Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám
Tavasz, mikor az Unter der Lindenen
Ért vérlobbanásos erőd,
Színes fényben, nők cikk-cakkjai között
Dőzsöltem reklámok előtt;
Nők illata, mint forró pillangó, szállt
És a túlfűtött terek
Között az élet szép őrületétől
Ődöngtem, mint a beteg.
Mert a falu mohó fia, szeretem
Én a buja városokat,
Mik rakva vannak mindennel, amitől
Gyuladni érzem agyamat.
A fínom, ínycsípő levegőben a
Különös, mondhatlan elem:
Hogy érzem, a szívem felemelkedik
S a nagy élet van jelen.
Oh igen, ez volt: Berlin és a tavasz,
Reklám, transzparens rikitott:
Karcsu nők, fjordok és égszinű hegyek
S mentek ott álomhajók -
És nevek, amiktől összefut az íz
A számban s modern szinek:
Az egész tájék új volt, oly kitalált,
Bársonyos, barna-meleg.
És mellettem, igen, nők lebbentek el,
Exotikus szitakötők -
És elgondoltam csodálva: Istenem,
Milyen hústalan, furcsa nők,
Csupa árnyék és fény és remegés a
Ruhák virág-szárnya alatt -
Oh, távol volt itt, távol a szerelem,
Csak vágy volt és ámulat!
Valahogy odaadják ezek is a
Kezüket valakinek,
Van olyan ember, igen: oh, mennyi szép,
Mi az enyém nem lehet.
Oh, csak ne kelj fel szívemben vágy, - minek
Szólnál, hisz úgyis tudom:
Oh, gazdag, gazdag, nagy a világ: és az
Enyém csak a fájdalom.
De az ég elhozza kék szelét, ami
Elviszi ezt a csónakot,
Mely én vagyok, forró tájra, milyet a
Színes reklám rikitott:
Karcsu nők, fjordok, álomhajók s a rőt
Boák ultramarin vizen -
Oh, messze vannak, messze tőlem: vajjon
Vannak-e? - nem is hiszem.