Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám
Akik személyesen nem látták, csak a lapok «kritikáiból» értesültek a «Magyar Őstehetségek Kiállításá»-ról, azoknak sejtelmük sem lehet arról, hogy a több, mint kétszáz kép, rengeteg szobor, kerámia és népművészeti tárgy milyen értéket reprezentál a magyar kultúréletben.
Véleményem szerint ez a kiállítás az utóbbi esztendők legjelentősebb kulturális eseménye. Amit bemutattak, emberileg megbecsülendő s mint alkotó munka a legszigorúbb mértékkel mérve is komoly elismerést érdemel. Ha, mint művészetről akarunk róla szólni, akkor teljességében művészet s ha, mint népi kultúrjelenséget vesszük, akkor olyan gazdag szuggesztív erőt jelent, amit nem csak, hogy komolyan értékelni kell, de oda is kell mellé állni értelmes magyarázónak és lelkes propagátornak. A kritika mindenképpen kitért ennek a feladatnak a vállalása elől.
Amit elmondtak a kiállításról, csupa általánosság, nincs benne a bemutatott anyag megbecsülése és a kritikus sem a produkálókhoz, sem a nézőkhöz nem áll oda segítőtársnak. Azt írják «csupa kedély és optimizmus, amit látunk, mintha térdig színes vadvirágban járnánk» s aki beteszi a lábát a kiállítás helyiségébe, ezekkel a frázisokkal szemben az első pillantással látnia kell, hogy egy komor, örömeiben lefogott, szomorúságában majdnem gyámoltalan, színeiben szürke, formáiban szögletes, meglepően egyszerű világ tárul eléje. Több mint kétszáz kép lóg a falakon s közülük alig néhányon tűnnek föl a vibráló, eleven színek. A paraszt-festők, egyetlen kivétellel, mind letompított zöldes-kékes-barnás-szürkében dolgoznak. Annak a színpompának, amiről a kritikusok beszélnek, a nyomát sem találjuk. Az ismertetések után úgy vélhetnénk, dekoratív játék az, amit ezek a parasztok produkálnak, a valóságban pedig mély, bensőséges líra. Szűkszavú, meglepően közvetlen, mint maga a paraszti ember általában. Igen, a népművészeti alkotásokban, mint az emberi kedély dekoratív megnyilatkozásában, itt is meg van a pompa ugyanúgy, mint a Gyöngyösbokréta szereplőinél a díszes ruhákban és a mozgás hatásosan stilizált ritmusában. De ennek a kiállításnak a hangsúlya nem a népművészeti produktumok bemutatásán van, s a kritikusok abban is tévednek, ha itt ugyanazt a mértéket és ugyanazokat a szempontokat akarják érvényesíteni, mint a Városi Szinházban föllépő Gyöngyösbokréta produkciójánál. Ott a múlt fölidézéséről, egy gazdag, nagyszerű tradició ápolásáról, itt a közvetlen jelen megnyilvánulásáról, egyéni teremtő munkáról van szó. Mindaz, amit a Gyöngyösbokréta bemutat, szép, komoly kultúrára vall, de az értéke elsősorban múzeális, etnografiai jelentőségű. Ugyanez áll a kiállítás népművészeti anyagára is. Bálint Jenő, az anyag rendezője ezzel tisztában is van és a katalógusban közölt írásában egyhelyütt azt mondja: «A Magyar Őstehetségek e kiállítására összeszedtük szövöttesekben, hímzésekben, cserepekben a magyar falu régi életét... Itt vannak az apák, a nagyapák, az anyák, a nagyanyák, ősi gyolcsbaálmodott tündéri fantáziái, fakorongokon kiformált patinás krámiai, egyszerű bicskával cifrára díszített fafaragásai. Házról-házra járva, úgyszólván darabonként szedtem össze a falu népétől... Bámulatos, mennyit rontott itt az eliparosított városi ízlés, mely már-már elnyeléssel fenyegeti azt a keveset is, ami még artisztikum a régi szobák díszítéseiből megmaradt». Ha Bálint Jenő sorait idéztem, eleget is mondtam a kiállítás népművészeti részéről. Szép, valósággal arisztokratikus ízlést, a mainál sokkal optimisztikusabb kedélyt mutatnak ezek a szőttesek, tányérok, butellák - de mindez már a múlt.
Ha valaki ezekből akarna következtetni a mai magyar paraszt munkakedvére, alakító ösztönére, nagyon hamis eredményekre jutna. Megváltoztak a parasztság életkörülményei s így tevékenykedő kedvük, alkotó ösztönük is megváltozott. A kocsmákban ma a cigány városi slágereket játszik, a legények térdnadrágot viselnek, a lányok rövidre vágatják a hajukat s a földmívelők kézi szerszámait napról-napra jobban kiszorítja a géptechnika. A feudalizmus nyugodt szellemi légköre föloldódott, «a szabad paraszt» kétségek között él, marják és holtrafárasztják a napi gondok. A népi művészet, a történelem tanusága szerint, minden időkben a szegény nép kezei között virágzott ki, de hol van az a fiatal parasztlegény ma, akinek gölöncsérkedéshez lenne kedve és hol van az a fiatal parasztlány, aki szőttesekben és varrottasokban éli ki vágyálmait. A nép általában a jobbágy korszakban sem élt bizonytalanabb és kiszolgáltatottabb sorsot, mint ma s ez a sors lenyesi a lélek szárnyait és letompítja az érzéseket, amelyek az elérhetetlen magasságok felé vágyakoztak. A paraszti tömeg, mint olyan, nem a cifra tányérokra, hanem a harapásnyi falat megszerzésére gondol. A nagy népművészet alakulása megállt és előlépnek az egyéni alkotók, akik nem tagadják meg népi származásukat, de láthatóan más a mondanivalójuk tartalma és más a formanyelvük is. A legkulturálatlanabb paraszt-festőben is megvannak a modern kultúra csírái, fejlődésük útja világosan a város felé mutat és képeik, mint alkotások, közelebb állanak a modern festőművészethez, mint ősapáik népművészetéhez. Nem díszítenek, nem stilizálnak, hanem közvetlenül megnyilatkoznak. Igaz, hogy ez a megnyilatkozás mentes még az eszmei, spekulatív befolyásoktól és éppen ez jelenti primitívségükben is abszolút értéküket, de igaznak vélem azt is, hogy ez a produktív folyamat távolról sem lesz olyan hosszú életű és követésre serkentő, mint őseik népművészete volt.
A népművészet a parasztság kultúrájának a keresztmetszetét mutatja meg, a paraszt-művészek kiállított képei, szobrai már ennek a népnek kiválasztott értékeit, a kultúrfejlődés hosszmetszetét vetíti elénk.
Ezzel a kérdéssel érdemes lenne beható tanulmányban foglalkozni. A probléma soha sem volt aktuálisabb, mint ma, akár társadalommozgalmi, akár szellemtörténeti szempontból tekintsük. Úgy gazdasági, mint szellemi téren korunk forduló pontot jelent, a múltból kiszakadtunk s jövőnk halvány körvonalait sem tudjuk megadni. Jelenünk maga a legképtelenebb bizonytalanság. Ugyanilyen bizonytalan, kialakulatlan művészetünk ábrázata is. Nincsen meg a társadalmi egyensúlyállapotunk, tisztátalanok a mondanivalóink és ezért rendezetlenek kifejezési formáink. Ha ezt tudomásul vesszük, rákényszerülünk, hogy az úgynevezett őstehetségek kiállításának anyagát és a kiállítók emberi attitüdjét és képességeit is ebben az értelemben vizsgáljuk meg. Mit adnak és és miért éppen ezt adják? Ezek a paraszt-festők hogyan viszonylanak egyrészt a hivatásos művészekhez, másrészt hogyan viszonylanak az ipari proletariátus ama rétegeihez, melyek több-kevesebb képességgel szintén az alkotó művészet területén kísérleteznek?
Meg kell állapítani, hogy a kilenc paraszt-festő bármennyire iskolázatlanul nyúlt is az ecsethez és festékhez, nem csak külsőségeiben, hanem belső lényegében is sokkal közelebb áll a modern pikturához, mint, mondjuk, Benczur akadémikus festészetéhez. Az mindegy, hogy valaki ezt most a paraszt-festők technikai bizonytalanságára, vagy más valaki általános iskolázatlanságukra vezeti vissza. Tény, hogy ezek a festők érzelmeik és gondolataik közvetlen kifejezésére törekszenek és ez a törekvésük tudattalanul és akaratlanul is a modern törekvések közelébe sodorja őket. Minden új művészi kísérletezés a formalizmus ellen és a közvetlen, maradéknélkülibb kifejezés érdekében indult el. Ezért voltak visszatérések a négerplasztika, az orosz parasztművészet és általában a «primitívség» felé. Ma már nyilvánvaló, hogy ezek a kísérletek tévedésen alapultak, azért lett belőlük giccs és felületesség. Az egyettlen kubizmus eresztette gyökereit egészséges talajba, tárgyiassága egy hosszú tisztulási folyamaton át rendbe szedte korunk pikturájának alapelemeit. A kilenc paraszt-festő nem jutott el a kubizmusig (nem is juthatott el, hiszen az egy nagy kultúrfejlődés eredménye), de képeiken ott van az impresszionizmusnak, sőt Cézanne postimpresszionizmusának, Rippl-Rónai poentilizmusának és Matissenak, a kubizmus előkészítőjének rokoni jellegzetessége. Valószínű, hogy a kilenc közül legtöbben egyetlen képet nem láttak az említett festőktől, de a korszellem azonos bennük s amennyiben a festészet formanyelvén kényszerülnek magukat kifejezni, bizonyos sajátosságokban találkozniok kellett. A modernek tudatosan a múltban keresték fejlődésük támpontjait, ezek az egyszerű parasztok padig, amennyiben kifejezésre tudták juttatni mondanivalóikat, alakulásukban a modern festészet kultiválóival találkoztak össze. Némi gondosabb vizsgálódás után a laikusnak is meg kell ezt állapítania. A kritikusok erről, például, egyetlen szót sem szóltak.
A második kérdés: hogyan viszonylanak ezek a paraszt-festők az ipari proletariátus művészi próbálkozóihoz? Semmi közük egymáshoz, annál az egyszerű oknál fogva, mert az ipari proletariátus ezidő tájt jóformán semmiféle művészi készséggel nem rendelkezik. A proletártömegek az élet külső ellentmondásainak olyan erős befolyása alatt állanak, hogy hiányos kultúráltságuknál, bizakodó érzés és alkotásra kényszerítő belső erő hiányában komolyabb produkcióra képtelenek. Amíg a paraszt-művész belső kényszerűségből törekszik a produkcióra, szeretettel és bizalommal nyúl hozzá tárgyához, addig az ipari munkás, mintha állandóan idegen, elúnt, meggyűlölt világban élne. A paraszt szeretettel, megbecsüléssel, sőt áhitattal áll benne a világban, a városi proletár közömbös megadással tűri sorsát, vagy tudatos gyűlölettel telített. Vannak, akik ezt a gyűlöletet termékenyítő erőnek tartják, nekem az a véleményem, hogy a gyűlöletérzésből alkotó tevékenység nem születhetik meg. A gyűlölet rombol, a művészet pedig épít. Minden művészi tevékenykedésnek az egység, a szintézis a célja.
Ha azt mondtam, a városi munkásság művészietlen, olykor művészetellenes életszemléletének a kulturálatlansága az oka, - ezzel egyben nem mondom azt is, hogy a parasztság, mivel a művészi tevékenységre hajlamos, kulturáltabb a városi munkásnál. Szó sincs róla. Hiszen tudjuk, a városi munkásság tömegeiben sokkal kisebb az analfabetizmus, mint a parasztságnál. A komoly elméleti tudás jóformán megközelíthetetlen a parasztság számára, ezzel szemben viszont sokkal gazdagabbak közvetlen élettapasztalatokban, mint a proletariátus, a környezetismeret, a föld szeretete, az ég iránti tisztelete és az állatokkal való állandó bensőséges érintkezés gazdag érzelemforrások a számára.
A mai ipari munkás egy óriási mechanizmus egyik kereke. Munkája közben elvesztette alakító szerepét. Az eldologiasodásnak ez a folyamata akkor kezdődött, mikor az első szövőszékeket üzembe állították, a kapitalista termelési formák között ma is tart s az embert, aki a gépet konstruálta: a gép rabszolgájává tette. A kézműipar idejében a kovács kivette a tüzes vasat a kohóból s az üllőn kézi kalapáccsal idomította. Munkája közben fontos volt, hogy milyen érzéssel (lelki diszpozicióval) nyúl hozzá az alakítandó anyaghoz és az alkalmazott szerszámhoz. A falusi kovács és a városi suszter szívesen és megelégedéssel mondta: «Uram, a jó munkát szívvel kell csinálni.» És tudta, ha jól inaskodik, akkor megbecsült segéd lesz belőle s ha nem lumposodik el, egyszer majd kinyithatja a maga kis műhelyét, a maga ízlése szerint és a maga módján dolgozhatik. S ha nem is minden jó inasból lett megbecsült segéd és ha nem is minden józan, törekvő segéd nyithatta ki a saját műhelyét, reménye élt bennük ezeknek a lehetőségeknek és a realitás keretei között vágyaik beteljesedésére törekedtek. Ezek szerint, a régi kézműves látta, vagy látni vélte fáradozásának gazdasági, társadalmi célját, a kalapácsolásba, gyalulásba, suszterkedésbe belevitte egyéni életritmusát és élvezni tudta a formaalakítás gyönyörűségét. Ki találna ma egyetlen ilyen «szívvel dolgozó iparost» a mechanizált gyári üzemben? Igaz, hogy a kis- és középiparban a munkásság egy része ma is kézzel dolgozik, közvetlen érintkezésben van az anyaggal, de emberi szubjektivitása, harcos kedve, nagyratörő akarata nem a napi munkájában, hanem az egyre kiéleződőbb gazdasági és politikai harcokban nyilatkozik meg. A városi proletár gyereke munkás apjától a családi élet keretei között nem a munka tiszteletéről és a megmunkálandó anyag iránti szeretetről hall beszélni, hanem éppen arról az ellentétről, ami a bérmunkás emberi vágyai és napi robotja között fennáll. Az ifjú proletár ezzel az attitüddel megy bele az életbe. Nem szereti a múltját, gyökértelennek érzi magát a jelenben és nem ismeri a jövendőt. A racionalizált, automatizált üzemek embereinél ez méginkább így van. A munkásnak a részvénytársasági alapon organizált gyárhoz, mint gazdasági tényezőhöz «semmi köze», számára nincs megadva többé az alakítás gyönyörűsége, ereje kimerült a részletmunka végzésében s a tevékenykedése ritmusát hasznavehetetlenné tette a gép tempója. Milyen ma egy nagy vasgyár élete? Az átlagos emberi erő napszámosmunka elvégzésére kényszerül, vagy jobb esetben a gép kezelője, miközben maga is gépi szervvé alakul át. Például: megnyom egy gombot és a roppant olvasztókemence megtelik gáz, villany vagy olajtűzzel; egy másik gombnyomásra az üst formákba önti a megolvadt vasat: egy másik gombnyomásra jön a daru és az izzó tömböt, akár tíz métermázsa súlyú, odaviszi a henger alá; egy másik gombnyomásra dübörögni kezdenek a hengerek és a vörös tömbből néhány perc alatt centiméter vastagságú lemezt lapítanak. Az előbb még nyers vastörmelékből prímán kidolgozott lemez lett anélkül, hogy ehhez az alakulási folyamathoz érzésben, szellemben valami különösebb köze volna a munkásnak. Erőkifejtésének ritmusát megölte a gép és a tudatosodó ember még nem fejlődött benne annyira, hogy a gépi tempó fölé tudná magát helyezni. Fizikailag ez a munkás mégis (éppen azért, mert foglalatoskodása tisztára dologi természetű) holtra fáradt és elméletileg az egyéni meggazdagodásért folytatott harc helyett, a magántulajdon rendszerének megszüntetéséért harcol. A külső világ ellentmondásai benne is kiváltják az ellentmondásokat és egyelőre (nagyon kevés kivétellel) ha még annyit olvas és tanul is, képtelen teremtő művészi munkára.
Ezzel a sorssal összevetve egészen más a paraszt életérzése és munkájának fizikai, pszichikai folyamata. A nincstelen paraszt nem szakadt el még egészen a földtől, nem úgy panaszolja nincstelenségét, mint a gyári bérmunkás és a legizzóbb vágya, hogy egyszer valamiképpen, valami csoda folytán földet birtokoljon. Munkájában állandóan érzi személyi fontosságát s a munkamozdulataiba beleviszi egyéni ritmusát. Gondoljunk a kaszásokra, kőtörőkre, a kocsisokra, a marokszedőkre, vagy akár a kubikusokra és látni fogjuk, ezeknél a munkáknál mennyi minden függ az ember odaadó szeretetétől, produktív akaratától. S ha a paraszt megáll a kiszáradt földön és föltekint az izzó magasságba: érzi, hogy a szenvedő rög és a könyörtelen ég között ő is részese az áldatlan természetnek. Szívből tud örülni a termékenyítő esőnek és kétségbeesetten menekül az áradó vizek elől. Éjjel és nappal a termelésnek áldoz s az ő szemében a jó háziállat értékes munkatárs. Ha megdühödik, lőccsel üti a lovát, ha összehangolódnak, kérges tenyerével megveregeti a lovacska nyakát s a dolgos jószág hálásan visszatekint rá. Igy él a paraszt a maga világában s ez a nagy harmónia, a természet gazdagságának ez az intenzív életátérzése az, ami lírikussá teszi őt, tömpe ujjait alkotó készséggel telíti meg és szellemében arra készteti, hogy a művészet nyelvén mondja ki azt, ami napi munkájában megvalósíthatatlan a számára. Ez a kulturálatlan parasztság kulturalkotásának értelme. A paraszt-festők kiállításának alkalmából a kritikusok erről sem mondtak semmit.
Ellenem vethetnék, hogy a kiállítók között nem csak parasztok, hanem iparosok, sőt egy néptanító is van. Nézzük meg csak jól ennek a három «idegennek» a képeit és látni fogjuk, hogy Győri Elek munkáiból senki sem állapíthatja meg, hogy mesterük kovács, ugyanígy Nagy Balog János képei sem vallanak szobafestőre és Nagy István alkotásai sem árulják el a néptanítót. Ezek a festők csak véletlenül, gazdasági vagy egyéb külső kényszerből kovácsoltak vasat, flauderoztak sablónos mintákat és oktatták a nebulókat ábécére. Ezekkel a mesterségekkel keresték meg a kenyerüket, de bensejükben, mint emberek, megmaradtak parasztnak. Ha ecsethez nyúltak, akkor paraszti életlátással, erdőkről, rónákról, állatokról és a köztük élő emberekről szólnak, - vagyis igazi önmagukról, akiknek köldökzsinórját a városi robot, a mechanikus tempó sem tudta elszakítani az ősi földtől.
Kilenc festő és három fafaragó ember különös figyelmet érdemlő kultúrdemonstrációja ez a tárlat. Győri Elek, Nyergesi János, Oravecz Imre, Áldozó József, Nagy Mári, Benedek Péter, Káplár Miklós, Nagy Balog János, Nagy István festők, Bakos József, Markovics és Csülök fafaragók nagyszerű ajándékkal leptek meg bennünket és ezért emlékezetünkben fognak maradni.
Csak jó érzéssel és elismeréssel tudok erről a kiállításról szólni és fájlalom, hogy ez a nagyszerü anyag nem kapta meg méltán megérdemelt elismertetését a kritikától. És a kritikusok fölényes viselkedésén túl mi történt még? Valószínű hogy jó néhány száz kíváncsi szórakozó végig tipegett a termeken, itt-ott összenevettek, itt-ott fölsóhajtottak, mint akiknek különös dolgok akadtak a szemeik elé, mások fölényesen legyintettek, mások meg elsütötték könyvekből tanult terminus technikusaikat, aztán következik a másnap, harmadnap és hosszú időre az egész feledésbe merül. Holott ez az alkalom igazán megadja a módot ahhoz, hogy valami komoly megmozdulás történjen a magyar kultúrpolitika területén. Kétségtelenül itt van az ideje annak, hogy fönhéjázó melldöngetés és politikai frázisok nélkül, komoly szaktudással, becsületes őszinteséggel megírt katalógus kíséretében, államköltségen körülvigyék ezt az anyagot a külföldön. Hogy ez az ország értékeinek megbecsülése szempontjából mit jelentene, azt nem kell részletesebben körülírnom.
Tisztelet illeti meg Bálint Jenőt, a kiállítás rendezőjét, aki Lázár Miklós szerkesztő segítségével hosszú évek óta fáradozik ezen a területen, nemcsak odaadó kitartással, hanem szép eredményekkel is. Kutat, szervez és propagál. A kiállítás rendezésével megmutatta a föllelhető, kész produktumokat, írásaival pedig magukat a festőket, szobrászokat, mint embereket is közelebb hozta hozzánk.