Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám

MÁRAI SÁNDOR: VIDALI MÓDSZERE

Mindössze egyszer beszéltem kiadósabban Vidalival; most, hogy ő nincs többé, s műve iszonyú viaskodásba kezdett az idővel, kötelességem feljegyezni emlékeimet e találkozásról. Három esztendeje halt meg, s a jelenség emlékén a halál elvégezte kozmetikus simításait és göngyöléseit. Az ő szellemében cselekszem, amikor, gyöngéd és mégis könyörtelen kézzel letörlöm a halott író kendőzött arcáról a mesterséges színeket, melyeket - gyáván-okos óvatossággal - utólag raktak fel e szellemarcra tollforgató barátok és riadt esztétikusok.

Vidali írói egyéniségének jellemzését bízvást átengedhetem vetélytársainak és barátainak. Nem voltam oly szerencsés, hogy barátja lehessek, s képességeim határainak ismeretében nem dicsekedhetem azzal, hogy vetélytársának tartott volna. A három levél, melyeket hozzám írt, közömbös kérdésekre kér feleletet. Első levelében, melyet kevés idővel megismerkedésünk után küldött nekem, ingerült-bensőséggel érdeklődik, hogyan lehetne megkapni a honoráriumot egy prágai laptól, mely leközölte egyik múló-becsű írását? Második levelében, mely válasz volt utolsó nagy művének, az «Élők és holtak»-nak megjelenése alkalmából hozzá írt hódoló soraimra, megkért, küldjek neki ajánlott levélben német antiszeptikus ragtapaszt, mert sebesre vakarta lábát, s « a német ragtapaszok minőségben és tetszetősségben» - így írta - «felülmúlják a francia ragtapaszokat.» Harmadik levelében végül megengedte, hogy meglátogassam, ha dél-franciaországi körutam Arles-ba is elvezetne. Természetesen siettem élni az engedelemmel - «meghívásnak» alig nevezhetem e hűvös-hanyag sorokat - s 1930 szeptemberének egyik hétköznap-esti órájában elfogódott lélekkel s idegességtől remegő kezekkel meghúztam az arles-i ház kapujának csengőzsinórját.

Fiatal, kissé bamba arcú, kellemes idomú cselédleány nyitott ajtót, s szótlanul vezetett a keskeny, fűszeres illatú, tropikus növényekkel dúsan beültetett előkerten át a ház felé. Vidali a bejárat mellett ült a kőpadon és pipázott. Széles mozdulatokkal, személytelen szeretetreméltósággal fogadott. «Nem vezetem be házamba» - mondotta - «mert a lakás egy kissé az élet felhámja; öreg vagyok már, s lakásom is öreg, kevéssé tetszetős. Ez a kert semleges terület; akár kávéház, vagy kocsma is lehetne... Amit itt lát, növényzet és elrendezés, nem az én művem, hanem részben a természeté, részben egy Ledez nevű idevaló bőrkereskedőé, akitől hitelbe és részletre vettem mindezt. Üljünk le hát.» S maga mellé nógatott a kőpadra. «Mindössze egyetlen órát szentelhetek csak Önnek» - mondta barátságos mosollyal, - «mert nem élek már sokáig s takarékosan kell bánnom az idővel.» - Kijelentését kacérnak éreztem. Megkérdeztem, beteg-e? - «Nem vagyok éppen beteg» - folytatta komolyabban - «csak művem vége felé jár. Nincs már sürgős, mulaszthatatlan mondanivalóm az emberek számára, de ez a kisebb baj. A valóság az, hogy nincs már mondanivalóm művem számráa sem.» - Hallgattunk. - «Ezt az órát Önnek adtam» - mondta csaknem nőies hangsúlyozással, könnyed pazarló mozdulattal. - «Beszéljünk hát mindenről, amire választ vár tőlem... de azt hiszem, kérdés nélkül is felelhetek. Ön író; miről is beszélhetnénk...» - Figyelmes szemekkel nézett reám és bólogatott. - «Fiatal ember, s a betűnek szentelte életét... Néha fél még, megijed, szeretne visszafordulni?...» Úgy mondta ezt, találgató hangon, hamis biztonsággal, mint egy tenyérjós. - «Időnként ábrándozik, hátha lehet egyezkedni, ahogy a fiatal szerzetest megkisérti álmaiban a világ... De nem, ez a mi rendünk, az írói rend, igazán szigorú rend.» - Sóhajtott. - «Kedves fiam» - mondta, s mélyen lélekzett, s most igazán olyan volt, a magas kőfalakkal határolt kertben, a ciprusok és olajfák között, mint egy szerzetes, aki angelus előtt breviáriumát olvasgatta a kolostor kertjében - «ne álmodozzon könyörületről. A munka, ez az engesztelhetetlen rabszolgatartó, nem engedi szabadon többé. Álmát is vigyázza, nem engedélyez szűnnapokat, az élet egyetlen perce sem tisztán az Öné többé, a kedves ember halálos ágyánál is robotra kényszeríti, fájdalmának nem adhatja át magát, öröme elől menekül majd, s a pillanatban, mikor a szeretett nő rokonszenves lépéseinek közeledtét neszeli, már a sor kezdő hangsúlyára gondol, mellyel a ritka percet beilleszti a mű egyik ernyedt eresztékébe, ahol a drágán vásárolt, forró pillanat kihűtött emléke feszültséget és tartást ad majd a fejezetnek.» Összekulcsolta kezeit, szelíd mozdulattal. - «Ön tehát közénk tartozik?» - kérdezte, s oldalt hajtott fejjel, pislogva nézett reám. - «Tudja-e, mire vállalkozott? Visszafordulhat-e még? Gyötri-e honvágy, az édes, gyanús, örökre elhagyott haza után, amit általában és pontatlan szóval «életnek» neveznek? Nos, Ön döntött» - mondta kis sóhajjal, s legyintett.

- «Természetesen a módszer titkát szeretné kitudni tőlem.» - Gyanakodva nézett reám. S mikor hallgattam: - «Miről is beszélhetnénk e becses órában, mi ketten, - én, az öreg író, aki fölött egyszerre alkonyodik a mű és az élet, s Ön, a mi rendünk fiatal tagja, aki gyanítja már a kegyetlen valóságot, s valamilyen gyakorlati tanácsot remél tőlem, a vén rókától, szemhunyorítást, bizalmas jeleket, hogy ne félj öcsém, meg van a módja az ilyen alkunak, majd kitanítlak reá. Sajnos, nem bíztathatom semmi jóval. Feltételesen már gondolkozni sem lehet» - s mélyen lélegzett - «hogyan lehetne hát feltételekkel írni? Mert írni és gondolkozni nem ugyanaz; a gondolattal mintegy vérségi kapcsolatban élünk, mint családtagjainkkal, de az írás legtöbbször csak megtörténik velünk, mint valamilyen ijesztő kaland. Készenlét, lélekjelenlét kérdése az egész. A módszer!» - mondta hangosan, csaknem felkiáltva. - «Könnyü és olcsó lenne azt mondanom, hogy az írásnak egyáltalán nincsen módszere. Most persze nem a rothadt almákra gondolok, sem a híres «fegyelemre», melyet a műkedvelők oly szemérmes, laposan pislogó magukkelletéssel emlegetnek!... Nem sokat tartok erről a gyanus fegyelemről, melyben terméketlenül savanyodik az író, mint az erőművészek abban a steril önmegtartóztatásban, vagy a nők a soványító gyógymódban. Az ilyen fegyelem már elhatározás és szándék... de az író módszere, ha van ilyen, szándéktalan. Ugy mondhatnám, csaknem szándékosan szándéktalan. Napjaim, hatvan éven át, várakozásban teltek el... Jó évtizede már, hogy olvasni sem szeretek» - mondta halkabban, s önkénytelenül körülnézett, aggályosan, mintha félne, hogy meghallotta a merész kijelentést valaki, - «a könyvek tárgyszerűsége különös csömört ébreszt bennem, alig tudok úgy elmenni egy könyvkereskedés kirakata előtt, hogy ne érezzem ezt az öklendezésre ingerlő érzést. Az irodalom, bizonyos beavatottságon túl, gyötrelmesen unalmas» - mondta egészen halkan, szégyenkezve - «csak az írás érdekes... De ezt sokáig nem tudja az ember. Fiatal író voltam még, mikor észrevettem, hogy egy könyvkereskedés kirakata megindítja bennem azt az izgalmas folyamatot, melynek következménye, másnap vagy egy év mulva, az írás volt, a cselekvés, a kaland. De most már nem vágyom e kalandra. Mindenfajta ütemét ismerem e szenvedélynek. Hasonlatot keresek, mert beszélek, s olyan ez, mintha elégtelen fegyverzettel, páncél és kard nélkül, puszta ökleimmel bocsátkoznék párharcba; az ilyes küzdelemben megszoktam fegyvereimet, a tollat és papírt. Az elébb a fiatal szerzetes példáját idéztem; ez a hasonlat gyatra volt és olcsó, inkább katonához hasonlíthatnám az írót, igazi katonához, ahhoz a régi fajtához, akinek a komolyságán és férfiasságán átéreztem azt a riadt szemérmet, a belső magatartásnak azt a gyermeteg áhítatát, amellyel örökké tudja, hogy aki támad, az mindig véd is valamit. Szeretem a katonákat» - mondta bizalmasan - «szeretem fegyelmüket, életmódjukat és lovagiasságukat; az igazi katona tudja, hogy halálig harcol, nincs béke, csak békés átmenetek, a küzdelem nyers és kegyetlen, de be kell tartani közben, néha könyörtelenül be kell tartani a játékszabályokat, s a végső cél nem valamilyen olcsó diadal, harsonákkal, lobogó zászlókkal és hódoló parasztokkal, nem egy erőd megvívása, hanem maga a harc, - s az sem fellengzős értelemben, hanem szolídan, mesterségszerűen, szerényen, s abban a furcsa, nyers cölibátusban és vagyontalanságban, mely egyformán jellemzi az írókat és a katonákat. Katonákkal mindig tudtam beszélgetni» - folytatta elgondolkozva, komolyan - «mintegy tábortűz mellett, egy kávéházban, pohár borral kezünkben, két ütközet között; ők a kaszárnyából érkeztek e találkozókra, s én munkaszobámból. Nem ismerek meghatóbb, tisztább és tragikusabb jelenséget, mint a katonát, aki fehérvérűségben szenved, vagy meghal a koszorúerek görcsében, vagy valamilyen más, polgári betegségben; oly visszás tragikum ez, mintha egy író párbajban esne el, vagy atlétikai versenyen, rúdugrás közben végezne szívszélhűdés vele. Az ember maradjon végzetében is hűséges irályához» - mondta szerényen.

- «Hűvösödik» - mondta aztán, s kinyujtotta kezét, mintha ujjheggyel megérintené a levegőt. - «Hogyan is éljen az író? Egészségesen? Elmondom, mit vettem észre... Időnként megkíséreltem én is «egészségesen» élni. Például sétáltam, vagy úszni jártam az uszodába. Egyszer, egy gyáva nyáron át, tenniszeztem is, hadd mondjam meg az igazat. E kísérletekre röstellkedéssel tudok csak gondolni. Nyilván úgy történt, hogy nem ismertem még a munka feltételeit és törvényeit. Nem tudom, mi az egészség? Csak azt tudom, valahányszor változtattam életmódomon, munkám minősége silányodott. Valószínűleg az lenne az eszmény, ha az író korán kelne, frugálisan táplálkozna, keveset, vagy egyáltalán nem dohányozna, lehetőleg nem élne bódítószerekkel, egy tiszta nő szerelmében sütkérezne életehosszat, időnként tanulmányutakra indulna külső országokba, reggeli séta után szobájába vonulna, melyet időközben kitakarítottak, minden könyv s papírdarabka a helyén, tiszta ívpapír az asztalon, csönd és nyugalom a házban, a délelőtt néhány órája egyenletes, komoly munkában telik el, ebéd előtt úszkál a helyi uszodában, ízletes és könnyű früstök után szundikál egy félórát a méhesben, aztán elolvassa a lapokat és folyóiratokat, néhány oldalt egyik vetélytársa legújabb művéből, s néhány oldalt valamelyik kedvelt mestere szerencsésebb alkotásából, befejezi, amit délelőtt elkezdett, baráti társaságban, vagy a szeretett nő karján sétál még alkonyattal, amíg eljön az este, árnyaival, könnyű álmával, a jó lelkiismeret, tisztességesen végzett munka és megszolgált, könnyű emésztés kellemes, zsongító bódulatával. Megvallom, magam is így éltem egyideig. Olvasta bukolikus könyvemet? Ebben az időszakban írtam. Pocsék mű, hazug és szándékolt, s minden mondata milyen nehézkes, látszik a férc, idegen anyagokból lazán összerakott fejezetek, s mintha zihálna, lihegne az egész, mintha nem bírná szusszal s viaskodna valamivel... Ez a valami, amivel e gyatra művem viaskodott, az egészség volt, az engedmény, mellyel az életnek adóztam. Akkor még nem tudtam, hogy a munka egyetlen nagy életbiztosítás. Az író addig él, amíg ír. Nem lehet egyszerre valamilyen tevékeny, sportoló, józan és megbecsült üveggyári igazgató, s egy író életét élni. Az író egészsége az, ha állandóan munkája rendelkezésére áll. Ne álmodozzunk az élet higiénikus fegyelméről, amíg az élet minden esélyét, egészséget és betegséget, éppen úgy reáköltjük a műre, mint a boldogság kínálkozó idilljeit. Aki élni akar, meneküljön a mi köreinktől... Mindig magányban éltem; a magány az író sterilező előszobája, ahol szünet nélkül bemosakszik a műtétre. Igaz, ez a magány néha lehet zajos is. Én például háromszor nősültem. De minden emberi helyzeten belül tudtam egyedül maradni, néha fájdalmas vágyakozással, fogcsikorgatva, elepedve valamilyen emberi közösség után, s utolsó pillanatban mégis visszarettenve, «gyáván», mint ők mondták, a nők vagy a férfiak, kiknek nem adtam oda barátságomat és érzéseimet; s nem tudták, hogy ez a «gyávaság» az egyetlen hősiesség, amire munkámmal szemben kötelezve vagyok, ez a «gyávaság», ez a hűség a gyávasághoz az, ami a katona bátorsága, hűsége, melyre fölesküdött. Éltem bódítószerekkel és éltem aszkétikusan, éltem vágytalanul és pancsoltam az élet gyanus pocsolyáiban, lemondtam három napra a cigarettáról, s aztán «gyáván» átadtam magam a nikotinmérgezésnek, s szívgörcsök között, egy-egy nyugodtabb órában csakugyan írtam végül néhány tisztességes mondatot... Éltem alkoholos bódulatban éveken át, csapnivaló volt minden, ami akkortájt kezem alól kikerült, de aztán később, évek múlva, egyszerre tisztulni és világosodni kezdett az a gőzölgő ködkép, melyet megjelenése pillanatában bódítószerek viziójának tartottam csak; a vizió anyaggá sűrűsödött, dolgozni lehetett vele... Nem tudom, hogyan éljen az író. Éljen hűségesen, ez minden, amit mondhatok.»

- «A szívet» - mondta nehezen, mintha kifáradt volna - «a szívet, az eszméletet állandóan bizonyos hőfokon kell tartani. Ez az ára... Az író mossa meg reggel fogkefével a száját, öltözzön fel tisztességesen, tisztálkodjon, ha éppen ilyen a kedve; de ez aztán minden kedvezmény, mellyel testének kedveskedhet... Néha, munka közben, felállhat asztalától, s óvatosan átmehet a szomszéd szobába. De aztán okosabb, ha rögtön visszatér a munkához, s nem indul egészségügyi sétára a hegyekbe. Az író ehet növényt és ehet húst, élhet egyszerű, tápláló, ízletes ételekkel, de élhet lisztté őrölt datolyamagon is. Fütyülök az élet törvényeire» - mondta hangosabban - «mert az én törvényem, amelynek alá vagyok vetve, az írás törvénye hatalmasabb. Ez a legfelsőbb törvény. Az orvos, a szeretett nő, a barát, minden emberi közösség feladhatják az írót, a test lázadozhat, a környezet megtagadhatja a hűtlen szemtanut, a tömeg árulást emlegethet s követelheti a lámpavasat számára, de az író sértetlenül él tovább abban a területenkívüliségben, amelyet az élet nem tud megsérteni kívülről soha. Csak mi árulhatjuk el magunkat... abban a pillanatban aztán reánk is vetik magukat az ólálkodó, ellenséges hatalmak, művünk a kutyáké, s testünk a halálé. A módszer!» - ismételte még egyszer, s mintha mosolygott volna. - «A magány velünk jön, ennyi a módszer. Az irodalmi kávéházakba is velünk jön. Elkísér a szerelembe, a család zajos köreibe. Irtam már tűrhető sorokat a földalatti vasútban is, két állomás között, s kétségbeesett tehetetlenséggel kushadtam egy mondat fölött tiszta, csendes és képeslapokban gyakorta közzéadott munkaszobámban, tollal kezemben, könyvek között, s a láthatáron egyetlen épkézláb gondolat nélkül... Karácsonyi körkérdések néha tőlem is megkérdezték, alkalmas-e az író a házaséletre, vagy a politikára? Azt hiszem, az írónak, amíg hűséges munkájához, nem árthat a házasélet sem, s mondatai tisztaságán még a politika sem ronthat. Még az «élmény» sem árt az írónak, az a homályos és nehezen meghatározható valami, a grőnlandi fókavadászat és egy vakbélgyulladás skálája között, amit az emberek általában élménynek tartanak. Az ókor császárai naphosszat mérget rágcsáltak apró adagokban, mert féltek a mérgezéstől. Az írónak az élet csak ellenméreg!» - mondta megvető hangon, röviden.

- «Az irodalomról talán ne beszéljünk» - kérte még és felállott. - Az «irodalomról beszéljenek csak ők...» - s bizonytalanul, általános mozdulattal legyintett. - «Nekem sokáig élmény volt az irodalom, életem egyetlen élménye. Fiatalon találkoztam vele, valamilyen pirospozsgás, tűzről pattant, helyre-kata irodalommal, ahogy ők a nőkkel, vagy a boldogsággal találkoznak. Aztán megismertem s meguntam. Most már csak a mesterségem érdekel. Amit beszéltünk, csak reánk tartozik, az írókra. Ön természetesen megírja majd egyszer ezt is, - nem lenne író, ha nem írná meg. Én már nem akarok megírni semit. Nemsokára meg kell halnom. Művem készen áll. Tökéletlen maradt; jó sorsom megóvott attól, hogy tökéleteset alkossak; ezt a becsvágyat továbbra is átengedem a műkedvelőknek. Hallom, egyre több a remekmű napjainkban...» Magasan, egyenesen állt a félhomályban, most csaknem gőgösen pillantott reám. - «Most búcsúra mondhatnám még, hogy én, a távozó, szeretettel üdvözlöm Önt, az érkezőt, az írók rendjében. Szeretettel? Nem mondhatom ezt, mert nem feladatom a szeretet sem.» Némán álltunk a kapuban. Kezét szíve fölé emelte, mintha még tartóztatna, s mondani akarna valamit. Igy láttam utoljára őt, háza kapujában, a félhomályban, amint tétova mozdulattal szívéhez emeli kezét, s mintha egy szót keresne.