Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · GYERGYAI ALBERT:
Körmendi Ferenc, aki még fiatal író és a harmadik könyvénél tart, bizonnyal máris sok mindent mesélhetne a közönség, a kritika és a siker lélektanáról. Legelső könyvét, bár, vagy mivel pályadíjat nyert külföldön, a kritika egyrésze felcsigázott igényekkel s inkább hűvösen fogadta, amiért azonban itthon is, külföldön is, a közönség rokonszenve kárpótolhatta. Második, kisebb művével szemben viszont már a közönség volt tartózkodóbb, amit csak részben orvosolhatott a valamivel melegebb kritika. Új regénye, első pillanatra, két okból tünhet fel aggályosnak. Az egyik az a túlzott magasztalás, amelyben egyszerre s napról-napra három lap is részesítette, amely, igaz, nem az ő hibája, nem is csak ő vele eshetik meg s talán szükség is lehet rá a makacsabb olvasás-iszony gyógyítására, - amely azonban olyan mértéktelen, hogy még a jószándékú olvasót is elcsüggeszti. A másik ok a könyv terjedelme - 850 sűrűn nyomott oldal -, ami ijeszt is, inspirál is és már olvasás előtt is olyan követeléseket támaszt, hogy aztán ember legyen a talpán, aki azokat kielégíti! Igaz, mindez csak első látszat s az olvasás elő-állapotának nem éppen dícséretes velejárója; a valóság mégis csak az, hogy új könyvek és új írók sorsa kezdetben és jó sokáig érdemetlen elfogultságok és érdekelt bókok közt lebeg, bár ezúttal Körmendi elmondhatja Racine-nal, hogy nem kérte s nem is érdemelte «ni cet excčs d'honneur ni cette indignité»!
A regény tárgya, mint címe is mondja, az az elmosott határú s bizonytalan jellegű korszak, amely a század kezdetétől a mostani időkig tart s amely magába foglalja a békét és a háborút, a forradalmat és a konszolidációt, a liberalizmust s annak ellentétét, egyszóval azt a haladónak s boldognak remélt századindulást, amelyet ily közelről és a maga egészében eddig inkább a történészek, mint a szépírók boncolgattak. A regény hőse egy egész család, egy gazdag budapesti orvos családja, akinek zsidó eredete és erdélyi gentry-felesége mingyárt arra is alkalmat ád, hogy a kor, illetve a regény számos problémája mellett itt-ott a zsidókérdés is helyet kapjon, - s a családnak, vagyis a történetnek legjelentékenyebb tagja Hegedüs Pál, az orvos másodszülött fia, műkedvelő író és bankhivatalnok, akiben Körmendi immár harmadízben s mindinkább elmélyedőn rögzíti meg a mai nagyvárosi lélek, a budapesti fiatalember arcvonásait. Hegedüs Pál, aki a sors és az író akaratából pontosan egy napon született századával, hol nézőként, hol szereplőként - csöndes és jólnevelt szereplőként - éli végig az utolsó harmincnégy év drámáját: mint gyermek a polgári jólét és önzés puha vattájába pólyálva, mint kamasz az iskolatársak valamivel durvább közvetítésével, mint növekvő nagyfiú a háború és az erotika távoli s még mindig leszűrt élményein keresztül s végül mint érett fiatalember Svájc, Berlin, a bankélet és két házasság keretében, hogy aztán, kissé meghökkentő módon, kiszakítsa magát mindenből s harmincnégy éves korában egyedül, cél és munka nélkül éljen, meddő és érthetetlen lemondásban. Körülötte egész sereg fő- és mellékalak szerepel, akiknek elevenségéből sokat elvon, hogy a maguk élete mellett egy-egy elvet is kell példázniok: az apának az asszimilációt, a mostoha-anyának a kispolgári falánkságot és felfelézüllést, a nagy fiúnak a letörött művészt, a mostoha-öccsnek az ifjú ébredőt, a dajkának az egyszerű népet, a barátnak a köpönyegforgató firkászt, az első feleségnek a gentry-nosztalgiát, a másodiknak a színésznő-erotikát - és így tovább, nem is szólva a svájci internacionális, a berlini feudális, vagy a bankbeli kommerciális szimbolumokról. A bárhölgy, ha megszólal, öt lapon át meséli a maga tipikus éjszakai és az ura tipikus ellenforradalmár-sorsát; a lecsúszott zeneakadémikus hat lapra sűrítve ismerteti a pesti tőzsdés fényét és borulását a konjunktúrától a Markóig; s a németországi rokonság csokorba-kötve mutatja be, egy családban, a rajongó fajvédelmet, a nemi felszabadulást és a régi jó világbeli jóízlést és jómódot («csupa nagyértékű régi bútor, a falakon impozáns képek,
S mégis, e gáncsok ellenére, amelyeknek kíméletlensége az író magas céljához és tág kereteihez van mérve. Körmendi nem mindennapos író s könyve tartalmas olvasmány. Témája, a legcsábítóbb s legigazabb regénytárgy, - egy, az időben növő lélek, mint ez idő gyüjtőedénye - magában is kitűnő szimatra vall s a főalak típusa, helyzete, passzivitása meg is felel ennek az elgondolásnak; viszont sem rajta, sem a cselekményen nem érezni a «szárnyaló időt», a korkép a nagy regény talán legelső feltételét. Ugyancsak vérbeli íróra vall Körmendi patakzó mesélőkedve, amely ugyan nem egyszer a legjobb fejezeteket is felhigítja (milyen szép lenne például, tömörítve, a kamarazenés este, vagy az erdélyi gyümölcsös leírása! s mily hatásos írói ötlet az 1914-es bőrönd groteszk megérkezése 1918-ban, vagy a svájci lap olvasása, a háború alatt, az iskolában!), viszont ismertebb motívumokat is felfrissít s megelevenít egy percre. Ha témáját, megfigyelési körét s szellemi magatartását nézzük, Körmendit ama jelentős írócsoport tudatos követőjének tekinthetjük, amely először próbálkozott a magyar nagyvárosi élet, a mai Budapest regényítésével és amelyben Bródy, Kabos és Kóbor Tamás ígéreteit az