Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám
Hát igen! Meghallgatunk egy primitívségében remek dallamot és elandalodunk furán édes szövegén is, elbámulunk egy szőttest, varrottast is gyönyörködve és belenyugszunk abba a gondolatba, hogy a nép csinálta. A népet természetesen buta fajankónak látjuk egyedeiben. Ellenben masszában a népet utólérhetetlenül tehetségesnek látjuk. Azoknak a remekeknek a csinálódását pedig körülbelül úgy képzeljük, hogy a milliófejű kedves gyermek, nép, szájról-szájra, kézről-kézre ad egy-egy dalt, minden egyes nép-fia-nép-lánya csiszol a dalon valamicskét és így lesz az ilyen dalból utánozhatatlan bájú remek.
Úgyám! Ezt a folyamatot a népköltészet remekeivel csakis így képzelhetjük el magunkban, a készületük felől, mert hiszen csak föl is lehet-é tenni a népről, hogy az is olyan tehetségtelen emberréteg, mint a többi társadalmi osztály, a kis és nagy polgárság, munkásság, amely tömegben bizony buta hozzá, hogy egy fia nótát faragjon, ellenben egyedeiben puffog ki a tehetsége.
Én olyan lelki berendezésű egyén vagyok, aki módfölött tisztelem a tömeghiedelmeket. Az intellektuális fajtájúakat éppenséggel. Például nyiltan, egyszerű bővített mondatokban ki nem merném mondani szentenciának azt a szörnyű régen fészkelődő és erőszakoskodó sejtelmet, hogy maga a nép is éppoly tehetségtelen an-mász, akár a nagybirtokosok, vagy sajtkereskedők, ellenben akad közöttük egy-egy olyan fickó, akinek hajlama van a költészet aktív művelésére és aztán egy-egy ilyen fickónak a műveit adaptálja kollektíve magának a fölséges nép. A fickót néha számon is tartja a nép, valameddig. De persze aztán a fickó elkallódik. Mert a nép egészséges és őszinte a kollektív molochságában és azt tartja, hogy: az a fontos egy nótánál, hogy jó legyen, akárki csinálta, egykutya!
Ámde, mondom, hogy így merjem lefektetni a népköltészet eredetét, nincs hozzá bátorságom. Csak gyáva kételyeim vannak abban, hogy egészen olyan szájról-szájra-stílusban gyártódnék a népköltés, mint azt szépen megromantikázza az intellektuális fölfogás. És ezeket a kételyeimet kívánom itten pertraktálni. Így is csak a legszerényebb formában. Dehogy is szakszerű fejtegetés és leszerelő érvláncolatok kapcsán. Nem! Csupádon nagyon szerény, személyes élményeimet óhajtom elmondani arról, amikor szemtől-szembe találkoztam a népköltészettel.
*
Az eset ideje 1905 és 1910 közötti évek. Színhely egy tiszta magyar falu. Egy krassó-szörénymegyei telepközség, a román népség tengerében.
Ebben a telepközségben minden utcát más vidékről való magyarok laktak. Bácskaiak, Dráva-mentiek, kiskúnok, csongorádiak.
Nagyon kemény, viszontagságok-edzette, nagyon értelmes, nagyon életrevaló népségnek láttam ezeket a telepes magyarokat. Az első úttörő telepesek voltak ezek. Az államkincstár mostohán, szűkmarkúan, szószegően, gyalázatosan bánt el velük, akár valami kivándorló ügynökség hiénabandája. Kirakták ezeket a magyar családokat a puszta erdő kellős-közepébe, egy víztelen, sivatag, dombtetőre. Ott úgyszólván a tíz körmükkel teremtettek maguknak otthont, baromi munka árán.
Tizennyolcéves legény voltam, az érettségi bizonylattal a zsebemben. Rokonaimhoz jártam látogatóba ebbe a községbe és egy évig mint jegyzőhelyettes is működtem a községi hivatalnak nem nagy áldására.
A helyet egy darabig mindenesetre úgy tekintettem, mint koporsómig való otthonomat. A parasztokkal úgy összebarátkoztam, hogy egészen hasonszőrűnek tekintettek, amiről nyugodtan állíthatom, hogy ritka dolog volt, éppenséggel az akkori időkben.
Egyszóval az egész falu életét, annak minden rezdületét, közvetlen közelből, belülről, mint a tenmagamét, úgy figyelhettem meg.
Hát persze, amit okultam ezen, abban a népköltés igazán nem volt a főszempont. Eszemágában sem volt még, hogy valaha az irodalom akár passzíve is foglalkoztasson, nemhogy aktíve, az után a határozott undor után, amit a középiskolai irodalmi órák hagytak bennem. Máskülönben bizonyára sokkalta több és biztosabb adatot jegyeztem volna meg a népköltés felől is.
*
De ahogyan ez utóbbiakat megfogalmazom, úgy hangzik, mintha azt akarnám mondani, hogy egyáltalán a művészet teljesen jelentéktelen szerepet játszott volna a falu életében. Dehogy! A művészet, kiváltkép az ének és zene, de másfajta művészetek is, a játékok, ünnepélyek, ahol a képzőművészet brillirozott, a népviselet, azonkívül az irodalom, már amit a falusi könyvtár reprezentált, ez mind igen-igen jelentős részt foglalt el a falu életében.
Csak éppen az szorult az utolsó, a legeslegutolsó helyre, lenézve, kivetve, amit népköltészetnek hívnak. Ezt akartam mondani pontosan!
Azt akartam mondani pontosan, hogy a magyar falunak szuggesztiója alatt, nekem magamnak is haszontalan, ostoba okvetetlenkedésnek tünt föl az a folyamat, amely által a népköltészet csírázik és elbúrjad aztán.
*
Az élemedettséget, az anyagi és erkölcsi megállapodottságot, bármilyen emberi osztályon belül, mindenha erős ellentétek, szakadékok választják el az ifjúságtól. De ezt a szakadékot soha, sehol sem láttam olyan plasztikusan, olyan föltétlenül tátongónak az élemedettség és ifjúság között, mint abban a magyar faluban.
A szakadék egy felén voltak a házas emberek. Hogy jobb gazda, vagy nem jobb, az alig számított. Csak az volt a főbeszéd, hogy nős ember. Akkor idetartozott ebbe a brancsba. Legénynek, hajadonnak coki volt ebből a közösségből, ha mindjárt száznyilas gazdának a porontya volt is. A rendes emberré válásnak a komoly kritériuma volt a házasság. Fölmentést ez alól nem élvezett csak a keményített inges egyén, tanító, pap, jegyzősegéd, akik persze szellemi, társadalmi kiválóságuknál fogva vétettek be fiatalon is, legényállapotban, az élemedett emberek társaságába.
A szakadék túlfelén maradt az ifjúság. Lányok, legények, suhancok, csitrik. És ezt a komolytalan elemet egészítette ki a falu csőcseléke is. Züllött, utolsó egyén volt az már, aki legénynéppel úgy ült össze, mint jókoma. Akit egy legény vissza mert tegezni, az már nem számított embernek a faluban.
*
De visszatérve a népművészetre, hát a falunak a külső képe, akár az élemedettebb, akár az ifjú elemet véve, teljesen olyan szabályos magyar szinezetű volt, akár egy népszínműben éltek volna. A férfiak nyáron gatyában, pitykés mellényben jártak, a fehérnép kackiás fejkötőben, derékban jól megszorított bujkában és télen a sujtásos magyarnadrág, hajdúgombos mente, meg szironyos ködmön divatozott. Cifraszűr, suba, fekete is fehér is, akadt elég.
A lakodalmak kelengyehordással mentek meg, ujjujuzó legényhad ropta a veszekedettet a banda előtt stb. stb. Egyáltalán a falu külsőségekben alig vetkőzött ki abból az ősi, népi levegőből, aminek bizony most már csak idegenforgalmi reklám céljából mesterkedik vissza, lehet, hogy nagyon helyesen.
Ámde, ahogy visszaemlékszem erre, a falunak a lelke kezdett legelőbb is kivedleni a sajátmaga alkotta formákból. Helyesebben én már úgy leltem a falut, mint amely nemcsak a viganónak és a lobogógatyának varrt kelmét nem szövi, fonja, ékíti meg otthon, mert olcsóbbat kap a boltból, hanem a nótáit, a rigmusait sem csinálja tovább. Az utánpótlás már a műdalszerzők munkája, ahogy az valóban szájról szájra terjed.
Természetes, hogy én, mint a jegyzőség hátramozdítója, kiválólag csak a község jobbik társadalmi osztályában mozogtam. De hát nyugodtan mondhatom, hogy ha valaki a másikat taníthatta eredetibb magyar, ősibb, tőrülmetszettebb dalokra, az én voltam.
Ezek a derék, kemény magyarok ottan legföllebb nehány egészen közönségesen ismert dalt zengedeztek a kerek erdőről, érő búzakalászról, sőt inkább is olyanokat, amelyek már mint műdalok jutottak a néphez. Ezzel szemben jómagam az én ősi kisvárosom zegzugos utcáinak kézmíves műhelyeiből, anyámtól, bányamunkásoktól, kis pajtásaimtól hordtam a fülemben réges-régi zengeményeket. Köztük olyanokat is, amik kimutathatóan sok száz év ködéből visszhangzottak és kottapapírra maig sincsenek talán vetve.
Emlékszem is, hogy ezekből a nótákból egyet-kettőt elég nagy sikerrel eresztettem meg kocsmás mulatságok alkalmával kisgazda barátaim körében, míg én bizony egyetlen nyikkantást sem tanultam tőlük, legföllebb általam is ismert melódiáknak hallottam egy-egy új, érdekesebb szövegét.
Azazhogy itt megálljunk!
*
Egyszer-másszor figyelmessé lettem arra, hogy vasárnap délután, a falu főútján végig, karéjba kapaszkodott legények, lányok egészen másféle dalokat zengedeznek, mint amiket ismerek.
Érdeklődésemre, ha nem tévedek, a falusi kisbíró szolgált azzal a fölvilágosítással, hogy ezeket a rossz kis nótákat maguk a legények és lányok gyártják maguknak. Úgy tanulja meg aztán tőlük a cigány, hogy a talpuk alá reszelje a táncban. De hát persze ezek a nóták sohasem jutnak túl a falu határán!
Megjegyeztem aztán nehányat ezekből a dalocskákból. Sajnos, csak kettőt tartottam meg épen és teljesen emlékemben. Így szólnak:
1. Jó dolga van sej! a
Hároméves bakának,
De sokkal jobb dolga
A csődörös huszárnak.
Reggel paripáját rongyos kantárszárát
Sej! pucolja!
Este a babáját pokróc alá takarja.
2. Ne menj férjhez
Csárdás kisangyalom,
Várd meg, várd meg azt a
Harminchat hónapom,
Ezer-ezer-ezer-egyszáz
Nap van benne,
Ha megvárnád, igaz szíved lenne,
Sok lesz nékem
Három évet várni,
Gyönge violának
Fakadását várni,
Száraz violának lehajlik
Az ága,
Szép a szeretőm, én leszek a párja.
Akkor ezek a kis dalok nagyon megtetszettek nekem. De értékelésüket mindenesetre befolyásolta a falubeli közhiedelem, hogy olyan rongy hangicsálásra nem is érdemes figyelni, amilyen a falubeli ifjúság mulatsága.
Ma, mikor már valamivel többet foglalkoztam a zenével, nyugodtan megállapítom, hogy például a két kis dal, kiváltis az utóbbi, semmivel sem rosszabb, mint dalkincsünk akármelyik remeke.
Sőt van bennük, nem a szövegükben és melódiájukban, hanem az ütemükben, ebben az ellenállhatatlanul magával ragadó lüktetésben, olyasvalami, ami új és más, mint a szokott. Fejlődésnek ígérete van bennük.
*
Azt nem tudom, mennyire emésztett a kíváncsiság meglesni, hogyan készül a népköltés a forrójában. Az azonban már biztos, mint mondottam, hogy a népnek ehhez a rétegéhez férkőzni kockázatokkal, sőt egyenesen veszéllyel járt. Megrovás, tiltakozás, talán még rosszabb kísérte volna az embert, ha barátkozás szándékával legénynép, lánynép közé keveredik és hát itt is teljes bizalmatlanság, sőt ellenséges magaviselet fogadta volna az embert.
Egyszóval már belenyugodtam volna abba az értesülésbe, hogy a népköltés kevésbé fogamzik a magyar falu megülepedett, komoly rétegében, mint a falu ifjúsága között. Ez eddig is valószínűnek rémlett olyan portékáról, amilyen a dal. Ámde ez az értesülés még mindig ugyanabban a romantikus homályban hagyta volna szemem előtt a népköltést, mint amiben az iskoláskönyvek és tudományos értekezések, vagy hát ugyanabban a semmibevevésben, mint a kisbírón kezdve, a falu minden rendes lakosa.
Nem is emlékszem már rá, hogy micsoda véletlen és kicsoda által nyertem a dologról pontosabb és meglepetésszerű fölvilágosítást.
Megmutatták egyszer nekem azt a legényt, aki a dalokat szokja csinálni. Megismertem az
Mondhatom, sehogysem illet rá az az elképzelés, amilyet egy népköltészeti tanulmány szuggerál az emberre, a nép romlatlan-lelkű, primitív dalosáról.
Az még hagyján, hogy ez az Ismeretlen Költő afféle falurossza volt, Csirkefogó, verekedő, munkakerülő, félkézkalmár, Ez rendben van. De hát ez a legény abszolute nem volt az a tudatlan, naív lelkiség, amilyennek illett volna neki lennie.
Ez az Ismeretlen Költő összecsavarogta ifjan a világot. Volt masszőr a szomszéd város fürdőjében, volt hajópincér. Beszélt ez, gondolom, olaszul, hadrált svábul, rácul, románul, ha jól rémlik, hegedült is. Egyszóval ez az Ismeretlen Költő egy entellektüel volt csaknem, egy ejropér volt majdnem. Ez az Ismeretlen Költő pantallonban és zakkóban feszített a faluban. Azazhogy én ebben a szomorú úrias külsőben is láttam. De aztán ugyancsak láttam pörge kalapban, magyarnadrágban is. Csuda jól festett benne. Karcsú, vállas, jóképű fickó volt.
Kétségkívül úgy történt, hogy ezt az Ismeretlen Költőt, miután egészen másfajta életformákban tékozlófiúskodott, a falu újra visszanyelte magába és éppenséggel nem csúfságára.
*
Mindenesetre ez a derék fickó hagyta bennem meg elevenen azt a súlyos kételyt a népművészet felől, hogy az afféle titokzatos kollektív munka volna és ne a tömeg kivételeinek munkája, akár megjegyződik a nevük, akár nem.
De itt én meg is állok. Se kedvet, se hivatottságot, se szakértelmet nem tudok fölfedezni magamban, hogy ennek a kérdésnek alaposabb megoldójává lehessek. Legföllebb önkénytelen föltörő meghatottságot nyomok el, ha az Ismeretlen Költőre gondolok. Az Ismeretlen Költőkre, akiket a népművészet nevén ismer meg aztán a világ.
*
Befejezésül megvallhatom, hogy impulzust ezeknek a soroknak a megírására az adott, hogy a magyar falu, a népművészet soha nem látott pompájában, igazán méltó fölvezetésben vonult föl a
Ezeknek az egyszerű lelkeknek játékai és éneke csodaszép, valóban elkápráztató élmény a néző számára.
Talán mégsem lettem ünneprontó, ha itt vallomást tettem róla, hogy az előadók művészetének teljes elismerése mögött, sokszor gondoltam magamban megilletődötten az