madelonnal? Esetleg a Kensington Museumnak ajándékozza, ott sok kitömött kutya látható. De humánus szíve tiltakozott ez ellen a terv ellen. Nevelje fel és igyekezzék összebarátkozni vele? Az emberi akarat néha csodákat tesz. Lassankint megnyugodott ebben a gondolatban.
- Majd megszokjuk egymást, - mondta magában. - Mindig vágyódtam egy állat után, hogy ne legyek olyan egyedül. Kár, hogy Madelon csak azért száll le az ágyról, hogy meglocsolja a márványlapot a kandaló előtt.
Lehajtott fejjel hallgatta a részeg takarítónő szemrehányásait. Hozzá volt szokva, hogy az emberek félreértik.
- Egy-két hónap mulva talán már rá fogom venni, hogy eljöjjön velem sétálni. Majd a Regent-Parkban fogunk sétálni egy szép tavaszi délutánon. Egyszer majd szembejön velem a hölgy, akitől Madelont kaptam. «Asszonyom, - fogom majd mondani, - ime, hűségesen megőriztem, amit rámbízott. Madelon egy kicsit megnőtt azóta, ugy-e, kissé tán meg is hízott, de nem annyira, hogy formáinak ártana. Általában látszik rajta, hogy az utóbbi hónapokat egy intellectuel társaságában töltötte. Nem hiszem, hogy hátrányára fejlődött volna...»
- És így szó szót követ majd, mígnem elmegyünk teázni, majd moziba, ki tudja. - A hölgy, amennyire emlékezett rá, csinos és megnyerő külsejű volt, rendkívül egyenes vállal. Egyszerűen, de ízléssel öltözött. Nyilván fiatal, de jómódú dohánykereskedő neje. Édesapja tiszteletben megőszült tisztviselő egy nagy biztosítóintézetnél. Egy kis házuk van valahol, talán East Ealingben, egy olyan utcában, melynek minden oldalán hatvan ház áll és mind egyforma. És az élet bennük, szintén tökéletesen egyforma lehet. Ó, angol kispolgárság, pontos teaidő, nyugodalmas téli esték a kandalló előtt, félóránkint egy szó, az is a walesi hercegről...
Délután csöngettek. Bátky felrázta magát polgári álmaiból és ajtót nyitott. Az ajtóban a hölgy állt.
- Eljöttem Madelonért, - mondta egyszerűen.
- Ó! ó! sőt ó! - mondta Bátky, elveszve a sors csodálatos útjainak szemléletében. - Foglaljon helyet. Madelon még él. De hogy talált meg engem? Mégis, London nagy város...
Nagyon könnyű volt, - mondta a hölgy. - Maga tegnap kezembe nyomta ezt a könyvet, hogy fogjam, amíg maga Madelonra vigyáz. A könyvben volt egy levél, Bátky Jánosnak, London, Francis Street... gondoltam, ez Maga. Délután jöttem, hogy itthon találjam. Mert bocsánatot akarok kérni... képzelem, Madelon mit müvelt az éjszaka... szegény ember!
- Ó, már kezdtünk összebarátkozni - mondta Bátky szemérmesen. - Egész éjszaka simogattam, mert arra gondoltam, hogy olyankor a Maga keze érintette.
- Kedves, - mondta a hölgy és levetette kalapját.
Most látta csak Bátky, hogy milyen gyönyörű. - Mindig is szerettem a dohánykereskedők feleségeit. A hajában van valami a virginiai dohány nemes sárgaságából.
Teát főztek és amíg a hölgy betöltötte, Bátky megragadta az alkalmat és felírta egy cédulára: «A szerelmek szeptemberben vagy januárban kezdődnek.»
Tea után odaült a hölgy lábához és ölébe hajtotta fejét. Arra gondolt, hogy most otthon vannak, a hölgynél otthon, East Ealingban. A falon lóg a család, a nagypapa pofaszakállal. A grammofon karácsonyi énekeket dalol. Minden olyan nyugodt és változhatatlan. A Brit birodalom erős alapokon áll. Madelon egy kis macskával játszik a kandaló előtt.
A hölgy ajkának oly íze volt, mint a házilag készült eperjamnek. Mikor ruháit levetette, mozdulatai nyugodtak és szelídek voltak, mint aki tudja, hogy holnap is lesz egy nap. Lényéből annyi határozottság sugárzott, hogy Bátky nem is csodálkozott váratlan diadalán. Úgy látszik, náluk teaivás után ez következik. Jenny is így szokta...
- Máskor is eljövök, - mondta a hölgy estefelé.
- Boldog leszek, - mondta Bátky meggyőződéssel. - Nem mondaná meg a nevét?
- Ó! Azt hittem, hogy megismert. A képemet láthatta eleget a lapokban. Én vagyok Rothesay grófné.
És elment.
Ez a végakkord bántotta Bátkyt, aki nagyon becsülte az igazmondást másokban. Többnyire szakított a hölgyekkel, akik azt mondták, hogy fogat huzatnak, amikor a másik férfival voltak. Miért szégyeli azt, hogy egy fiatal, de jómódú dohánykereskedő felesége? Az angolok gyógyíthatatlan sznobok. Ha nekem volna egy kis házam East Ealingben és a nagypapa pofaszakállal lógna a falon, dehogy tagadnám le.
Ez a hazugság annyira lehangolta, hogy nem is lett szerelmes az illető hölgybe. Magányossága megint úgy nyomta, mint egy lassan leereszkedő mennyezet. A londoni utcákon mindig épen alkonyodott; finom eső szitált; a Camden Hillen öregurak sétáltak a végtelen pihenés felé. A Kensington városrészben egymagában kétmillió idősebb hölgy lakik. Az életnek semmi értelme sincs. Valahol, talán egy skóciai kastély mélyén, vagy százados fák alatt egy sötétedő alléeban, egy meghasonlott grófnő most vet véget önkezével életének.
Egy nap megint megjelent a hölgy.
Megint nagyon kellemes délutánt töltöttek. Bátky bizalmas és érzékeny hangulatban volt, Pestről mesélt, ahol meghitten világítanak ki az utcára a kávéházak, a pincérek tudják, hogy az ember milyen ujságot szeret olvasni és titokzatos szegényemberek lapátolják éjszakánkint a szép fehér havat.
- Hogy hívják? - kérdezte, mert elvárta, hogy msot már az asszony is őszinte lesz.
- De hiszen moindtam már. Én vagyok Rothesay grófné.
Bátky hideg lett és kimért. Látta, hogy sohase fogja megközelíteni ezt a nőt, pedig mit ér a szerelem, ha nincsen az emberek közt lelki kapcsolat.
- Holnap elutazom, - mondta, - Franciaországba, ahol az apám toronyőr a Notre-Dameban.
- Mikor jön vissza? - kérdezte a hölgy?
- Nem jövök többet vissza, - mondta Bátky komoran.
- Ahogy gondolja, - mondta a hölgy vállat vonva és lesietett a lépcsőn.
Pár nappal később a Sunday Pictorials valami alkalomból megint hozta Rothesay grófné fényképét. Ő volt az.
«A nők kiismerhetetlenek,» írta fel Bátky egy papírszeletre, melyet gondosan eltett.