Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám
Homályban élek és homállyal,
Ritkán csak, ha egy pillanatra
lelkem hivalkodni nem átall
s egy-egy szó hiu füszálával
néha fölrészegszik a napra.
Oly nehezen nyilok! tulajdon
rothadásom táplál csak, ápol
s hányszor fúlok meg ott alant
míg fölbukik egy bús katang
halott hangjaim húmuszából!
Mert (mintha fölével a gőznek
biztosító síp szólna) csak
a veszélyes erőfölösleg
löki a szót, robbanva törnek
föl a gyors és ritka szavak.
Így van, hogyha e kertbe lépek,
hangjaim kertjébe - elillant
illatait érzem enyémnek!
És hogy e gyarló tükör téved,
és hogy e hangok hazug visszhang!
Nem én vagyok ez a véletlen,
szeszélyes és hiányos flóra -
ha magok rejteznek énbennem
enyimebb az, amelyek éretlen
elalél, mielőtt élt volna.
Mely hulltán is élelmesebb
testvérét emeli a napra
s míg az odafenn tetszeleg
úgy illan el bennem beteg,
gőgös ajkát összeharapva.
Őket akartam, el nem hangzott,
titkos hangjaim, valami
másvilági, gőgös galambok
búgását, ezt a búvó hangot
egyszer hallatni, hallani!
A dalt, mely nem akar dal lenni
(sorsom tükre!) vad, néma, más!
Ha nem ezt mondtam, a tekergő
szavak minden kalandja meddő
és minden virág árulás.
*
Könnyű a fáknak suttogással,
színnel, illattal született
füveknek könnyű szólni mással.
Könnyű a hullámnak hullással,
hallal, habbal, duruzsolással,
könnyű a könnyelmű füveknek.
Ott, hol a szú is áll a fában
mint fojtott lélekzet s a léha
patakok is bújnak, fékeznek,
szíved irdatlan sürüjében!
ahol minden megfoghatatlan,
amit megfogni volna érdem:
idegenül csörtetsz te, fázva,
ajkad hegét ha néha - ritkán -
föltépi még a közlés vágya
irtózva érzed szavaidban
az ól-érzések melegét
s hogy ezt adja minden beszéd...
Könnyű, kinek elég fa-volta!
de mire mész te, egy öröklött
nyelvvel, mely minden szóban döglött,
únt közösségedet szajkózza,
melynek mindenre van neve,
csak téged nem méltatott szóra...
*
Mint a könnyü, laza lombok,
kicsi körben, de untalan,
életem lehén untalan
lengek, hajlongok.
Minden lehelet megingat,
állandó ringásban élek,
kurta vágyacskák, szöszke szeszélyek
halk szele ringat.
Mit kezdjek én a viharral,
mit tehet velem a vihar?
ki minden pisszre fölzúgok,
ijedt, kicsi dal.
Életem szelén vidám lomb -
és mint a lombnak a fákon
úgy tünik nekem is egyre
ingó világom.
*
Ó örök dal! Istenlátta
izgalom-nyugalom, föld láza,
föld csöndje, föld bomlása,
elemek-illatok múlása,
szél, falomb, víz, szél, víz, falomb
örök csobogása, zúgása!
Egész testemmel hallgatlak
- egyetlen kitárt, mohó ablak -
korhadó fatörzsek alvadt
csöndjéből, álló vadaknak
szeme mögül, tört sodrából
a habjába fúló pataknak.
Édes-bűvös dal! Úgy kaplak
ingen itt, távol a kazlak
és kaszák honától - vad nap
érlel szivemben, szabad nap -
boldog ajkam, nem ő vetett
és arathat, mindig arathat!
Hullj örök dal! Istenlátta
izgalom-nyugalom, föld láza,
föld csöndje, föld bomlása,
elemek-illatok múlása,
szél, falomb, víz, szél, víz, falomb
örök csobogása, zúgása!
*
Nem, soha másról, soha vissza!
Soha többé én a rabok
énekét! S ha szólnék, inkább
lázadó ajkamba harapok.
Nem, soha emberi füstös
odukat, a korcsok hétrét
fülledt álmait, az ember
ember-gondjait, bölcseségét!
Hazád az egész vad világ
s egy-tested póráza fogjon,
mikor vágyaid szabadok
és csak rajtad áll, hogy szakadjon?
Szakadjon hát! Közelíts a
máshoz is! Idegen vérek
buzognak körül s egytől sem
idegen a szabadult lélek!
Nyíljatok, tágabb vidékek!
Hullj örök dal! Istenlátta
szél, falomb, víz, szél, víz, falomb
örök csobogása, zúgása!